Ha bárki úgy érezné, hogy az Ukrajnában zajló orosz megszállás alapvetően érthetetlen, az nem téved nagyot: nem egyszerűen a „háború ködéről”, a „fog of war”-ról van szó, ami régen valódi lőporfüst volt, manapság pedig inkább a sok, egyszerre, párhuzamosan zajló esemény által okozott zűrzavart nevezzük így. Tényleg káosz van.

Leginkább Moszkvában van káosz. De mivel hadak idején sok minden lehetségessé válik, nem csodálkoznék, ha a kapkodó Moszkvának egyszerre nagyon sok régi számlát nyújtanának be, Nurszultántól Bukarestig, ha kicsit is meggyengül – és meg fog gyengülni. Viszont mi most beszéljünk Moszkva titkairól.

Nagyon érdekes elemzést közöl a mai Moscow Times, annyira érdekeset, hogy muszáj ismertetni – előre szólok az elkötelezett putyinitáknak, hogy a kocsmai fölényeskedésükkel nem mennek semmire, komoly dolgokról, folyamatokról és jelenségekről van szó. (Mellesleg: a fölényeskedésük lassan már a kocsmában sem sokat ér, hangoskodásért manapság ott is maximum pár pofont kaphat az ember).

Arról van szó – hogy a tárgyra térjek – miszerint a szerzőpáros, a szakmában jól ismert Andrej Szoldatov és Irina Borogan tudomása szerint az orosz hadsereg elégedetlen, de nagyon. Ne tessék bólogatni, hogy „érthető”, nem az a bajuk, hogy verik őket és hatalmasak a veszteségeik. Azt még kibírnák. Hanem:

„Az orosz hadsereg mélységesen elégedetlen azzal az új és megkurtított stratégiával, amelyet Putyin Ukrajnában követel tőlük, mivel a nagy célt, Kijev elfoglalását feladta a sokkal szerényebb, az ország keleti részén fekvő Donbász megszállásának céljával szemben.

És ujjal mutogatnak az ügynökségekre, elsősorban az FSZB külföldi hírszerzési részlegére, mert félretájékoztatták az elnököt az Ukrajnán belüli valós körülményekről, ami a kudarchoz vezetett. Úgy tűnik, hogy az FSZB más részlegei is osztják a katonai álláspontot.”

Azért valószínű, hogy ez a vélemény a stratégiaváltásról nem a legénységi állomány körében általános. Azzal egyetértek, hogy Putyint rosszul tájékoztatták, írtam is ennek következményeiről, Beszeda tábornok letartóztatásáról, akit aztán a teljes főosztálya is követett a rácsok mögé, ehhez kapcsolódhat a propagandamechanizmus „főmérnökének”, Szurkovnak későbbi őrizetbe vétele – pedig hej, mekkora úr volt ő, a Káoszgép, a hazugsággyár és a trollfarmok feltalálója – de lássuk, mit tud erről Szoldatov és Borogan?

„Az ukrajnai háború élesen megosztotta az orosz társadalmat. Újságíróként arra számítottunk, hogy a február 24-én kezdődött invázió után sok kapcsolatunkat elveszítjük az orosz hadseregben és a titkosszolgálatokban. Hiszen egy dolog egy újságírónak panaszkodni a saját ügynökségen belüli korrupcióról, és egészen más dolog azokkal beszélni a háborúról, akik nyilvánosan háborúellenes álláspontot foglaltak el. Valóban, a háború első hónapjában egyes források nem voltak hajlandók válaszolni a hívásainkra és üzeneteinkre.”

Márpedig Szoldatovnak nem akármilyenek a kapcsolatai, gyakorlatilag több, mint húsz éve ír oknyomozó riportokat és köteteket az orosz titkosszolgálatokról, ami arrafelé nagyon nem a hosszú élet titka, itt ugyan nem említi, de 2002-ben, első letartóztatása idején pont a rövidesen szóba kerülő Lefortovo börtönben „hallgatták ki” négy alkalommal – ez magyarul inkább kínzást jelent. Akkor a Dubrovka színházbéli túszszabadító akció kudarcáról írt, azért tartóztatták le ( az akciónak sokkal több túsz esett áldozatul, mint terrorista, a különleges alakulatok ugyanis ideggázt vetettek be). Szoldatov azóta is a legnagyobb ügyességgel kerüli el az ellene indított támadásokat, akkorával, amit már a gumitalpúak is becsülnek – és ki is használja a közöttük fennálló ellentéteket. De mi történt a kapcsolatokkal?

