Tudom én azt, hogy nem mindenkinek tetszik, ha az orosz ellenzékről írok, nem is azért teszem, hogy sikert arassak vele. Még azt is megértem, ha zavarba hozok ezekkel a hírekkel egy-két embert, mert nem tudják hova tenni, amit megtudtak – már persze, ha egyáltalán elolvassák. Aztán az egyszerűbb lelkek vakarhatják a fejüket, hogy ez most mi volt.

Ebben a beteg, kategorizáló közfelfogásunk a hibás. Ami manapság úgy gondolkodik, hogy vannak „az oroszok” és vannak „az ukránok”. Aztán az egységsugarú polgár kész, konfekcióból beszerzett vélemények alapján eldönti, melyik csapat szimpatikusabb neki (saját véleményt nem alkot, inkább elfogad valamit, amit készen kap), és elkezd drukkolni. Mint a meccsen. Az fel sem merül, hogy nem labdarúgásról van szó, és a politika teljesen másképp csapatjáték, mint a foci: hajrá egyik, fúj másik! A focimeccsen persze, hogy bunda, ha a hátvéd a saját csapata ellen játszik, csak van egy rossz hírem: ez nem játék és nem szórakoztató esztrádműsor, ez valóság.

Randa, véres, koszos valóság, amiben nem „bunda”, ha a pacifista orosz ellenzéki háborúellenes és nem a szövetségi kapitány vagy az edző elárulása. Hanem kiállás a saját véleménye és egy valamikori, jobb és élhetőbb Oroszország mellett. Hogy nem mindenki szereti az ilyesmit, mert egyszerűbb volna a nagyon jók és nagyon gonoszak harcának látni ezt a mostani helyzetet is, az egész világot is? Hát, a politikai-hatalmi rendszerünk nem keveset tesz azért, hogy a legtöbb ember így értelmezzen mindent, aztán csodálkozik az egységsugarú, ha egyik pillanatról a másikra fejére áll körülötte a világ, az eddig megvédett rezsije a csillagokba ugrik, a bére a Mariana-árokban landol és közben azt hallja, hogy ez is a nagyon gonoszak miatt van – azoktól, akiket nagyon jóknak vélt, és rájuk szavazott, rendszeresen, valósággal bebetonozta őket a hatalomba.

Pedig hát nem történt semmi különös, nem a világ állt fejre, hanem a polgár: a nagyon jók nem voltak jók, csak azt állították magukról, a valódi politikai vihar pedig nem abban az éjjeliedényben zajlik, amit magyar belpolitikának hívunk. Illetve, esetünkben orosz belpolitikának, bár lassan kevés lesz a kettő között a különbség. Az oroszok csak vagy két évvel járnak előttünk, ahogy Sz. Bíró Zoltán mondta a múltkor a Meduzának adott interjújában.

Ma azért veszem elő Andrej Pivovarov esetét, mert egyrészt ma ítélték négy év büntetőtelepre a semmiért, másrészt olyan beszédet tartott az utolsó szó jogán, amiből mi is tanulhatunk, mert bizony mondom néktek, nem csak az orosz viszonyokra érvényes. Aki olvas oroszul, élvezheti eredetiben is az épp ma betiltott, de még elérhető The Insider hasábjain, aki nem, annak lefordítom pár részletét. Innen csókoltatom azokat a kedves kommentelőket, akik be szoktak szólogatni, hogy „nem is a szerző írta” – hát persze, hogy nem, ha mondom is, hogy fordítás! Másfelől viszont tessék már lefordítani kapásból és minden fáradozás nélkül egy orosz politikai szöveget úgy, hogy az értelme is megmaradjon. Beleizzadnának, tudom, Istenem, ha egyáltalán sikerülne. No, de mindenekelőtt lássuk, kicsoda is Pivovarov?

Ő a Mihail Hodorkovszkij Kreml-kritikus ellenzéki vezető által alapított demokráciapárti mozgalom, a „Nyitott Oroszország” egykori vezérigazgatója, akit tavaly nyár elején elég kalandos körülmények között tartóztattak le a szentpétervári repülőtéren: a varsói gépen ült, ami már a kifutón gurult, mikor megállították, csak azért, hogy leszedhessék róla, elfoghassák. Nem akárki kedvéért művelnek ilyesmit, még Oroszhonban sem. Pedig pár nappal korábban a Nyitott Oroszország már bejelentette, hogy befejezi a működését, mert meg akarták kímélni a támogatóikat a zaklatásoktól. Épp azelőtt szigorították meg a „nemkívánatos szervezetekről” szóló törvényt, és ők már 2017 óta „nemkívánatosak” voltak. Ez tehát Pivivarov történetének az eleje, de mi a vége? Azt elmondja a Meduza:

„A krasznodari Leninszkij kerületi bíróság négy év büntetőtelepre ítélte Andrej Pivovarovot, a Nyitott Oroszország volt ügyvezető igazgatóját.

