Sok van, ami csodálatos, de rögtön az ember után a legcsodálatosabb az orosz politikusok önbizalma. Csak az elmúlt fél napban atompusztulással fenyegették meg a fél világot, azon kívül saját magukat is, és megállapították a jövő világhatalmi Oroszországának alapelveit (sokadjára, de ez a mostani még az eddigieknél is durvább).

Kezdjük a fenyegetésekkel: ha megfigyeljük, ezek sosem Putyin, Sojgu, Lavrov vagy Peszkov szájából hangzanak el, mindig valamilyen, legalább picit alacsonyabb rangú emberrel mondatják el, akiért nem kár, ha baja lesz – Medvegyev például így lett „megmondóember”, vagy Maria Zakharova az orosz külügyből, Margarita Szimonjan és Szolovjov tévés személyiségek már a lista végén lógnak, bár például Szolovjov műsorában mondatta ki a múltkor a Kreml a Nagy-Britannia megsemmisítéséről szóló fenyegetést, míg a széplelkű Margarita a világ teljes elpusztítását emlegette.

Mivel ma csak országok és államszövetségek elpusztításáról esett szó, kisebb kaliberű figurákra bízták a feladatot. Lengyelországot például Morozov Duma-képviselő fenyegette meg „denácifikációval” (majd meg tetszik látni, mit értenek ez alatt, bár a múltkori Szergejcev-írás is kifejtette: háborút és népirtást). Hogy Lengyelország tagja a NATO-nak? Nem baj, megtámadják azt is.

Finnország Alekszej Zsuravljovnak jutott, aki nem mellesleg az Orosz Védelmi Bizottság alelnöke és a nacionalista Rogyina párt elnöke, mármint azon kívül, hogy ő is képviselő a Dumában, neki sikerült azt mondania a Rosszija 1 televíziónak, miszerint:

„Ha Finnország csatlakozni akar a NATO-hoz, akkor a célunk teljesen jogos – megkérdőjelezni ennek az államnak a létezését. Ez logikus. Ha az Egyesült Államok fenyegeti az államunkat, az jó: itt van neked a Szarmat (ismertebb nevén a Sátán 2), és atomhamu lesz belőled, ha úgy gondolod, hogy Oroszországnak nem kellene léteznie. Finnország pedig azt mondja, hogy egyetért az USA-val. Nos, állj be a sorba. A Szarmattal Szibériából is támadhatunk, és még az Egyesült Királyságot is elérhetjük onnan. És ha Kalinyingrádból támadunk... a hiperszonikus rakéta elérési ideje 200 másodperc – szóval hajrá, srácok. A finn határon nem stratégiai fegyvereink lesznek, hanem Kindzsal rakéta, olyan, amely 20, de akár 10 másodperc alatt is eléri Finnországot.”

Nos, ez mind lehet igaz, csak azzal nem számol az úr, hogy ha Finnországot bármilyen nukleáris csapás éri, akkor az Oroszországi Föderáció elfelejtheti Szentpétervárt, mint lakott vagy egyáltalán lakható települést, Oroszország európai részének javával együtt. A sugárzás nem áll meg az orosz határon. Akinek annyi esze van, hogy ezt nem veszi számításba, azt talán sürgősen le kéne váltani a Védelmi Bizottság alelnöki székéből, mielőtt még nagyobb bajt okoz.

Ehhez képest semmiség Pjotr Akopov fenyegetése a mai RIA Novosztyi publicisztika-rovatában, mely szerint az Egyesült Királyságot az Európai Unióval fogják felszabdaltatni, vagy Elena Karaeváé ugyanott, aki szerint „Az Európai Unió a történelem szemétdombjára kerül”. Ez már csak formális udvariaskodás, moszkvai etikett.

Mi adja ezeknek az embereknek a mérhetetlen önbizalmát? Részben persze a hit, az, hogy biztosak benne: ők a világ legnagyobb katonai hatalma, részben pedig az állami ideológia. Ami bizony eléggé inkoherens, valami lassan összerázódó keveréke az orosz nacionalizmusnak, tradicionalizmusnak, az ortodox hit elvakultabb irányzatainak, fanatizmusnak – még alakulóban van, most például egy különösen érdekes alapmű került elém. Két szerzője van: A.M. Ilnyickij, az Orosz Föderáció 3. osztályú, teljes jogú állami tanácsosa, a Kül- és Védelmi Politikai Tanács tagja, PhD, és A.J. Skolnyikov, politológus, geostratéga. Ilnyickijről tudni kell még, hogy Sojgu védelmi miniszternek is tanácsadója, és már két évvel ezelőtt lándzsát tört amellett, hogy a koronavírus a Nyugat fegyvere a nemzetállamiság ellen.