„A helyzet mostanra drámaian megváltozott. A múlt héten egyre több hívást és üzenetet kaptunk a hadseregben és az FSZB-ben dolgozó kapcsolatainktól, akik kommentálták a Szergej Beszedáról, az FSZB ötödik főosztályának egyik vezetőjéről szóló tudósításunkat, aki politikai hírszerzési információkat gyűjtött Ukrajnáról és ápolta a kapcsolatokat a kijevi Kreml-barát ellenzékkel. A tábornokot a hírhedt moszkvai Lefortovo börtönbe küldték, amelynek a sztálini tisztogatások óta szörnyű híre van – számtalan áldozatot gyilkoltak meg az épület pincéjében.

A Kreml kétségbeesett erőfeszítéseket tett Beszeda letartóztatásának eltitkolására, és egészen odáig ment, hogy a tábornok nevét megváltoztatta a börtönügyi nyilvántartásban. (A Nyomozó Bizottság, Oroszország legfőbb nyomozó hatósága még tagadta is Beszeda büntetőjogi felelősségre vonásának tényét).

„Szép munka!” – üzentek nekünk régi kapcsolataink az orosz Szpetnazból (az orosz katonai hírszerzés különleges erői). „Minden igaz!” – mondták nekünk az FSZB Gazdasági Biztonsági Szolgálatámál dolgozó kapcsolataink. A Beszeda sanyarú helyzetéről készült videók több millió megtekintést regisztráltak az orosz YouTube-on, és széles körben vitatták őket a Kreml-barát telegram-csatornákon. A pletykamalom megvadult, azt sugallja, hogy a Beszedáról szóló kompromittáló anyagokat a rivális ügynökség, az SZVR, a külföldi hírszerző szolgálat szolgáltatta.”

Az a helyzet, hogy bizony elég valószínű ez az utóbbi állítás. Több áldozata volt már az orosz szolgálatok közötti rivalizálásnak, hatalmi harcnak, mint annak, amit az összes orosz szolgálat vívott az összes külföldivel. Beszeda hazudott Putyinnak, mert Putyin az igaz válaszokat nem volt hajlandó elfogadni: de Beszedát már nyilván könnyebben kompromittálta, nyomozta le az egyik rivális szolgálat (több is van), a sajátjára mégsem bízhatták a feladatot. Jó, eddig ez egy kémregény, de mi van a hadseregben? Ott bizony rossz, vagy inkább nagyon rossz a hangulat.

„Ez azt jelenti, hogy a hadsereg vagy az FSZB arra a következtetésre jutott, hogy a háború, a hatalmas veszteségekkel és a hozzá nem értő irányítással, hiba volt? A rövid válasz nem: éppen ellenkezőleg.

Az orosz hadsereg úgy véli, hogy a háború eredeti céljainak korlátozása súlyos hiba. Most azzal érvelnek, hogy Oroszország nem Ukrajna, hanem a NATO ellen küzd. A magas rangú tisztek ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a nyugati szövetség mindent egy lapra feltéve harcol (az egyre kifinomultabb fegyverek szállítása révén), miközben a saját erői békeidőben olyan korlátok között működnek, mint például az ukrán infrastruktúra egyes kulcsfontosságú területei elleni légicsapások tilalma. Röviden, a hadsereg most totális háborút követel, beleértve a mozgósítást is.”

Mármint a magas rangú tisztek egy része követeli. Elég veszélyes társaság, ha hozzájuk számítjuk a militarista civil közösségeket is (melyek többnyire valamelyik szolgálat befolyása alatt állnak).

„A frusztráció kezd olyan intenzívvé válni, hogy átterjedt a nyilvánosságra. Alekszandr Arutyunov (más néven RAZVEDOS blogger), a Nemzeti Gárda ismert veteránja videós könyörgést intézett Putyinhoz: „Kedves Vlagyimir Vlagyimirovics, kérem, döntse el, háborút vívunk vagy maszturbálunk?”

