Tegnapi írásom Putyin elnök féltve őrzött információs buborékjáról aratott némi felemás sikert, úgymint olvasta eddig vagy tizenötezer ember és nekem esett miatta körülbelül tizenöt, ami egy nap alatt közepes eredmény, volt már mindkettőből a harmincszorosa is: de van annak némi bája, mikor már tényleg csak a legostobább sértéseket bírják az ember fejéhez vágni.

Legalább olvasni méltóztatnának, de van egy olyan érzésem, hogy komoly szövegértési gondokkal harcolt az, aki CIA-ügynöknek nevezett, szerinte ugyanis én „találtam ki” azt az írást, ami eleve úgy kezdődik, hogy

„A Важные истории, magyarul: „Fontos történetek” című orosz oknyomozó portál munkatársa, Roman Anin”

cikkét mutatom be – vagy esetleg az orosz lapot is én találtam ki? Mitőlünk CIA-ügynököktől minden kitelik, ugyebár. A másik jóindulatú kommentelő még ennyire sem próbált érvelni, annyit böfögött az írás alá, hogy „a szerkesztőség buborékját fogja ő feltölteni mérges gázzal”, gondolom, kitört belőle az antifasiszta indulat. Ja, nem, ellenkezőleg. Ezekkel mondjuk csak magukat leplezik le a tegnap még nyilvánosan, de ma is alig leplezetten neonáci magyar putyinisták: egyikük sem fog tudni a továbbiakban hozzászólni az írásainkhoz, azonban nem kis szerepet játszott ez a pár gyalázkodás abban, hogy ma csak azért is folytatom, amit tegnap elkezdtem. Ha nem is ugyanannak az írásnak az alapján: ma azt próbáljuk meg körüljárni Maria Sznyegovaja, a The Insider munkatársa segítségével, hogy miért olyan az orosz társadalom, amilyen. Lesz sok érdekes párhuzam is a miénkkel.

Gyengébbek kedvéért, akik „nem tudják, honnan veszem az információimat”, az idézett cikk linkjét tartalmazó hely a lapfelületen – mint most is – élénk, piros színnel van kijelölve. Tehát itt olvasható az írás eredetije, amiről én most elmélkedem. A piros feliratra klikkelve nyílik meg, mondjuk ettől még mindig akad majd harminc-negyven zseni, aki azt fogja állítani, hogy 1. nincs ott semmi, 2. akármi lehet odaírva, mert oroszul van (talán tessék egy fordítóprogramot használni, ha már nyelvtudás nincs), 3. én írtam az orosz verziót is, én vagyok Sznyegovaja Mária. Ez utóbbiról bizonyítani tudom, hogy nem igaz. Meg a többit is. De inkább térjünk a tárgyunkra.

Az írás azzal kezdődik, hogy a szerző leszögezi:

„Putyin elitje nosztalgiával tekint a sztálini-brezsnyevi eszmékre, mert legtöbbjük még a Szovjetunióban csinált karriert: a szovjet nomenklatúra leszármazottai teszik ki Oroszország felső vezetésének 60%-át, miközben a hatalomban a többszörösére nőtt a csekisták aránya. Ez nemcsak a diktatúrát tette elkerülhetetlenné, hanem a háborút is, mivel a szovjet iskolázottságú elit úgy véli, hogy Moszkva igényt tarthat az egész posztszovjet térségre. Ez azt jelenti, hogy nemcsak kormányváltásra, hanem teljes körű lusztrációra van szükség az orosz külső agresszió elrettentése érdekében.

A Kreml által Ukrajnában kirobbantott szörnyű háború sokakat megdöbbentett. Miért tesz az orosz rezsim olyasmit, ami kívülről nézve őrültségnek tűnik? Mit akar a Kreml? Vannak-e a rezsimnek értékei, van-e ideológiája?”

