Folyik most egy vita Magyarországon a tényellenőrzésről, mint szükséges, avagy kártékony valamiről, és én csak azon csodálkozom, hogy ilyen vita egyáltalán létezik. Akad, akire megharagudtam ez ügyben, akad, akire nem, ez a mi dolgunk, és nem fogom részletezni: azt viszont mérhetetlenül csodálom, hogy az elmúlt évek után erről még egyáltalán van vita.

Először bemutatnám, mi indította el ezt a verbális öklelőzést. A 444 írását idézem. Arról van benne szó, hogy Schiffer András bezsélgetett egy műsorban Toroczkai Lászlóval, és szóba került a tényellenőrzés jelensége. Ami arról szól, hogy megjelenik valamilyen felületen egy hír, ami elég nagy képtelenségnek tűnik, és ma már léteznek olyan cégek, médiumok, amelyek ezeket leellenőrzik. Ha igaznak bizonyul a hír, nem szólnak egy szót sem, hogyha hamisnak, azt jelzik nyilvánosan. Nem tiltják be, nem hajítják le a terjesztőit a közösségi oldalról, csak jelzik: ez bizony nem így van.

Ezért aztán Schiffer András megfogalmazása szerint:

„Abban szerintem jó világosan fogalmazni, hogy ezek a tényellenőrök, ezek ma a szabadság legnagyobb ellenségei a világon”

Nem a szabadság ellenségei, hanem a hazugságé: de ha Schiffer a hazudozás vagy a politikai manipuláció szabadságára gondolt, tudnia kéne jogász létére, hogy ilyen jog nincs. A véleménynek van szabadsága, a gondolatnak van szabadsága, a vallási meggyőződésnek és a sajtónak is van szabadsága, egyik sem azonos a másikkal – a hazudozáshoz és a manipulációhoz sehol, semmiféle társadalmi rendszer nem biztosított jogot. Nem is fog. Itt jöjjön egy másik idézet.

„A tényellenőrzés témáját a műsorban szintén szereplő Toroczkai László a Mi Hazánk elnöke vetette fel, amikor arról beszélt, hogy a közösségi médiában szerinte addig engedik megosztani az erőszakos képsorokat, amíg orosz katonák az elkövetők, és ukrán katonák az áldozatok. Toroczkai szerint azért került „a Lakmusz és a mögötte álló körök (...) célkeresztjébe”, mert megnézte, hogy „a másik oldalon vannak-e ilyenek”, és máshol talált is videókat, amiken ukránok lőnek agyon foglyul ejtett orosz katonákat.” (444)

Igen, terjedtek ilyen videók is, ellenben igen kevés, azokban sem vagyunk biztosak, mennyire hitelt érdemlőek. Semmiképpen sem ellentételezik a Toroczkaiék által folyamatosan kétségbe vont bucsai tömegmészárlás tényét, bár ne menjünk bele a véralgebrába, most a tényellenőrzésről van szó. Az a helyzet, hogy Toroczkai pártjának „Magyar Jelen” című orgánuma ez előtt a beszélgetés előtt két nappal már felvezette a témát, nem véletlenül került szóba, a pártelnök egyik videójával, aminek bemutatnám a felvezető szövegét:

„Oroszországban 15 éves börtönnel fenyegetik azokat, akik mondjuk háborúnak nevezik az ukrajnai „különleges műveletet”, az EU-ban és az Amerikai Egyesült Államokban viszont úgynevezett „tényellenőrök” keresik fel azokat, akik rámutatnak az igazságra – írja csatornáján Toroczkai László, aki ezúttal Belgrádból jelentkezik. A Mi Hazánk elnöke példákon keresztül mutatja be, hogy a média hogyan manipulálja véleményeket és a disznófejű nagyurak hogyan törlik el a szalonképtelen álláspontokat.”

Nem mondom, hogy emelje fel a kezét, akiért már jöttek el éjjel, nagy, fekete autón a tényellenőrök, de csak azért nem, mert pontosan tudom: akad olyan honfitársunk, aki ezt is képes lenne belehazudni a világ szemébe. Azt viszont mondom, hogy a téma nem véletlenül került elő, a Mi Hazánk tényellenőrzés-ellenes, sőt, tényellenes kampányának a része. Amint Schiffer válasza is:

„Ők nemcsak, hogy tényellenőrök, ők független-objektívek (...), úgy tételezik magukat, mintha ideológiailag semlegesek lennének, ők fölötte állnának mindennek. Az ő szájukból nyilvánul meg a tudomány, a művészet, a kultúra, és minden, ami emberré teszi az embert, és ők az egyedüli igazságot birtokolják.”

