Mikor az első bucsai felvételeket meglátta a világ – akkor még csak hátrakötött kezű, utcán fekvő civil holttestekről tudtunk – azonnal kitört a közfelháborodás. Mikor előkerültek a tömegsírok, fény derült a kínzásokra, nemi erőszaktételekre, más településeken is, már látszott, hogy itt valami nagy, általános bajról van szó, ami egységesen jellemző az orosz hadseregre.

Ezzel nem azt mondom, hogy minden orosz katona törvényszerűen szadista gyilkos és erőszaktevő, de azt igen, hogy hihetetlenül nagy arányban válik ilyenné harctéri körülmények között az orosz fegyveres erők állománya. Miért? Azt próbáljuk ma kideríteni.

Lehet mondani, hogy „mindig is ilyenek voltak”, és felidézni a második világháború vagy 1956 emlékeit. Igen, volt ilyen már akkor is, de annyi és olyan kegyetlen háborús bűn, mint most talán mégsem. Valami nagy, nagyon nagy gond van ott és nem csak a hadsereg háza táján. Maga az orosz társadalom lehet beteg. Ezt egy Trockij-idézetre alapozom – Lev Davidovics azért tudhatott egyet-mást a katonáskodásról, elvégre ő szervezte meg a Vörös Hadsereget is, márpedig ő mondta, miszerint:

„A hadsereg az adott ország társadalmának a lenyomata, és ugyanazoktól a betegségektől szenved, mint a társadalom, csak jóval magasabb lázban ég.”

A társadalom sincs jól, de vegyük például azt, hogy a harcoló alakulatok között igen kevés az orosz. Kadirov csecsen Roszgvargyijája látja el a kezdeti nagy kudarcaik után a „záróalakulatok” szerepkörét, akik mindenkit főbe lőnek, aki megpróbál visszavonulni, így inkább állnak harcban a saját bajtársaikkal, mint Ukrajnával – de többet is érintkeznek a helyi lakossággal, így hát többet is ölnek, erőszakolnak, fosztogatnak. A harcoló alakulatok nagyobb része burját, ők nemrég kaptak tábori lámákat is, lévén buddhisták (ugyan a szeme közé néznék az ilyen lámáknak), más részük dagesztáni, ahol békeidőben is éhenhalna a fél ország, ha nem lenne katonaság. A dagesztáni helyzetet a Meduza munkatársa, Vlagyimir Szevrinovszkij térképezte fel, mint írja:

„Dagesztán az egyik olyan régió, ahol a tizenéves fiúk nem próbálják meg elkerülni a katonai szolgálatot, hanem még kenőpénzt is fizetnek érte. A kvóták miatt minden egyes behíváskor a köztársaságban lévő összes behívottnak csak egy kis része esküszik fel. Dagesztánban pedig, ahol a munkanélküliség szintje óriási, a katonai szolgálat, a kötelező, majd a szerződéses szolgálat a legfontosabb társadalmi mentőöv, esély a túlélésre. Ukrajna megszállásának kezdete óta folyik itt a szerződéses katonák toborzása, és néhányuk már koporsóban tért haza. (…) A sport mellett a katonai szolgálat az egyik legfontosabb érvényesülési lehetőség a köztársaságban. Dagesztánban a sorkatonák besorozását kvóták korlátozzák, és még kenőpénzt is fizetnek a szolgálatukért. A 2021. évi tavaszi sorozás során a védelmi minisztérium mintegy 3000 sorkötelesről számolt be (a 2020. évi sorkötelesek teljes létszámát 60 000 főre becsülték). 2022 márciusában azonban a dagesztáni katonai nyilvántartó és sorozási hivatalok aktívan toborozni kezdték a szerződéses katonákat a „különleges művelethez”. A fizetésük 177 000 rubeltől egy közlegény (tüzér) 215 000 rubelig terjedt egy tiszthelyettes (altiszt) esetében. A köztársaságban az átlagbér alig több mint 32 ezer rubel, a munkanélküliségi ráta 2021-ben több mint 15% (az orosz átlag alig több mint 4%).”