Előre szólok, hogy erős mondatok és gondolatok következnek: erősebbek a fenyegetéseknél is, hiszen ezeknek alapján próbálja sakkban tartai Oroszhon a világot. És ezek nem elszórt őrültségek, a világháló sötétebb sarkaiból: a forrásom, ahol az egész terjedelmes elmebaj megjelent, a Parlamentszkaja Gazeta, az Állami Duma saját orgánuma! Már a címe is érdekes:

„Az erő az igazságban rejlik”

Ez így van, csak azt felejtik el a szerzők, hogy az igazság meg nem náluk van. Lehet, hogy senkinél sincs maradéktalanul, de hogy nem kizárólag az övék, az hétszentség.

„A Nyugattal való növekvő konfrontáció, amelynek egyik eleme a különleges katonai művelet a volt Szovjetunió területén, méretét és jelentőségét tekintve egyre inkább totális háborúnak tűnik, amikor a konfliktus túlmutat a fegyveres konfrontáción, és a gazdasági, információs és szemantikai tereket csatatérré változtatja, ahol nincsenek törvények és szabályok, ahol minden hazugság csak eszközzé válik, és a cél szentesíti az eszközt.”

Igen, ez azért látszik az orosz háborús kommunikáción, minden túlzás nélkül állítható, hogy ha szétlőnek mondjuk egy szülészetet, azonnal átnevezik katonai támaszpontnak és máris nagyobb a győzelem, meg jár érte a kitüntetés. Pedig a szerzők tudják, hogy nem kicsi a tét:

„A Nyugattal való jelenlegi konfrontációban szinte minden forog kockán; Oroszország nem kap több esélyt. Egy győzelem lehetővé tenné számunkra, hogy visszaszerezzük azt, amit az 1990-es években elvesztettünk, sőt még többet is: jövőt, esélyt és fejlődési perspektívát adna nekünk; egy vereség megfosztaná Oroszországot stratégiai kezdeményezésétől és szubjektivitásának nagy részétől, elindítva a konzerválódási folyamatot, stagnálásba süllyedve. Ha az ország veszít – ami lehetetlen –, akkor végleg elveszíti birodalmi elveit és hagyományait, és nagy veszteségek árán közönséges regionális hatalommá válik. A legrosszabb esetben polgárháború következik és nukleáris konfliktus a Nyugattal, a nyugati és kelet-európai civilizációk kölcsönös pusztulásával. Ezért a Nyugattal való mai konfrontáció egy teljes körű hibrid háború, amelyet nem veszíthetünk el.”

Persze, ha nem lenne konfrontáció, mindezek a veszélyek nem állnának fenn – no igen, ha nem iszom el a fizetésemet, akkor megmarad, csak ahhoz az kell, hogy ne menjen az ember a kocsmába, olyant meg mégsem lehet elképzelni. Így aztán a pénz elivódik, a helyzet konfrontálódik. De mire készül a Nyugat a szerzők szerint? (Nem értem, miért készülne erre, de bármelyik konteós simán megmagyarázza).

„A totális hibrid háború keretében az ellenfél államokat, majd az összes többi nemzetállamot fel kell számolni, a nemzeti történelmet, kultúrát, hagyományokat, életmódot és a lakosság prioritásainak megválasztását meg kell semmisíteni. A Nyugatnak nincs szüksége a terület megszállására, a kultúra, az identitás, a nyelv, a vallás és a hagyományok elpusztítására törekszik, a háború nem csak „kívülről”, hanem nagyrészt „belülről” folyik, gyökeresen eltér a hagyományos „kívülről befelé” történő hadviselés módjától.”

Ami az első mondatot illeti, épp most próbálja véghez vinni ezt történetesen Oroszország, történetesen Ukrajnában. A második mondat egyszerű nacionalizmus: ha annyira féltik a kultúrát, nyelvet, identitást és hagyományokat – melyeket a kutya sem fenyeget különben – tessék félteni Kínától is, ami sokkal penetránsabb kultúra: ha egy terület huzamosabb ideig kínai uralom alá kerül, onnan minden más eltűnik. Próbáljanak meg Belső-Mongóliában mongolul, Lhaszában tibetiül beszélni. Ha nem viszi el az embert a rendőr, akkor sem értik: már nincs ki értse. Vagy csak alig van. Nagyapáink a farmernadrágra és a hosszú hajra mondták, hogy a kultúra halála, a Nyugat alkonya, Ilnyickijék már mindenre mondják, hogy Oroszhon alkonya, ami nem orosz.

