A kultúrharcban nem égnek porig a városok, a kő kövön marad (vagy nem: az építészet is került már kultúrharcosok célkeresztjébe) csak éppen ha győz, nem lesz érdemes élni. Ilyenformán félszívvel hallom azokat az érveket, hogy „mit akarsz, nem hal bele senki”, ha betiltanak egy írót, költőt, vagy azt, hogy „Jól ellesz majd az emigrációban”, ha száműzetésbe kényszerül az illető.

Igen, az ukrajnai orosz inváziónak is vannak kultúrcsatái és nem kicsit mocskosak, még ha nem is hal bele a célba vett író, bár ez sem teljesen biztos, de kezdjük az elején. Mikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, szinte azonnal – pontosan fogalmazva: még aznap – háborúellenes tömegtüntetések törtek ki, értelemszerűen a nagyobb városokban és Szibériában népesebbek, a kisebbekben kevésbé népesek és elkezdett körvonalazódni egy háborúellenes tömegmozgalom. Majdhogynem apolitikus, hiszen csak pár szó volt a programja: „Nemet a háborúra!” Akkor kezdték szigorítani a törvényeket az állami Dumában, mert Putyinnak és kormányának az az érdeke, hogy úgy tűnjön a világ és Oroszország számára egyaránt, hogy ezt a háborút az orosz nép egy emberként támogatja.

Márpedig az első napokban láthattuk, hogy nem így van. A mai napi 15 452 személyt tartóztattak le háborúellenes tevékenységért, százakat, ha nem ezreket nyilvánítottak „idegen ügynökké” – sőt, már létezik az „indirekt idegen ügynök” fogalma, tehát arra is rásüthetik a bélyeget, aki orosz munkáltatónak dolgozik, de a munkáltatója kap pénzt bármilyen formában külföldről (eddig magának a vádlottnak kellett pénzt kapnia, igaz, akármilyen kevés is elég volt a megpecsételéséhez). Ilyenformán az összes orosz állami alkalmazott is idegen ügynök, hiszen munkáltatójuk – az orosz állam – folytat külkereskedelmi tevékenységet, miáltal pénzt kap külföldről... Mindegy, tudjuk: az az ügynök, akit nem szeretnek. Vagy akit nagyon és sokan szeretnek, és ez nem tetszik a cár atyuskának. Netán a bojároknak.

A háborúellenes mozgalomban oroszlánrészt vállaltak az írók, főleg Dmitrij Gluhovszkij és Borisz Akunyin. Nem csak kiváló tollforgatók, de ami ennél több: orosz nyelvterületen népszerűek is, arrafelé sokat olvasnak az emberek. Most mindketten bajban vannak, Gluhovszkij nagyobban, de Akunyin is vakarhatja a fejét.

És itt érünk a törésponthoz. Itt szólok előre, hogy ez az írás nem orosz vagy ukrán háborús propaganda, csak merengés a könyvek és írók sorsáról. Habent sua fata libelli, mondták a rómaiak, „a könyveknek megvan a maguk sorsa” és az íróknak is, ha oroszok. Vagy ha ukránok. Esetleg magyarok.

Ugyanis a kíméletlen és bestiális harci cselekmények – ezerszer beszámoltunk Bucsáról, Mariupolról, Kramatorszkról, Borodjnakáról – erősen oroszellenes közhangulatot szültek Ukrajnában. Az lett volna a csoda a történtek után, ha a közhangulat oroszbaráttá válik... és megjelent pár kótyagos fejű kultúrharcos. Eddig ismereteim szerint összesen két Puskin-szobrot vittek el közterületről (az egyiket vissza is vitette és lemosatta az SBU, mikor elkapta a túl lelkes honfit, aki ludas volt az eltűnésében), de komolyabb formában is szóba került „az ukrán könyvtárak deruszifikálása”. „Depuskinizálása”. Válasszuk ketté a dolgokat: mi a baj Puskinnal?

Hát nem az Anyegin. Hanem az „Oroszország rágalmazóihoz” című, 1831-es verse, amit már nem száműzetésben írt, hanem öt évvel visszatérte után, már udvaronc korában. Idézem a vitatható részt, Soproni András fordításában:

„Ti hitvány szónokok, miért zajongtok újra?
Mért szórtok átkokat vadul orosz honunkra?
Mi háborgat vajon? A litván lázadás?
Ugyan! A szlávoké e pör, csak szláv akarja.
Ez ősi belviszályt, mit sors vetett a latra,
Mi döntjük el magunk, helyettünk senki más.

