Nehezen fog neki az ember a nekrológnak, nagyon nehezen, de meg kell lennie ennek is. Ma délelőtt 11 óra 30 perckor nyolcvannyolc éves korában, családja körében elhunyt Moldova György, a legolvasottabb magyar író. Nem lehetséges, történjen a világban bármi is, hogy a halála napján lapunk ne búcsúzzon el tőle, remélem, méltó módon sikerül.

Persze nem mindenki szerette. De mindenkinek volt róla határozott véleménye. Minél kevésbé ismerték az életművét, annál határozottabb volt ez a vélemény: a legmarkánsabb persze azoké, akik semmit sem olvastak tőle. Én magam különös helyzetben voltam: nem találkoztam vele soha személyesen – vagy, ha mégis, olyan kicsi voltam, hogy már nem emlékszem rá – de szüleimmel, sőt, nagyszüleimmel is jó viszonyt ápoltak. Ennek voltak előnyei: például minden kötetét megkaptuk a megjelenés után dedikálva, minek következtében az első könyv, amit elolvastam, az Egri csillagok volt, a második Az emberi butaság kultúrtörténete Ráth-Végh Istvántól, a harmadik Moldova Györgytől a Ferencvárosi koktél. És utána minden megjelent kötetét olvastam – meg persze a korábbiakat is.

Nem lett ebből „rajongás”, a szó klasszikus értelmében nem is lehetett, de a szerző kedvelése és alapos ismerete igen. Mikor vagy tíz évvel ezelőtt megláttam, mit írt a nagyszüleimről az önéletrajzi kötetében, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek: az adott résznek az ellenkezője sem volt igaz, de nem baj, remekül hangzott. Emlékezhetett rosszul is, de inkább hinném, hogy az ő optikájával, az ő világában így történtek a dolgok, legfeljebb nincs közük a valósághoz, de nem kell minden hiperrealista legyen. No, de ez nem is fontos: a fontos az, hogy ma elment, és mindenképpen hiányozni fog.

Éspedig több Moldova fog hiányozni, mert több volt belőle egynél.

Volt először is a korai filmíró, színházi szerző Moldova, akire alig emlékszünk, pedig az 1959-es Szerelemcsütörtök című filmet is ő írta, az 1962-ben bemutatott „Légy szíves Jeromos” című bohózatot és más darabokat is. Aztán jelent meg a novellista Moldova, úgy 1963-tól (Az idegen bajnok), a regényíró Moldova 1964-től (Sötét angyal), a riporter Moldova 1967-től (Rongy és arany), a szatirikus Moldova szintén 1967-től (Az Elátkozott Hivatal), és ezek mintha külön szerzők lennének.

Pedig csak különböző műfajok. Tény, hogy a nagyriportok, szociográfiák szerzői ritkán írnak sikeres szatírákat vagy nagyívű történelmi regényeket, az embernek valahogy nincs kedve humorizálni, ha közben egy-egy évet szán az életéből arra, hogy a vasút vagy a mezőgazdasági repülés világát teljesen kiismerje. Akinek ez mégis sikerül – tegyük hozzá: remekül – az nagyon tud írni.

De átok is ez. Aki a szatirikus Moldovát tudja fejből, nem fogja átrágni magát a Negyven prédikátoron, még kevésbé a szerintem a szerző főművének számító „Ha jönne az angyal...”-on – aki a novelláit szereti, nem sokat tud kezdeni a Kádár János-, Che Guevara-, Kardos György-életrajzokkal. Még a valódi olvasói, kedvelői sem mindegyik arcát ismerték: és könnyű Moldovát felületesen ismerni. Könnyű, mert annyit írt, hogy az is azt hiszi, hogy mindent tud róla, aki csak a negyedét olvasta és csak a neki tetsző műfajban.