Egy rubel most 5,45 magyar forint, ha valaki át kívánja számítani az összegeket. Igen, a szegénység nagy úr: de a műveletlenség, képzetlenség még nagyobb. Borzalmas viszonyokról számol be (főként a tisztikar körében) az Insider hasábjain Jozef Davidovski.

Kezdjük azzal, hogy a szerző szerint Oroszországban a család, az iskola és a hadsereg alkotja az erőszak rendszerét. De a tisztképzés csődje is közrejátszik a nap, mint nap tapasztalható cselekményekben. A Kreml ugyanis már harminc éve folyamatosan azzal a dilemmával szembesül, hogy miként tegye képessé az orosz tiszteket a hatékony hadviselésre, miközben megakadályozza, hogy túlságosan befolyásossá váljanak és politikai szereplőkké váljanak az autoriter uralom keretein belül. Ezért halogatták évtizedekig a katonai reformot, amelyet már az 1980-as évek végén felvázoltak, és amely minőségi változásokat jelentett volna a katonai oktatásban, a szerződéses szolgálatra való támaszkodást (önkéntes toborzás), a fegyveres erők komputerizációját és a precíziós fegyverek használatát hozta volna el. Már akkor is megvolt az a felismerés, hogy a fegyveres erők valódi modernizációja csak egy átfogó demokratizálódás részeként lehetséges.

Erre végül csak nagy késéssel került sor: 2008-ban, mikor kiderült, hogy a Grúzia elleni háború költségei, amelyek nagyrészt az akkori elnök, Mihail Szaakasvili által végrehajtott piaci és demokratikus reformok miatt merültek fel, túl magasnak bizonyultak: akkor már ideje lett komolyan foglalkozni a fegyveres erők korszerűsítésével. Az ezt követően megkezdett katonai reformok a peresztrojka terveinek utódai voltak, így a katonai oktatás rendszerének felülvizsgálatát is magukban foglalták. Bár ezúttal komolyan fontolóra vették a nyugati, főként az amerikai rendszer példaként való átvételét, és egyébként is, a modern fegyverek használata, a hatalmas mennyiségű információ és az 1990-2000 közötti háborúk során szerzett katonai tapasztalatok a két évtizeddel korábbinál jobb katonai oktatást igényeltek.

Az orosz hatóságok azonban hamar felismerték annak veszélyét, hogy olyan tisztikar alakul ki, amely egyszerűen összeegyeztethetetlen lenne magának a kormányzatnak a korrupt jellegével, valamint az általános szervezeti és szellemi potenciállal. Ennek eredményeképpen a 2010-es évek elején felhagytak az oroszországi katonai oktatás reformjára tett kísérletekkel. Az orosz tiszteket továbbra is „katonai szakmunkásként” képezték ki, akik csak az általuk ismert fegyverrendszereket képesek kezelni, akár modernizált, akár újonnan létrehozott fegyverekről van szó. Az alapvető tudományos és humanitárius képzésük hiánya miatt azonban rosszul felkészültek arra, hogy pályafutásuk során végig tanuljanak, önállóan gondolkodjanak, és megfelelő módszereket találjanak ki saját csapataik irányítására, valamint a konfliktusövezetben a civilekkel való kapcsolattartásra sem alkalmasak.

Ráadásul az orosz vezetés – annak érdekében, hogy a hadsereg létszámát a névleges egymillió fő közelében tartsa – jelentősen csökkentette a katonai egyetemekre jelentkezőkkel szemben támasztott követelményeket. Annyira, hogy egyes katonai főiskolákon bárki, aki a megfelelő egészségügyi csoportba tartozott, és formálisan legalább némi iskolai tudásmaradványt mutatott, felvételt nyert a leendő tisztikarba.

Így a ma Ukrajnában harcoló orosz tisztikar – amely többnyire a 2010-es években kiképzett alacsony- és középszintű tisztekből áll – korlátozott szakmai képességekkel és igen gyenge szellemi-erkölcsi kvalitásokkal bír. Miután hozzászokott ahhoz, hogy folyamatosan feletteseire hárítsa a döntéshozatali felelősséget, és e felettesek állandó ellenőrzése alatt tevékenykedik, a tiszt hajlamos felelőtlenül cselekedni, amikor a közvetlen ellenőrzés megszűnik.