Pivovarovot bűnösnek találták a „nemkívánatos szervezet” tevékenységének folytatására vonatkozó büntetőjogi cikkely alapján (az orosz büntető törvénykönyv 284. cikkének (1) bekezdése). Emellett nyolc évre eltiltották a társadalmi és politikai tevékenységektől, beleértve az internetes tevékenységeket is.

Az ügyész öt év börtönbüntetést kért Pivovarovra. A politikus ártatlannak vallotta magát. A nyomozás kezdetétől fogva a büntetőeljárást az Állami Duma közelgő választásaival magyarázta, amelyeken Pivovarov részt kívánt venni. Szergej Badamshin ügyvéd azt mondta, hogy az ítélet ellen fellebbezni fognak.

A Pivovarov elleni eljárást 2021. május 29-én indították Krasznodarban. Ennek alapjául egy Facebook-megosztás szolgált, amelyben a politikus az Egyesült Demokraták projekt támogatására szólított fel. A vádak végleges változata 34 Pivovarovtól származó Facebook-bejegyzést tartalmazott. Vádat emeltek ellene a Nyizsnyij Novgorodban megrendezett Szabad Emberek fórum szervezésével és egy krasznodari adománygyűjtésről szóló megosztás miatt is.”

Csak jelezném a billentyűzethuszároknak: bizony, lehet még olyan a magyar törvénykezés is, hogy vád alapját képezheti a hőzöngésük – meg lehet persze másmilyen is.

Rendben tehát, láttuk a Pivovarov elleni eljárás elejét, láttuk a végét, most már lássuk a közepét is, azt a beszédet, amit a tárgyalásán mondott el. Éspedig az utolsó szó jogán. Lássuk és értsük is meg, mert mintha ránk is érvényes volna – én csak a lényeges részleteket mutatom be.

„Bíró úr, a tárgyalás során és a beadványokban a védőim és én teljes mértékben bebizonyítottuk, hogy az egész vád alaptalan. Soha nem létezett „nemkívánatos külföldi Oroszország”, és nem volt semmiféle büntetendő a cselekedeteimben. Még a 284. cikk (1) bekezdésének jogellenes és elnyomó rendelkezése alapján is fel kellene engem menteni. Mindaz, amit az ügyészség és a nyomozás a bíróság elé vitt, az egy NTV-tudósító vallomása volt, aki még szégyellte is, hogy eljön és elmondja azt. Úgy tűnik, még az ilyen embereknek is van lelkiismeretük. Ezen kívül bemutattak egy, a tudomány sarlatánjainak nevezhető, lelkiismeretüket és hamis téziseiket árusító emberek által készített szakvéleményt. Ez minden, amit a nyomozás hat hónapos nyomozás és több hónapos megfigyelés után a bíróság elé tárt. Ha nem lett volna parancs a politikai elszigetelésre, nem lett volna büntetőeljárás. Ez az egész ügy bosszú a politikai álláspontomért és politikai aktivizmusomért.”

Nos, saját magáról ennél sokkal többet nem is mondott. Mondott viszont a helyzetről. Olyant is, ami nekünk nagyon ismerős lehet.

„Hazánkban a hatóságok évek óta elveszik a lakosságtól a politikában való részvétel, a politikai élet iránti érdeklődés vágyát, és ezzel megfosztják őket attól a joguktól, hogy saját életüket és az országot irányítsák. Ez nagyon fontos. Az embereket a tévén keresztül apátiába ejtik a politika iránt, letargikus álomba ringatják őket, és akik nem akarnak elaludni, akik állampolgárok akarnak lenni – azokat ketrecbe zárják, börtönbe csukják, vagy egyszerűen kiszorítják az országból. Más emberek meg kényelmes irodákban, új váll-lapokról, rangokról és előléptetésekről álmodozva, új vádakat, büntetőügyeket varrnak össze, és valószínűleg őszintén azt hiszik, hogy a hazájukat védik.”

Az apátiát fontos volt említeni: az a magyar rendszernek épp úgy alapja, mint az orosznak.