Évszázadok teltek, mióta
E törzsek testvérharca dúl;
Ahogy a hadszerencse hozta,
hol ez, hol az maradt alul.
Ki lesz a győztese e harcnak?
Hiú polyák, vagy hű orosz?
A tét: a szláv folyók orosz tengerbe tartnak,
Vagy elapad, kiszáradoz.”

Hm, a mai helyzetben ez tényleg nem hangzik a legjobban... Nem használt az állapotoknak az Ukrán Könyvek Intézete igazgatójának, Olekszandra Kovalnak nyilatkozata sem, amit az ukrán Interfaksznak adott: szerinte a közkönyvtárakból mintegy 100 millió „orosz propagandakiadványt” kéne eltávolítani. Majd, amikor lesz rá idő, hogy kiválogassák és lezajlik a vita, hogy mi minősül ennek. Egyelőre azt mondta, miszerint:

„Mindenekelőtt az ukránellenes, birodalmi indíttatású, erőszakot propagáló, oroszbarát, soviniszta politikát folytató könyvek eltávolításáról van szó a közkönyvtárakból.”

Ezzel nem volna baj. De sajnos mondott mást is:

„Az orosz költők, például Alekszandr Puskin és Fjodor Dosztojevszkij voltak azok, akik megalapozták az „orosz világot” és az orosz miszticizmust. Személyes véleményem, hogy ezeket a könyveket is el kellene távolítani a köz- és iskolai könyvtárakból. Valószínűleg az egyetemi és tudományos könyvtárakban maradnak, hogy a tudósok tanulmányozhassák a gonoszság és a totalitarizmus gyökereit.”

Hát... ezt nem tudom támogatni, szerencsére Olekszandra Kovalból csak egy van, és erről a kérdésről nagyon komoly vita folyik, amit valószínűleg nem az ő szava fog eldönteni. Én csak annyit mondok, hogy magyar irodalmi nagyságnak is csúszott már meg úgy a tolla, hogy máig vállalhatatlant írt, hát még ha nem az óriásokat nézzük, hanem a törpéket, akikből minden nemzeti kultúrának több van... Hogy Kovallal nem értek egyet, az azért is van, mert relatív kérdésre akar abszolút választ adni: hogy Puskinnál maradjunk, ha az egyik verse „jó”, a másik meg „rossz”, akkor minek kidobni a jókat is? Dosztojevszkijnek is gráciát kérnék, ellenben ha Ivan Jefremovot akarja kidobni, az orosz sci-fi szégyenét, vagy a valóban tízmilliós példányszámban nyomtatott szovjet propaganda-irodalmat, az ellen semmi kifogásom.

De itt és most szögezzük le: ez egyelőre egyetlen ember javaslata, egy nagyon súlyos vita tárgya, mely többek között a Novaja Gazeta Europán zajlik – és nem több.

Ukrajnában nem égetnek könyvet és nem is készülnek ilyesmire még félkomolyan sem. Nagyobb, komolyabb bajuk van annál, minthogy ostobaságokra pazarolják az időt.

Hanem ha a sáncok orosz oldalán vizsgálódunk, ott nem találunk vitát, de bizony találunk nagyon súlyos, gyakorlati intézkedéseket.

Dmitrij Gluhovszkijt alig több, mint egy hete körözi az orosz belügyminisztérium, „az orosz fegyveres erők alkalmazásával kapcsolatos tudatosan hamis információk nyilvános terjesztése” miatt. Ennek büntetési tétele öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, amely akár börtön, akár szigorított büntetőtábor, kényszermunkatábor is lehet. Írtam is én erről az Art is Business című folyóiratba a minap. Gluhovszkij ugyan Barcelonában él, onnan nem fogják kiadni, de hát – pacifista Instagram-posztért világhírű, sikeres írót esetleg tizenöt évre fegyenckolóniára, gulágra küldeni? Bár igaz: megjárta az orosz büntetőintézeteket nem egy Nobel-díjas is.

Hanem ami ma történt Borisz Akunyinnal, az nagyon jellemző. Még nem intézkedés, de már messze túl van minden határon. Holnapra már várnám a körözést Akunyin helyében. Mint a Meduza írja:

„A moszkvai Molodaja Gvardija (Ifjú Gárda) könyvesbolt levette Borisz Akunyin műveit a polcokról – közölte a Zakharov Kiadó.