Tömeges eszkalációt követelt, légicsapásokat az ukrán infrastruktúra ellen, vagy a háború befejezését. A videó vírusként terjedt, különösen a VKontaktye (a Facebook orosz megfelelője) és a Telegram-csatornákon az orosz hadsereghez kapcsolódó militarista csoportok körében.”

Aki ilyent kér: lehetetlent kér. Az ukrán infrastruktúra egy részét azért nem támadják, mert arra a háború után is szükség lesz, nem kéne drága pénzért új távvezetékeket vagy új erőműveket építeni, de más részei ellen is azért maradnak el a támadások – már, amikor elmaradnak – mert az orosz légierő távolról sincs olyan állapotban, mint azt a népszerű(sítő) legendák állítják. Kevés a használható gép, még kevesebb a pilóta, aki akad, annak minimális mennyiségű repült órája van, az ellenfél meg védekezik, és utánpótlással jobban áll. Lehet, hogy a Védelmi Minisztérium szóvivője, Igor Konasenkov vezérőrnagy három naponta bejelenti, miszerint az ukrán légierő és légvédelem teljesen megsemmisült (ő is tudja, hogy hazudik, szerintem már unja is, szégyelli is), de igen gyorsan képes ez az ukrán fegyvernem regenerálódni... szóval: légicsapásokat követelni lehet, de annyi realitása van, mintha a birodalmi rohamosztagosok bevetését követelnék.

„Az orosz légierőhöz kapcsolódó „FighterBomber” nevű Telegram-csatorna április 12-én tett közzé egy kommentárt a NATO Ukrajnába irányuló fegyverszállításairól: „Természetesen tovább növeljük az Ukrajnával közös határon lévő légvédelmi egységek számát, hogy fedezzük területünket a ballisztikus rakétatámadásoktól, de az is világos, hogy a NATO-országok sokkal több fegyverrel rendelkeznek, mint Oroszország”.

A szerző optimizmusát fejezte ki, hogy az orosz légierő képes lesz feltartóztatni a nyugati utánpótlást, de figyelmeztetett, hogy a további ukrán győzelmek „szinte biztosan nukleáris fegyverek bevetését fogják kiváltani” ukrajnai célpontok ellen.”

Igen, komolyan gondolják. Vagy legalábbis komolyan gondolták hat nappal ezelőttig. Akkor ugyanis fordult a kocka (de nem a kedvükre fordult). Április 22-én Rusztam Minnekajev orosz hadseregtábornok bejelentette a „különleges művelet” második szakaszát, amelynek célja „a Donbasz és Dél-Ukrajna feletti teljes ellenőrzés megteremtése”.

„Ez szárazföldi folyosót biztosít a Krím felé, valamint befolyást gyakorol az ukrán gazdaság létfontosságú objektumaira” – mondta Minnekajev az orosz hírügynökségek szerint. „Az Ukrajna déli része feletti ellenőrzés egy másik kiutat jelent Transznisztria felé, ahol tudomásunk van az orosz nyelvű lakosság elnyomásáról.”

Azért ez kissé természetellenes. Mármint nem az, amit Minnekajev mondott, az csak őrültség. Az a különös, hogy ő mondta. Meg az is, ahol elhangzott ez a kijelentés. Minnekajev ugyanis a Központi Katonai Körzet parancsnokhelyettese, és éppen a Védelmi Ipari Szövetség (vagyis a hadiszállító cégek) éves közgyűlésén szólta el magát. Neki egészen egyszerűen nem hatásköre ilyesmiről sem döntést hozni, sem a háború céljainak esetleges változásáról kommunikálni.

A legvalószínűbb magyarázat az Szoldatov szerint, hogy miután a közgyűlés előtt részt vett a vezérkari értekezleten, onnan érkezett a közgyűlésre, túlságosan felizgatták az értekezleten hallottak, és az ezt követő első nyilvános ülésen felfedte a hírt. Ettől függetlenül ez annak a jele, hogy az orosz hadsereg inkább több és nagyobb háborút akar, mint kevesebbet.