Ezen a magyar Putyin-rajongók is elgondolkodhatnának. Ugyanis egészen mostanáig, pontosabban tavaly karácsony estéig, mikor az orosz elnök bejelentette a NATO-nak és a Nyugatnak adott ultimátumát (most már „kollektív Nyugatnak” nevezik az orosz sajtóban a világnak azt a részét, ami nem Oroszországi Föderáció, nem Kína, nem Afrika és mégis létezik), hivatalos, deklarált orosz állami ideológiáról nem volt szó. Kóvályogtak ugyan a hatalmi térben olyan homályos, bár nagy hatású ideológusok, mint Dugin, olyan tömegmanipulátorok, mint Szurkin, de még a dugini eurazsianizmus is inkább csak hallgatólagosan volt elfogadott, jó néven vette a Kreml, ha valaki ezt a radikálisan szélsőjobboldali, pánszláv rasszizmusra épülő elméletet vallotta, de nem követelte meg senkitől, hogy rajongjon érte.

Legfeljebb aki rajongott és nagydobra is verte, az jobban járt. Esetenként sokkal jobban. De még ez az eszmerendszer is elég rugalmasan alakult, Dugin csavargatta erre is, arra is, nagy gondjai voltak például azzal, hogy ha az ukránok is szlávok és Eurázsia a szláv, felsőbbrendű népeké, akkor miért őket kellett megtámadni, miért nem mondjuk egy ázsiai országot? A végén egy logikai bukfenccel azt mondta, hogy az ukránok azért nem szláv testvérek, mert nem velikoruszok, hanem kisoroszok, és rájuk nem vonatkozik semmi jó. Tudnék példát mondani hasonló gumilogikára a történelemből, de inkább nem teszem. Mindenesetre tavaly karácsony estéig nem volt ideológiája az orosz államnak, most van, de nagy bajban lenne az, aki meg is akarná határozni, mi áll benne.

Ugyanis senki sem írta le, most formálódik. Egyfajta különleges, inverz fejlődést látunk lejátszódni: a huszadik században annak voltunk a tanúi, hogy előbb megjelent egy (vagyis két) totális ideológia, ennek alapján toborzott fanatikus híveket egy-egy vezér, aki aztán a segítségükkel egy állam élére küzdötte magát és azt zsarnoksággá alakította, majd hódító háborúkba kezdett. Jelenleg viszont azt látjuk, hogy előbb volt adott a zsarnokság és a vezér, aztán indult meg a hódító háború, és magát az ideológiát még csak most találják ki, nagy viták közepette, egyelőre csak annyi biztos, hogy imperialista lesz és totális. Ezen belül a legjobb esélyei a dugini Eurázsia-vonalnak vannak, de persze belefér minden elvakult orosz nacionalizmus, Szent György-szalag, miegymás – most viszont még akkora a zavar a fejekben, hogy a Kreml hivatalosan nem tudott választ adni arra, minek a jelképe a „Z” betű, amit mindenhol jelképként használnak!

Azt is előbb kezdték használni (harckocsik kiinduló bázisának jelzésére), vált emiatt jelképpé és most keresik hozzá a tartalmat. A feje tetején áll az egész orosz birodalom, én mondom.

De az imperialista tartalom épp olyan elengedhetetlen része lesz az orosz ideológiának, mint a nacionalizmus, ugyanis ezt a böhömnagy államszövetséget kizárólag a posztszovjet nosztalgia tartja össze. Ott a kazah példa: Tokajev elnököt mindennek nevezném, csak demokratának nem, de még ő is szaggatja a moszkvai istrángot, szabadulna az Orosz Föderáción keresztül zajló kereskedelemtől, mert jobb szeretné maga lefölözni a kazah ásványkincsek kereskedelmének hasznát. Szabadulna, hogyne, ha engednék, de nem engedik, drága testvériség az, ugyanis sokba kerülne a Kremlnek, ha feladnák. Kazahsztán önálló államként lehetne akár dúsgazdag is, bár erős sohasem: így aztán erőnek erejével rá lehet kényszeríteni, hogy ne tekintse saját érdekeit. És a teljes Oroszországi Föderációban minden közepes és annál magasabb rangú vezető egy emberként osztozik a Szovjet Birodalom iránti nosztalgiában. Ugyanis – ők már akkor is minimum középvezetők voltak, csak éppen fiatalabbak.