„Tájékoztatjuk olvasóinkat és partnereinket, hogy a Molodaja Gvardija üzlet úgy döntött, hogy nem várja meg, amíg felülről parancs/utasítás/utasítás érkezik, hogy levegyék a polcokról az egykor szeretett Borisz Akunyin könyveit, és nagy akaraterőről tanúbizonyságot téve maga is meghozta ezt a minden szempontból merész döntést” - áll a kiadó oldalán a közösségi médiában.

Erre válaszul a Zakharov Kiadó bejelentette, hogy felhagy az Ifjú Gárdával való együttműködéssel, és kivonja az összes többi könyvét is a boltból.

„Mi is úgy döntöttünk, hogy lépést tartunk, és a fent említett szerző könyveivel együtt elvittük az összes többi, nálunk megjelent könyvet. A „nem” azt jelenti, hogy „NEM”!” – írta a kiadó.

Borisz Akunyin következetesen és nyíltan ellenezte a háborút Ukrajna orosz megszállása óta. Márciusban Jelena Jampolszkaja, a Duma kulturális bizottságának elnöke bírálta az írót háborúellenes álláspontja miatt, a könyvesboltokat pedig azért, mert „Akunyin sajtpapírját” árulják.”

Jelena Jampolszkaja azóta is üti a vasat a Dumában, az állami támogatás elvesztésével és egyéb szankciókkal fenyegette meg azokat a kiadókat és könyvkereskedőket, akik továbbra is együttműködnek „áruló” írókkal. „Nagyon aggaszt a szerzők cenzúrázásának nyilvánvaló tendenciája” – mondja Elena Shubina, az Elena Shubina Editions főszerkesztője, amely többek között Dmitrij Bikov könyveit is kiadja. – „Ez egy fordított „időgép” működés közben.”

Oroszországban különben elég nehéz dolga van a cenzúrának. A szovjet időkben nem pusztán létezett, de hatalmas apparátusa is volt: csak a moszkvai Glavlit (így hívták azt az osztályt, amely minden nyomtatott anyagot cenzúrázott, köztük a könyveket is) központi irodája több mint hatezer embert foglalkoztatott. Csakhogy 1991 óta, amikor a „Sajtóról és más tömegmédiumokról szóló törvény” következtében a Glavlitet eltörölték, az orosz könyvkiadásban általában és hivatalosan nincs cenzúra. Vannak esetek amikor régebben a kábítószer-ellenes, mostanság a gyermekvédelmi törvény miatt (de ismerős...) egyes kötetek szerzőit bojkottálják, ilyenek voltak Hunter S. Thompson vagy Philip K. Dick, esetleg ha mégis kiadják, pénzbírságot szabnak ki rájuk, de eddig ennél több nem történt.

Történt most: Gluhovszkijt, vagy a népszerű krimiket író Akunyint nemsokára pult alól árulják, tört arany árban a moszkvai feketepiacokon. De egy általános cenzúrához törvényt kell hozzanak az ügyben, igaz, ahogy én az Állami Dumát ismerem, ez nem lehet akadály: munkakörük a törvényhozás, ők emelték meg nemrég a pacifista tevékenységért járó büntetés felső határát is tizenöt évre.

Egyet mondanék, így az írás vége felé, de azt nyomatékkal.

A kultúrharcban nincsenek „jók” és „rosszak”, nincsenek győztesek, csak vesztesek.

Az ukránok egy kis része most furcsákat beszél az orosz irodalomról, de nem tesz ellene jelenleg semmit.

Az oroszok egy még kisebb része szintén furcsákat beszél az orosz irodalomról, de tesz is ellene, tűzzel-vassal pusztítja.

Mondom: nincsenek itt jók és rosszak, itt csak rosszak vannak. Éspedig nemzetiségre való tekintet nélkül azok a rosszak, akik ártanak a kultúrának. Akik tevőlegesen ártanak.

Itt csak a kultúra veszíthet.

De hiszen már veszít is.

Sz. Bíró Zoltán azt mondta pár hete a Meduzának, hogy: „Magyarország csak körülbelül két évvel van lemaradva Putyin Oroszországa mögött”.

Cenzúra – hivatalosan – még se itt, se ott, se amott nincs, de már vannak kötetek, amiket nem ajánlatos árulni.

Nincs cenzúra, még nincs. Azonban, ahogy a régi vicc mondja: igény, az volna rá!

Szele Tamás