Helyben vagyunk: a régi vitánál, hogy van-e független sajtó (a bértollnokok és a jellemtelenek szerint nincs, egyébként létezik), és a régi kérdésnél, miszerint egyáltalán honnan tudunk valamit is? És ha tudunk, mitől vagyunk biztosak benne?

Triviális dolgokban is ütközik az átlagember hite a tudásával, ugyanis elég elmenni egy vásárba, hogy meglássuk: kétszer kettő hiába négy, ha eladnak, öt lesz belőle, ha vesznek, három, éspedig azért, mert az eladó, illetve a vevő úgy hiszi, neki az kedvezne, ha az üzleti partnere ezt hinné. Ha azonban kiszámoljuk, akár egy golyós számológépen is, mindjárt négy lesz a kétszer kettő: és akár eladóval, akár vevővel van dolgunk, vérben forgó szemekkel fog átkozni minket, mert nem nyert a bolton.

Ugye, hogy kicsinyes és nevetséges?

Az, de ugyanezt művelik az álhírekkel is. Azokkal az álhírekkel, amikkel a közvéleményt manipulálják. Ha nem szól rájuk semmit az ember, csend van, nyugalom, lábszag és hazugság. Ha leleplezi a hazugságot, jön az átkozódás és az újabb hazudozás, egyre súlyosabban. A tények meg ott hevernek, a sutban, és jaj annak, aki rájuk mer hivatkozni. Hogy is mondja Schiffer?

„Legyünk világosak, azok, akik tényellenőrök, ez a Lakmusz meg az ördög tudja kicsoda, ezek kiskorúnak tekintenek minket. Elvitatják tőlünk a képességeket, hogy mérlegelni tudunk tényeket, információkat, adatokat. Elvitatják azt, hogy mi ugyanolyan jogon tudunk morális ítéleteket alkotni, mint ők. És meg akarják szabni nekünk, hogy mit gondolunk. (...) Amit mindannyian tehetünk: lerántjuk ezekről a leplet. Ezek nem liberálisok, ezek a szabadság ellenségei. Ma a tényellenőrök legalább akkora veszedelmet jelentenek a szabadságra és a demokráciára, mint a totalitárius rendszereknek a cenzorai.”

Uram, maga egészen pontosan azt gondol, amit akar. Ha átmegy az utcán, és azt gondolja, azt az értékítéletet hozza, miszerint a piros lámpa zöld, én, amennyiben ott vagyok, megpróbálom elrántani a kocsik elől – de ha ezért engem beperel, mert „megsértettem szabadságjogait”, hát legközelebb nem teszem. Nem arról van szó, hogy bárki elvitatná bárkinek a jogát az értékítélethez: magát a tényellenőrzést is az fogadja el, aki akarja. Senki sem akarja megszabni a másiknak, mit gondoljon: egyszerűen nem erről beszélünk.

Az, hogy a lámpa piros vagy zöld, nem vélemény kérdése, hanem ténykérdés. Az, hogy Bucsában oroszok mészároltak vagy ukránok, szintén nem vélemény kérdése, hanem egy tény, amire vizsgálat derített fényt. És műholdképek, tudósítások, tanúk sokasága. Lehet azt mondani, hogy „az mind hazugság”, de az egy vélemény lesz, amint az is, ha igaznak fogadjuk el a bizonyítékokat.

A makacs tények a következményekben jelentkeznek: a gázoló kamion, a földben heverő holttestek már nem vélemény, világnézet vagy politikai pártállás függvényei, hanem kikerülhetetlen részei a valóságnak. Annak a valóságnak, melyet Schiffer és Toroczkai minden áron szubjektívnek, esetlegesnek, felfogás szerintinek állítanak be, mintha posztmodern gondolati iskolát akarnának alapítani (pedig ez premodern: annyira premodern, hogy visszaér a barlangi tűz mellett mesélő sámánokig).