„A totális háború a mentális csatatéren zajlik, és évtizedekig tarthat, a fegyveres és gazdasági konfrontációban megnyilvánuló súlyosbodási időszakokban. Ez a háború nemcsak az információs mezőre, az érzések, érzelmek, attitűdök szférájára irányul – a szellemi tér, a tudatosság elfoglalására. Ennek a háborúnak az áldozatai nemcsak azt a képességüket veszítik el, hogy megvédjék értékeiket, hanem teljesen asszimilálják azokat az idegen és „hamis” értékeket, amelyeket akaratuk kikényszerítésével kényszerítettek rájuk.”

Igen, pontosan így működik az orosz propaganda. Próbáljanak meg értelmesen beszélni bármelyik olyan ismerősükkel, aki híve lett egy konteónak (bár, amelyik egyben hisz, hinni fog mindben előbb-utóbb, szellemi pestis az). Mindegy hogy chemtrail vagy Qanon, Ashtar parancsnok vagy koronavírus-tagadás: ezek kimutathatóan az FSZB olginói trollfarmjáról terjedtek szét a világban, és kiválóan mutatják, hogy Ilnyickij most nem kritikát ír, hanem útmutatót.

„Ez egy újfajta háború – egy mentális háború!

A mentális hadviselés keretein belül a megvalósításnak három szintje van:

1. Taktikai – tájékoztató kampányok (napok, hetek, hónapok).

2. Operatív – kognitív műveletek (hetek, hónapok, év).

3. Stratégiai – mentális háború (évek, évtizedek).

A mentális hadviselés eszközei és technikái közé tartoznak többek között az információs és pszicho-érzelmi összetevők, az etnikai pszichológia, a kultúra, a nemzeti és vallási hagyományok, az értékek és a nyelv. A mentális hadviselés rövid távú, taktikai szintjén az információs szféra – a hírek, a tudás, a tények és az információk területe – újraindítása (átformálása) és korrekciója történik. Célzottan elnyomják az objektív információkat, támadást intéznek a meglévő tudományos ismeretek ellen – azokat diszkreditálják, és külön erre a célra létrehozott „új ismeretekkel” helyettesítik.”

A vírustagadó Ilnyickij a saját módszerüket írja le, de legalább hajszálpontosan. Igen, így működik. Pontosan így. Itt meg annak leírása következik, mitől van annyi oroszpárti troll a magyar közösségi felületeken:

„A pszicho-emocionális komponens – a mentális hadviselés operatív szintje – az ellenség elméjének megragadására és manipulálására, a hangulatok és érzelmek irányítására irányul, amikor a célpontra – egyénekre, embercsoportokra és a társadalom egészére – a kívánt attitűdöket, értékeléseket, véleményeket kényszerítik valamiről/valakiről, és azt az emberek öntudatlanul, adottként, a lényeg megértése nélkül érzékelik.”

Igen, így, érzelmi úton lesz a levendulaillatú, kedves Malvin néniből, aki csodálatos mézes puszedlit süt és a kézimunkáinak sincs párja hét utcában, habzó szájú, kegyelmet nem ismerő, Kreml-párti troll, álhírek buzgó osztogatója. Vagy a dolgos, derék Pista bácsiból. Mivel nem szokott hozzá a véleményalkotáshoz, a készen kapott konfekcióvéleményt veszi adottnak, és ha „mindenki azt mondja”, akkor ő is, sőt: minél többen mondják, annál jobban hisz benne. Ehhez meg elég pár robot, akik álprofilokról elindítják a kampányt. Mondom én, hogy ez tankönyv...

„A megsemmisülés háborúja zajlik, nem csak a mentális modell megváltozása. Folytatódnak a kísérletek Oroszország népének átformálására, megosztására és atomizálására, a kelet-európai civilizáció – az orosz világ – elpusztítására, a lakosság manipulált tömeggé változtatására. Az Oroszország és a Nyugat közötti szembenállás egyre inkább szent háborúvá válik – a jó a rossz ellen, az Igazság Birodalma a Hazugság Birodalma ellen!”

Igen, uram: maguk viselik ezt a hadat és ellenünk, a világ ellen. Mellesleg a kelet-európai civilizáció nagyon nem csak az orosz világ, jobb, ha tőlem tudják meg.

„A Carter Center (USA) által végzett felmérés szerint „a kínai lakosok 75%-a támogatja az ukrajnai orosz műveletet”, és 60% úgy véli, hogy a KNK-nak mint államnak támogatnia kellene az ukrajnai orosz műveletet.

A Demos elemzői szerint „az orosz propaganda akkor fejti ki a legnagyobb hatást, ha olyan régiókban folyik, ahol az USA és a nyugati országok megítélése hagyományosan negatív.”