Trianon-szindróma, Versailles-tünetcsoport, hívjuk, ahogy akarjuk, bár mégis a második kifejezést javasolnám, hogy ne tévesszük össze a saját betegségünkkel.

De vissza a témánkhoz: az orosz társadalomnak most az elit a meghatározó rétege. Az a szilovik-elit, FSZB-elit, ami váltotta a jelcini korrupciós elitet és ami most Maria Sznyegovaja vizsgálatának tárgya:

„Megvizsgáltuk a putyini elit száz legjelentősebb családjának karrierútját és életrajzát. Elsősorban az érdekelt bennünket, hogy kapcsolatban állnak-e a szovjet nomenklatúrával – a politikai vezetők osztályával a Szovjetunióban, amely az állami szervek és vállalatok, valamint a kulturális, média, oktatási és egyéb szférák valamennyi fontos pozícióját magában foglalta. Az elitek mintájának kialakításához kétféle megközelítést alkalmaztunk – pozicionális (a rendszerben elfoglalt formális pozíció alapján) és reputációs (a rendszerben elfoglalt helyről szóló szakértői értékelések alapján). Egy adott személyt akkor soroltunk a nómenklatúra múltjával rendelkező csoportba, ha a Szovjetunió összeomlásakor a nómenklatúra ranglétráján feljebb lépett, vagy ha szülei a szovjet nómenklatúrának dolgoztak.

Az eredmények lenyűgözőek. Harminc évvel a Szovjetunió összeomlása után a putyini elit 100 vezetőjének több mint fele – 60 százaléka – a szovjet nomenklatúrához kötődött (akár családi, akár saját karrierjük révén). Az időbeli dinamikát is elemeztük – 2010-re és 2020-ra vonatkozóan. A számok mindkét esetben nagyjából azonosak voltak, a „nomenklatúra-emberek” arányának enyhe csökkenésével 2020-ban, ami főként a természetes lemorzsolódásnak tudható be.

Harminc évvel a Szovjetunió összeomlása után a volt szovjet állami tisztviselők vagy rokonaik alkotják a putyini elit többségét.

A jelenlegi putyini elit túlnyomórészt férfiakból áll (a minta legfeljebb 5-8%-a nő), akik az 1950-60-as években születtek (azaz Putyinnal egyidősek). Legtöbbjük már a nomenklatúrában futott be karriert – a Komszomol és más karrierliftek révén –, amikor a Szovjetunió összeomlott. Többnyire a szovjet nomenklatúra alsó és középső szintjéhez kapcsolódtak, nem pedig a legfelső szinthez (a feltételes Politbüróhoz).”

Hát, igen. Természetes, hogy ezek az emberek visszakívánják a Szovjetuniót, amikor hatalmasabbak és fiatalabbak voltak (ez utóbbit nem tudom, hogy fogják megoldani), pénzük meg már úgyis van, miért ne próbálnák meg feltámasztani?

És akkor hogy is van ez nálunk? Nem úgy, mint ott: de van köze a nosztalgiának a magyar putyinizmushoz. Magyarországon egyrészt minden mostani politikai vezetőnek hasonlóképpen van kapcsolata az előző rendszer vezetésével valamilyen szinten, közülük származnak, kerültek ki, csakhogy ők nem valódi putyinisták. Belőlük hiányzik a szív, a lelkesedés, ők érdekből szeretik Vlagyimir Vlagyimirovicsot, nem szívbéli vonzalom köti őket hozzá.

A valódi, lelkes magyar putyinista sértődött, megbántott, magát vesztesnek érző ember – lám csak, mint az orosz – aki úgy érzi, a rendszerváltáskor elloptak tőle valamit, hiszen övé volt az ország és nem adták ki belőle a részét, most már csináljuk vissza, ha az az ára, hogy oroszokkal paktál, akkor az az ára, sőt, legyünk felőle mi is szovjet tagköztársaság, ha menet közben rabolhat, esetleg gyilkolhat is és utána kitüntetik büntetés helyett. Mondjuk nem loptak el tőlük semmit, csak az a rendszer kényelmesebb volt egy adott társadalmi rétegnek, mint a későbbi. (Hivatalosan még Magyarországon is csak 1990-ben volt utoljára rendszerváltás). Egyszóval a putyinizmus – érzelmi alapú elköteleződés. Sértődöttek, követelőzők szövetsége. Akikről egy régi pesti vicc jut eszembe:

Kinevezik a cipészsegédet gyárigazgatónak, nagy lakást, kocsit kap, másnap a felesége ordítva szidja a gangon a rendszert. Odaszól a házmester:

- Kovácsné, magának meg mi a baja? A férje gyárigazgató lett, kaptak lakást, kocsit, nem elég ez magának?

- Nem! Gondoljon bele: ha nincsenek ezek a nyavalyás kommunisták, én most nagyságos asszony vagyok!

Körülbelül tehát ilyen emberekről van szó, akik minden komoly erőfeszítés és befektetés nélkül várják el minden rendszertől, melyhez szerencsétlenségük van, hogy a nyertesei legyenek akár érdemtelenül is. Ajándékba. Sőt: csak azzal érnék be, ha egyszerre az összes rendszer nyertesei volnának. Ritkán, persze, előfordul az is – de tömegigény volna rá.

A putyinisták egyik fele tehát a sértődött kategóriába tartozik, aki számlákat akar benyújtani a világnak a másik fele meg – komoly átfedéssekkel az előző halmaz irányában – a szilovikok, volt (és aktív) titkosszolgák rétege. Ők a gerinc, a váz és az idegrendszer, a sértődöttek az izom. Amint a szerző megállapítja:

„A putyini elit a szovjet nomenklatúra leszármazottjainak és a szilovikoknak a robbanékony keveréke. Az orosz rendszerben a politikai elit megújulása a biztonsági és bűnüldözési elit rovására történt. Így alakult ki a nomenklatúra és a hatalmi vertikum. Nem értékelik a demokráciát; értékrendjük az állam, a hatalmi vertikum szolgálatát helyezi előtérbe. A fegyelem és a lojalitás kulcsfontosságú eleme volt a nomenklatúra működésének a szovjet korszakban. A posztszovjet időszakban azokban az országokban, ahol a nomenklatúra képes volt megtartani a hatalmat, ezek a tulajdonságok fontos tényezővé váltak az új autokráciák újbóli megszilárdulásában.”

Nagyon fontos gondolatok ezek, viszont lássuk be: ez az egész „elit”-fogalom csak autokráciákban érdekes. Egy demokratikus és működő országban, ahol nincsenek komoly bajok, már az is kérdés, mi az az „elit”, amit ostoroznak vagy imádnak, hiszen ha általános az elfogadható életszínvonal, bárki lehet tagja mondjuk a szellemi elitnek, ha tehetséges, szorgalmas és művelt, vagy a gazdaságinak, ha ügyes vállalkozó. Autokráciában viszont kinevezik az elitet, ahogy kinevezik az írót vagy operaénekest (vagyis inkább fordítva: eltiltani könnyebb valakit az írástól, énekléstől, mint kinevezni tehetségesnek). És igen, ezekben az autokratikus rendszerekben, ahol az elit egy alulról és minden egyéb irányból is zárt réteg, minden elképzelhető. A lakosság számára is.

Senki sem csodálkozik, ha az egyébként ismeretlen Fjodor Alekszejevicset kinevezik mondjuk a tulai kormányzóság élére, és azon sem, hogyha jövőre hivatali érdemeire való tekintettel prímabalerinának nevezik ki a Bolsoj tánckarába.

Milyen tehát (vagy inkább: milyen lesz) az orosz rendszer, ideológia?

Még formálódik, de olyan, mint a magyar. Sok sértődött, magát rosszul érző embert vezetnek revansizmustól fűtött és gazdasági érdekek által irányított pártkáderek és ideológiai sámánok minden valódi társadalmi érdekkel szembe.

Szerintem kudarcra van ítélve, de még meglátjuk, mi kel ki ebből a kígyótojásból.

Ahogy egyelőre látom: semmi jó.

Szele Tamás