Moldova Györgyöt szokás egyébként politikai alapon is nem szeretni: ő se sokakat kedvelt efféle okokból, ez egy ilyen világ. Ragaszkodott egy olyan baloldali világnézethez, amivel én magam nem értek egyet ugyan, de még mindig messze ezt találom a legelfogadhatóbb felfogásnak, amit nem fogadok el – mármint a többihez képest. De cudar világ is lenne, ha mindig és mindenben egyetértenénk. Moldova baloldalisága nem ártott soha senkinek, maximum neki magának, abban az értelemben, hogy egyes ösztöndíjakat, sőt, díjakat is elvből elutasított miatta. Az viszont már jó, amikor van mit elutasítani.

Kritikusa volt Kádár Jánosnak? A rendszerének mindenképp, de mikor meglátta, mi jön utána, a személynek inkább rajongója lett. Ebben az egyben nem volnék képes vele egyetérteni vagy elfogadni az álláspontját, de mi a túlzások népe vagyunk, a magyar ló kétdimenziós, nincs háta, amin meg lehetne maradni, csak két oldala, esünk is egyikről a másikra. Az 1977-es Moldova megírta a vasút már akkor is égre kiáltó állapotát, a 2000-es megírta „Európa hátsó udvara” címmel a keleti végeink kétségbeejtő helyzetét. Egyik riportkötet sem rajongott az épp aktuális politikai rendszerért, pedig azok egymásnak mondhatni ellentétei voltak. Erre illik a régi vicc, mely szerint:

- Mi a kapitalizmus?

- Embernek ember által való kizsákmányolása.

- És mi a szocializmus?

- Épp a fordítottja.

Sokan nem szerették életében, most, hogy elhunyt, lefogadom, rengeteg barátja támad majd, megjelennek a nagy idők tanúi, akik azt is elmesélik róla, ami meg sem történhetett volna: és megjelennek majd persze a dögkeselyűk is, akik utoljára még megpróbálni rúgni egyet rajta.

Nem titkolom, hogy sokat, nagyon sokat tanultam az írásaiból. Elsősorban pontosságot, alaposságot: tényleg képes volt egy riportkönyvre módszeres, szívós munkával éveket áldozni, nem megismerni, hanem megtanulni a területet, amivel foglalkozott. Ezt a szakmai mentalitást nem lehet tanítani, erre születni kell: de ki is fog veszni, egészen egyszerűen nincs idő éveket szánni egyetlen kötetre, senki sem fizetné ki – és a kiadó vagy a szerkesztő sem várná meg, míg elkészül. Moldova halálával ennek a módszernek egyelőre és magyar nyelvterületen vége van. Sajnos, ugyanis valóban alapos munkát csak így lehet(ne) végezni.

Azt is tőle tanultam, hogy az olvasónak kell kapnia valamit, ha már ránk szánta az idejét. Jutalmat, érdekességet, viccet, poént: akkor olvas legközelebb is, anélkül nem biztos, hogy visszajön.

Moldova humorát fogják a legtöbben hiányolni, ugyanis utánozhatatlan és nagyon pesti: kesernyés volt, ironikus, önironikus, szóval nem az a stand up comedy, amit manapság humor néven forgalmaznak vagy inkább hamisítanak.

Mi volt a titka a népszerűségének? Ami a Hofi Gézáénak is: kimondta azt, amit mindenki látott, de nem beszélt róla senki. Az máig vita tárgya, rágalmak szülője, hogy miért nem esett baja egyiküknek sem emiatt a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években (vagy, ha már itt tartunk: később), de nem hinném, hogy a rendszer „szelepként” hagyta volna őket dolgozni, amin keresztül ki lehet engedni az elégedetlenség gőzét, mielőtt túl nagyra nő a nyomás.