Külön tényező a katonák kiválasztásának rendszere az orosz szárazföldi és légi csapatoknál, amelyek a fő felelősséget viselik a harctéren történtekért.

A szárazföldi erők, amelyek létszámát 270-280 ezer katonára becsülik, ami Oroszország legnagyobb katonai ereje, hagyományosan minimális követelményeket támasztanak katonáik intellektuális, erkölcsi és pszichológiai tulajdonságaival szemben. Ennek megértéséhez a kulcsot a sorozási rendszer sajátosságai jelentik.

A legképzettebb, legfejlettebb, legmegfelelőbb, vagy legalábbis egyszerűen intelligens újoncokat a haditengerészet, a stratégiai rakétahadsereg és a légierő szívja el, a szárazföldi erők beérik azokkal, akik maradnak, de még így is kénytelenek rangsorolni az újoncokat. A rakéta-alakulatokhoz, a tüzérséghez, a légvédelmi rakétaegységekhez, valamint az irányító és kommunikációs egységekhez igyekeznek kiválasztani közülük a legrátermettebbeket. Ennek eredményeként a közönséges motorizált lövészegységek olyan fiatalembereket kapnak, akik semmiképpen sem kiemelkedő katonák, és akiknek az iskolázottsági és műveltségi szintje gyakran meglehetősen alacsony. Mi több: vagy valamelyik nyomorgó tagköztársaságból származnak, vagy ha nem, hát olyan nagyon szegény orosz vidékről, amely ma is elmaradott.

Az oktatási rendszer is válságban van: a bürokratizálódás, a rugalmasság elvesztése, a tanárok alacsony jövedelme, a munkaerőhiány, a szabadság és a bizalom szinte teljes hiánya – mindez az oktatási folyamat utánzásához vezet a középiskolákban, a szakiskolákban de még az egyetemeken is. Igaz, hogy ezt a folyamatot a nagyvárosokban részben enyhíti a fejlettebb társadalmi és kulturális környezet, a gazdasági tevékenység, valamint az állami iskolák, magániskolák, egyetemek és szakiskolák közötti verseny. Ami a kisvárosokat és falvakat illeti, az oktatási rendszer problémái különösen élesek. A kulturális intézményekhez való hozzáférés hiányzik vagy rendkívül korlátozott, és aligha nevezhetők prosperálónak vagy jómódúnak.

És a szárazföldi erők ennek a képzetlen emberanyagnak is a legalját kapják! De nem állnak sokkal jobban a 45 ezer főből álló légideszant-erők sem (VDV) Náluk a legfontosabb kiválasztási tényezők közé tartozik a nagyon jó fizikai egészség, a stabilabb psziché és a sportos kiképzés. Az orosz ejtőernyősök szellemi és erkölcsi potenciáljára vonatkozó követelmények önmagukban nem jelentősek, hanem abból erednek, hogy a szolgálat során sokkal szigorúbb fegyelmet kell betartaniuk és komplex dolgokat kell megtanulniuk. Viszont a fizikai kiképzésre és a szigorú fegyelemre való támaszkodás másik következménye azonban a gondolkodás rugalmasságának eredendő hiánya. Ha pedig egy harci feladat nincs egyértelműen kitűzve, vagy annak végrehajtása nem a terv szerint alakul, az ilyen helyzet az „elit” katonák és tisztek tájékozatlanságához és kudarchoz vezet.

Különösen fontos, hogy az orosz légideszantosok hagyományosan reguláris erők (és az ellenséges vonalak mögötti rajtaütések) vagy legalábbis nagy és jól szervezett ellenséges alakulatok elleni harcra vannak kiképezve, és rosszul felkészültek a városi harci műveletekre, a felkelők elleni műveletekre vagy a civilekkel való megfelelő interakcióra. Így a mostani háború jellege és a megszállt területek ukrán állampolgárainak aktív, bár fegyvertelen ellenállása az orosz agresszióval szemben elkerülhetetlenné teszi az orosz ejtőernyősök háborús bűncselekményeit.