Egyrészt a kínai közvélemény kutatásának nem tulajdonítanék nagy jelentőséget, Kínában már rég nincs közvélemény, megkérdik a Pártot, az megmondja az átlagembernek, hogy mi a véleménye, aztán hogy magában mit gondol, az az ő ügye, de még álmában sem mondja ki. Évezredes hagyománya van ott annak, hogy sokféle az „igazság”. A császár meg akkor a legjobb, ha olyan messze van, amilyen magas az Ég. Az viszont nagyon igaz, hogy az orosz propaganda ott a leghatásosabb, ahol a Nyugatnak nincs nagy becsülete – hiszen ezért is járatják le minden eszközzel az orosz propagandisták!

„2022 februárjának végén új korszak kezdődött – a Nyugat elleni háború forró szakaszba lépett, és a tét meredeken emelkedett. Oroszország túlélése érdekében monolitikussá kell válnunk. Nem lehet kétséges, hogy az emberek többsége képes erre: a bosszúvágy, az erős hatalom – egy népi birodalom, amelyre büszke lehet – visszatérésének vágya, valamint az erős Oroszország emléke/álma él népünkben.”

Hát, itt a szerzők bevallják, hogy nem egyszerűen Ukrajna megtámadása volt a cél, hanem egy világháború kirobbantása – látszott az előre, már tavaly nyár óta, hogy ilyesmi készül, írtam is, csak senki sem hallgatott rám. „Népi birodalom, erős Oroszország”? Uraim, ezt az ócska mesét még a száznegyven millió orosz mindegyike sem hiszi el, a világon pedig ennél többen élnek: azok mi a fityfenére legyenek büszkék? Hogy egy népi birodalom, egy erős Oroszország „denácifikálja” őket aztán tenghetnek rabszolgasorban? Már persze, ha Morozov képviselőnek nem esik a keze ügyébe egy Szarmat indítógombja. Apropó denácifikáció: azt hogyan tetszik gondolni?

„A denazifikáció időkerete semmiképpen sem lehet kevesebb, mint egy generáció, amelynek a denazifikáció körülményei között kell megszületnie, felnőnie és megérnie. Ukrajna nácivá válása több mint 30 éve tart – legalábbis 1989-től kezdődően, amikor az ukrán nacionalizmus legális és legitim politikai kifejezési formákat kapott. Ennek eredményeképpen a kulturális és nyelvi szempontból orosz gyerekek a „politikai ukránság” és a náci eszmék híveivé váltak, akik készek voltak megölni magukban és maguk körül anyanyelvi kultúrájuk minden megnyilvánulását, és mankurtokká váltak, akiknek nincs emlékük a rokonságukról.”

Itt figyelmeztetnék mindenkit, hogy Ilnyickijéknél – ahogy Szergejcevnél is – a „náci” szó nem azt jelenti, mint máshol, hanem csak azt, hogy „nem orosz”. Így válik érthetővé a mondat: ha Ukrajna nem orosszá, hanem, lássunk csodát, ukránná válik, az skandalum, és vissza kell mindenkit oroszosítani, ha tűzzel, ha vassal.

És mit tegyen az, akinek még az ükapja sem volt orosz?

Annak pechje van, neki marad a tűz meg a vas. Esetleg a lánc. De csak esetleg.

Szerzők optimistán zárják a kis tanulmányt:

„A növekvő civilizációs konfrontáció új fenyegetéseket és kihívásokat, valamint új lehetőségeket jelent Oroszország számára. Szóval győzzünk!”

Azzal kezdtem ezt az írást, hogy csodálom az orosz politikusok önbizalmát, mely időnként már a természeti törvények felrúgásával fenyeget.

Csodálom, de nem irigylem: ha ilyen ideológiai alapokon állnak, az a jó, hogy eddig még nem akarták megfordítani mondjuk a folyók irányát – bocsánat, de akarták, csak kicsit régebben. A maiak méltók nagy elődjükhöz, annyit mondhatok.

Hölgyeim és uraim, a putyini „orosz világba” pillantottunk be egy kicsit. Azon belül is a propaganda működtetésének módszertanába: ugyanis ezekkel a dolgokkal hiába vádolják a Nyugatot, igazából a saját gyakorlatukból ismerik.

Pokoli?

Az. Nyugati embernek mindenképpen, de a keletinek is. Nem való ez másnak, csak aki kitalálta, éljen benne ezer évig, ki ne jusson belőle sehogyan sem.

És ezért kéne rajongani, ahogy sok százezer honfitársunk meg is teszi.

Ez – maradjunk finomak – orosz felsőbbrendűségi apartheid rendszer, pánszláv birodalmi ultranacionalizmus.

Nem egy emberi társadalom jövőképe.

Ez egy rémálom, amiből fel kell ébredjen a világ.

Szele Tamás