Ennek van egy nagyon különös vonzata. Valamiért a Kreml vezetői közül egyedül Sojgu védelmi miniszter őrizte meg a tekintélyét a hadseregen belül (bár körülötte és vele is furcsa dolgok történtek, a háború közepén hetekre eltűnt, állítólag szívroham miatt, aztán előkerült), de például a hadsereg, sőt a titkosszolgálatok részéről is hallani lehetett olyan hangokat, amelyek nemcsak az FSZB ötödik főosztályát hibáztatták az elnök félretájékoztatásáért, hanem magát Putyin elnököt is, amiért rosszul döntött a katonai stratégia megváltoztatásával kapcsolatban.

Most pedig amelyik putyinista szilovik nincsen rács mögött, az is távol marad a vezetéstől, mely egyre népszerűtlenebb: Putyin a leghűségesebb (sőt, voltaképpen egyetlen) támogatói rétegét veszíti el ezekben a napokban.

Akkor hát mit látunk?

Addig mondatta magának Putyin, hogy Ukrajna elégedetlen és felszabadításra vár, míg maga is el nem hitte, és nekiindult „felszabadítani”. Az eredmény ismeretes, pofonnal várták az orosz erőket, méghozzá össznépivel, most is tart a verekedés.

Addig mondták az orosz fegyveres erőknek, hogy verhetetlenek, míg azok el nem hitték, és most nem érti a tisztikar egy jelentős rétege, miért nem engedik őket győzni, miért nem zajlik totális háború? Például, mert nincs mivel és kivel megvívni – csak hát a tisztek elhitték a saját legyőzhetetlenségüket éppúgy, mint azt, hogy a tartalékaik végtelenek, a hátország meg dúsgazdag.

Közben az orosz kormánymédia – és az ahhoz közel álló sajtótermékek, mint például a kommunista párt lapja, a Pravda.ru – már kívánságlistákat tesznek közzé a Kalibr rakétákkal megtámadni kívánt államokról, a lista élén Lengyelországgal és Romániával, de nem hagyják le róla Csehországot, Szlovéniát, Törökországot, Németországot és az Egyesült Államokat sem (Magyarországot viszont lehagyják, nem, mintha sokat számítana – ha körben minden sugározni fog, abból jut ide is épp elég a kiveszéshez). Tehát még az orosz kormánysajtó is elhitte, hogy a fegyveres erőik legyőzhetetlenek, hogy végtelen mennyiségű Kalibr rakéta és nukleáris fegyver áll rendelkezésre és az mind célba is fog találni. Tényleg ezt hiszik – a Pravda.ru írása azzal zárul, hogy:

„Ezek az országok sem fizikailag, sem mentálisan nem élnének túl egy Kaliber rakétatámadást. Ez valóban a harmadik világháború előjátéka lenne, de az USA szövetségesei lennének az elsők, akik elveszítenék, mivel rosszul viselkedtek.”

Micsoda? Ez érv egy atomháborúban? Hogy rosszak voltak? És listákat tetszenek írni a Kremlnek, hogy hova célozzanak? (Különben a cikket egy érzékeny, finom lelkű hölgy, Ljuba Lulko követte el).

Mintha itt valakik összetévesztenék a Kremlt a Mikulással. Annak szokás levelet írni, kívánságokkal, az jutalmaz és büntet „jó” és „rossz” gyerekeket, de azért nem kis tévedés azt hinni, hogy a rossz gyerekeknek lehet vele vitetni nukleáris robbanófejeket – a Mikulás, mint hordozóeszköz, teljesen alkalmatlan.

Amint látom, Oroszhon hivatalos része szó szerint hisz azokban a mesékben, legendákban, varázslatokban, kincsekben amiket Oroszhon nem hivatalos részének találtak ki és mondogatnak már vagy húsz éve.

Oroszhon nem hivatalos részét népnek hívják, és csak remélni merem, hogy legalább ők nem hitték el mindannyian ezt a sok badarságot.

A hivatalos rész most totális háborút kér a Mikulástól. Vagy a Kremltől.

Mi, szegény, földhözragadt felnőttek tudjuk, hogy az a bizonyos Mikulás a puttonnyal nem létezik.

És nagyon szeretnénk, ha a Kreml se létezne.

Ha lehetne választani, akkor már inkább a Mikulás.

De virgácsnál rosszabbat az se hozzon senkinek.

Szele Tamás