Aki ebben hisz, abban is hisz, hogy minél rosszabb, annál jobb. A valóság inkább az lehet, hogy a rendszer előbb észre sem vette, hogy léteznek ezek az emberek, aztán mikor észrevette, már késő volt, túl ismertek voltak ahhoz, hogy hajuk szála is meggörbüljön. Persze ettől még megfigyelték Moldovát, éspedig 1974-től 1987-ig. Mit tudtak megfigyelni rajta, amit nem írt meg, fel nem foghatom, de ő maga is meglepődve írt a dologról:

„A referensnő egy kemény fedelű, két keresztszalaggal átkötött irattartót hozott magával. Megdöbbentett a dosszié vastagsága, első pillantásra úgy becsültem, hogy mintegy 300 lapot tartalmaz. A referensnőre néztem:

– Ön átnézte ezt az anyagot?

– Igen.

– Ez a terjedelem hasonló ügyekben nagynak vagy kicsinek számít?

– Viszonylag nagynak.

– A megfigyelésem formája enyhének vagy szigorúnak minősül?

– Szigorúnak, néha igen szigorúnak.

– Melyik évekre terjedt ki?

– Az 1974-től 1981-ig tartó időszakra.

(Az már csak a később megkapott újabb száz oldalból derült ki, hogy még 1987-ben is készültek rólam feljegyzések.)”

Mármost ezer emberből kilencszázkilencvenkilenc örök haragot fogadott volna egy ekkora dosszié után a rendszer ellen, ami figyeltette: Moldova nem így tett. Nagyobb léptékű jellem volt annál, hogy személyes haragot ápoljon ilyesmi miatt, főleg, hogy ez a személyes harag ellenkezett volna az elveivel. Az elveket választotta. Hogy az elvek nem választották őt, az nem érdekelte. Az már az elvek baja.

Mennyit írt? Valahol elejtett egy olyan megjegyzést, hogy minden nap három oldalt és pár sort „mert az olyan, mintha majdnem négy oldal lenne”. Elven ez nem is olyan nagyon sok, a gyakorlatban hatalmas életmű jött ki belőle, szatírától történelmi nagyregényekig. Meg nem gazdagodott ettől – írásból utoljára Jókainak sikerült Magyarországon egy kis vagyont szereznie – de megélt, nem volt rá érvényes az „éhező zseni” sztereotípiája (ami miatt a legtöbb tehetségtől el is várják az éhezést, amelyik nem éhezik vagy legalábbis nyomorog, az nem is lehet tehetséges sokak szerint).

Nem volt formabontó, stílusteremtő sem igazán. Csak épp amit írt, azt a lehető legjobb képességei szerint írta, és ezek a képességek első osztályúak voltak. De soha nem hazudott tudatosan az olvasóinak, nem is tévedett többet, mint más.

Megosztó volt Moldova, mint személyiség? Nálunk ki nem megosztó? Most is lesz, akinek akad majd pár őszinte, rossz szava az elhunyta alkalmából, keresni is fogják a lehetőséget, hogy elmondják és ha valaki rájuk szól, hogy legalább a kegyelet nevében ne most károgjanak, ők állnak majd a kert felől, hogy „joguk van a véleményükhöz” meg „halottról jót vagy igazat”. Mindkét dolognak van igazságmagva: ugyanakkor ilyen helyzetben mindkettő súlyos ízléstelenség. Tessék már legalább a temetés utánig várni.

Elnézem laptársaink nekrológjait, és kissé szégyellem magam a sajtószakma nevében. Nekem most csak kósza, csapongó gondolatokra futotta, de legalább a magam erejéből: viszont mikor már a negyedik helyen láttam szó szerint ugyanazt a nekrológot, megvilágosodott az elmém. A többi lapnál még ennyit sem foglalkoztak az esettel! Persze, mindenki az MTI-hírt rakta be a címoldalra...

Így történt, hogy Moldova Györgyöt a magyar sajtóban összesen ketten búcsúztatták ma: az MTI meg én.

De engem el is nyelt volna a föld, ha MTI-ből búcsúztatom.

Szép, gazdag életmű maradt ránk Moldova György után: legalább olvassuk el. Ahogy ő mondaná a szólássá vált kifejezésével: van benne minden, mint a tökös-mákos rétesben.

Szele Tamás