Az Ukrajnában elkövetett orosz háborús bűnök tehát az orosz tartományok általános szellemi és kulturális hanyatlásának következményei, amelyet megsokszoroz az orosz tekintélyelvűség politikája, amely nemigen érdekelt az oktatás fejlesztésében, hanem a lojális és minimálisan kompetens végrehajtók képzését preferálja.

Az orosz katonai bűnözés harmadik alapvető társadalmi forrása az erőszak kultúrájának elterjedése az orosz családokban, iskolákban és magában a hadseregben. Az orosz családokban nagyon gyakran a családtagok közötti rendszeres fizikai és lelki erőszak körforgása figyelhető meg. Ezt megsokszorozza a családokon belüli kommunikáció hiánya. Az eredmény: olyan fiatalok nőnek fel, akik olyan körülmények között nőttek fel, amelyek közel állnak az anómiához, vagyis a társadalmi kapcsolatok és a kulturális kapcsolatok széteséséhez. A norma és a bűnözés közötti határvonal nem mindig nyilvánvaló számukra.

Ugyanez történik az orosz iskolákban is, ahol a lelki erőszak túlsúlyban van a fizikai erőszakkal szemben. Szisztematikusan zaklatják a tanárokat, akiket rendszeresen megaláznak a feletteseik vagy a diákjaik, miközben a diákok egymást és a tanárokat is zaklatják. Amikor a tegnapi diákok belépnek a hadseregbe, szintén a felettesek által az alárendelteken gyakorolt pszichológiai és fizikai bántalmazás folyamatos hierarchiájával és a katonák közötti kölcsönös erőszakkal találkoznak.

Nagyon jellemző a hadseregen belüli bántalmazás következményeire, hogy a Bucsában rémtetteket végrehajtó 64. különleges motorizált gárdalövészdandárnak mely egy Knyaz-Volkonszkoje-i (Habarovszki Terület) katonai egység, már a háború előtt veszett híre volt a katonák és tisztek körében szerte a Távol-Keleten. Még néhány nappal a háború kezdete előtt is, amikor sok katonát már áthelyeztek Fehéroroszországba, Knyaz-Volkonszkojéban tömeges közlegényverésekkel járó incidens zajlott. Ez magyarázhatja némileg, hogy a stressz alól a harctérre kerülő legénység mitől vetkőzött ki minden emberi mivoltából.

Magyarázhatja, de nem mentheti. Az orosz hadsereg tagjai egy korábbi monstre sikkasztás miatt nem titkosított vonalakon kommunikálnak, hanem egyszerű mobiltelefonokon. Az nem hallgatja le őket, aki nem akarja: és az ukrán hírszerzés akarja. Ők szokták nyilvánosságra hozni azokat a felvételeket, amelyeken az orosz erők tagjai vagy a feleségüknek mesélik el, hogy ukrán nőket erőszakolnak (és a feleségnek ez ellen nincs kifogása, míg a férje használ óvszert), vagy – épp ma került nyilvánosságra – egyikük az édesanyjának tartott előadást a legszadistább kínzásmódokról. Akinek szintén nem volt kifogása a fia viselt dolgai ellen.

Míg ilyen az anya, a feleség, addig mi tartja vissza a fiút, a férjet az embertelenségtől? Katonáskodnia kell, mert nagy úr a nincs, képzést nem kapott, csak épp, amennyi a saját fegyverneméhez elengedhetetlenül szükséges, nem tudja, miért harcol, de nem is érdekli – a zsákmány érdekli, az ital és a nők. A tisztikar alkalmatlan, képzetlen és tehetségtelen, kontraszelektált, a társadalom sem várja el tőle az emberséges viselkedést.

Tehát, ha azt kérdezzük, miért követ el ilyen háborús bűnöket az orosz hadsereg, az a válasz, hogy elsősorban azért, mert – nem hadsereg, hanem egy jól és igen változatosan felfegyverzett rablóbanda.

De hadseregnek lassan már nem mondható.

Szele Tamás