„Az emberek nem értik, hogy ezek a dolgok közvetlenül összefüggnek egymással. Kiderül, hogy az ilyen ember nem vesz részt a politikai életben, nem hisz a civil társadalomban, nem érti, hogy a szabad választások garanciát jelentenek arra, hogy nem lesz sikkasztás, hogy a gyülekezési és demonstrációs szabadság lehetőséget jelent az összefogásra és a jogokért való kiállásra, hogy a független sajtó lehetőséget jelent a kormány átláthatóságára és lehetőséget arra, hogy az embereket ne alázzák meg, és hogy kiállhassanak magukért. A hatóságok mindent megtesznek azért, hogy az emberek ne értsék meg: a szegénység és a jogfosztottság az állampolgári jogok hiányának közvetlen következménye, és hogy ha nincs független sajtó, nincs ellenzék, nincs verseny a kormányban, nincsenek szakszervezetek, akkor minden így fog maradni – alacsony bérek, jogfosztottság, tehetetlenség lesz az osztályrészünk. Ez az, ami ellen mi vagyunk – én, a kollégáim és sokan azok közül az emberek közül szerte az országban, akik szintén felszólalnak.”

Hány példát mondjak akár Magyarországról is, hány politikust, aki valósággal patás ördögnek hívja az állampolgári jogokat, és hány szavazót, aki hisz nekik? Akárhányat lehetne.

„Ki fog kiállni a jogaikért, ha nincsenek választások? Kit érdekel egyáltalán az ember véleménye, ha bármelyik tisztviselő vagy képviselő pozíciója csak attól függ, hogy mennyire lojális a vezetéshez, és nem számít a hatékonysága, a választói támogatás és a szavazatok? (…) Úgy tűnhet, mintha az állam a marginalizált emberek egy csoportja ellen harcolna. Na és akkor mi van? Akad néhány ember, aki megszólal. Valójában ez sokkal mélyebb ennél – ez egy küzdelem a jövőért. Azok, akik változást akarnak, akik jobb jövőt szeretnének az országunknak, azt mondják, hogy versenyre van szükségünk, szabad sajtóra, nincs szükségünk katonai konfliktusokra. Ezek az emberek jobb életet akarnak hazánknak, és amikor ellenük harcolnak – megfosztanak minket a jövőnktől. Minél több az elnyomás, minél több a tiltás, annál nagyobb darabot vesznek el tőlünk a jövőnkből.”

Akkor nekünk már alig van.

„Az igazság nagyon veszélyes a hatóságok számára. Az igazság fontos dolog, amelyet nehéz gumibotokkal és tilalmakkal elfojtani. A teremben ezt mindenki megérti – bármit is mondanak a tévében, az ember elmegy a boltba, és ott az árcédulán a számok felfelé mennek, sőt, egyre kevesebb árut találunk.”

Ezt még magyarázni sem kell.

„Fontos, hogy az emberek érezzék, hogy az állam nem valami nagy célokért van, hanem az emberekért, hogy megértsék, hogy jó itt vállalkozást építeni, családot alapítani. Azért, hogy tiszteljenek bennünket a világban, és ne féljenek a nukleáris fegyvereink vagy milliós hadseregünk miatt. Annak érdekében, hogy tiszteljenek bennünket azért, hogy erős ország és erős nemzet vagyunk, amely a tudomány, a technológia és a gazdaság terén elért eredményekkel rendelkezik. Azokon a területeken, ahol az állam nem avatkozik be, elég sikeresek vagyunk, és jól fejlődünk.”

Hát azokon mi is, csak ezek a mai államok, különösen az orosz meg a magyar – mindenbe beavatkoznak.

„Megérdemeljük, hogy előre tartsunk a haladás felé, és ne visszafelé. Még akkor is, ha azokat az embereket, akik a jövő pártján állnak, börtönbe zárják és kiszorítják az országból, de hiszem, hogy a helyzet meg fog változni, hiszem, hogy a változás a küszöbön áll. Ezért azt szeretném mondani: Barátaim, találkozunk az új és kívánatos Oroszországban. El fog jönni, át fogunk törni.”

Ugyanezt kívánom Magyarországnak is, azzal a megkötéssel, hogy próbáljuk meg azt a két évet, amivel az oroszok zsarnokság tekintetében előttünk járnak, valahogy próbáljuk megspórolni.

Pivovarov fogsága még csak most kezdődik.

Jó lenne, ha nem kéne leülnie a négy évet, ha előbb jönne el az élhetőbb világ, mint ahogy letelik a büntetése.

Sajnos ennek nem sok esélyét látom.

Szele Tamás