Volt olyan, hogy hazudtak az ukránok? Volt bizony. Két fő terepe van ennek: a hadijelentések és a katonai elhárításuk honlapja. Máshol nem szoktak mellébeszélni, a hadijelentésekben ők az ellenség veszteségeit túlozzák el, az oroszok pedig a megsemmisített harceszközök és parancsnoki pontok, katonai létesítmények számát. Az oroszok három naponta megsemmisítik a teljes ukrán légierőt, az meg mindig feltámad (pedig ilyen típusú utánpótlást nem kapnak), az ukránok állandóan egész hadtesteket győztek le eleinte, aztán ez mérséklődött.

Épeszű sajtómunkás erre a háború első hetében rájött, és többet nem használta sem az egyik, sem a másik fél vezérkarának jelentéseit. Ugyanis nincs módszer, nincs osztó, nincs középarányos, amivel kiderülhetne az igazság: amikor valami vagy igaz, vagy nem, nincs „középső”, harmadik, átmeneti lehetőség. Olyan nincs, hogy „bombázták a mariupoli színházat, de nem dőlt össze annyira”. Vagy összedőlt, vagy nem, Vagy hever alatta sok száz, elevenen eltemetett asszony és gyermek, vagy sem. Az orosz kommunikáció persze megpróbálta letagadni a bombázást is, az óvóhelyet is – mivel voltak, akik hittek nekik, ez a borzalmas tragédia relativizálódott, lehet nem hinni benne.

És akinek elég erős a nem-hite, akkor sem változtatna a véleményén, ha maga ásná ki az áldozatokat. Azt mondaná: hallucinál.

Csak elég erősen kell tagadni a valóságot és hinni a mesében. Az kell legyen a véleményünk, hogy a mese igaz, és az a meggyőződésünk, hogy az egész világ a mi véleményünk függvénye. Aztán majd kapunk a politikusoktól szép konfekció-véleményt.

Tehát ezen az alapon nincs objektivitás, minden szubjektív.

Nincs függetlenség, mindenkit irányít valami rejtelmes hatalom.

De legfőképpen: nincsenek tények, csak mindenkinek a maga igaza.

Ezen az alapon megszavazható, hogy lapos-e a Föld, vagy gömbölyű.

És, hogy válaszoljak az alapkérdésre, ami arról szól, hogy „honnan tudjuk, amit tudunk?” az a megoldás, hogy utána nézünk sok helyen. Minden nap. Napi 16-18 órában. Ezt újságírásnak hívják. Két hete írt nekem egy olvasó, bizonyos Lámlenge egy rövid üzenetet:

„Kedves Tamás!

Elolvasom az írásaidat – amik számomra nem érthető, hogy miért mindig címlaposak –, de nekem szinte mind irritálóan egyoldalú.
Benned sosincs kétely? Igazad van és kész. Jól van ez így???”

Igen, jól van. Ugyanis bennem sokkal, de sokkal több kétely van, mint a legtöbbekben: ezért ellenőrzöm a tényeket, csak épp nem azután, hogy leírtam őket, hanem még előtte. Az ukrajnai helyzetről naponta többször nézek át 34 forrást, melyeknek nagyobbik hányada a Kreml hivatalos kommunikációjának része, ezért tudom megállapítani, ők mit akarnak velem elhitetni, a másik oldal mit, és a végén úgyis az lesz az igazság, amit a MAXAR műholdjai látnak. Amikor már leírom, nincs helye kételynek – csak amíg eljutok oda, az szokott jó fél nap lenni. Kemény munka, sok különböző nyelven kell olvasni és oda is kell figyelni rá. Szóval: azért nem kételkedem, mert azon már túl vagyok, soha nem írok le ellenőrizetlen dolgokat.

Ritka a tévedés, amikor előfordul, korrigálom is azonnal.

De épp az a baj a tényekkel, hogy ha nem egyeznek a megélhetési politikusok nézeteivel, azonnal véleményt csinálnak belőlük azzal, hogy hazugságnak nevezik őket.

Summa summarum: a tényellenőrnek nincs hatalma, csak annyi, hogy mondhat igazat, ha be tudja bizonyítani.

Ennél több nem adatott néki.

Ezek az emberek még ezt is meg akarják tagadni – hogy annál nyugodtabban hazudozhassanak.

Bármiről, bárkiről, bármikor, bármit.

Épp most akarják bemagyarázni nekünk, hogy igazság sem létezik, tények sincsenek, csak szubjektív tündérmesék.

Kívánom nekik, hogy a bankszámlájuk mérlege változzon szubjektív tündérmesévé, de olyanná, amit én mondok.

És akkorává is.

Szele Tamás