A terjedő népmesékre – és egy igen érdekes tanulmányra – való tekintettel megint előveszem (pár hónapos szünet után) az orosz–kínai viszonyt, ugyanis egyfelől a kormánymédia és az egyszerűbb lelkek már egész legendakört építettek abból, amit e tárgyban hinni szeretnének, másfelől rá kell világítanom, hogy a közvélekedésnek még az ellenkezője sem igaz.

Ugyanis az a közvélekedés – mármint egyesek vélekedése, amit minden áron közvéleménynek akarnak beállítani, és minden felületen sulykolják – miszerint igazat beszél Dugin és köre, igazat az orosz propaganda, „többpólusú világ” jön, Európának már csak hetei vannak (ez utóbbit tegnap este írta egy nem túl okos kommentelő – nem Oswald Spenglernek hívták, ő ugyanis már több mint száz évvel ezelőtt megírta ugyanezt, csak nem kommentben, hanem több kötetben, „A Nyugat alkonya” címmel), minek következtében a győzedelmes orosz és kínai nemzet fel fogja szántani a planétát, és vet bele vagy rizset, vagy aknát, mert ezen termények vetésében van gyakorlatuk, majd uralni fognak mindeneket. Tehát ez az ő „többpólusú” világuk tulajdonképpen egypólusú szintén, csak ez az egy pólus az orosz–kínai szövetség, Dugin még azt is hozzáteszi, hogy orosz dominanciával. Az Oroszországnál tízszer népesebb és hatszor idősebb Kína meg csak csendesen mosolyog.

Hogy ennek egyes honfitársaim miért örülnének és miért várják annyira, mint a Mikulást szokás, azt nem értem, de megnyugtatnék mindenkit: lófütty lesz itt, nem orosz–kínai birodalom.

Még birodalom se lesz, ha minden jól megy.

Oroszország és Kína aktuális viszonya pedig mindenre utal, csak arra nem, hogy ennek a Moszkva-Peking „tengelynek” közös világhódító tervei volnának. Hogy Moszkvának milyen tervei vannak, azt ő tudja és az ő dolga, de Peking köszöni, nem vesz részt bennük. És Moszkváért sem rajong annyira, ahogyan azt a magyar és más nyugati moszkoviták szeretik hinni.

Ezt nem (csak) én mondom, akit majd radikális honfitársaink jól lehülyéznek a kommentekben, abból kiindulva, hogy ha ők nem értenek Kínához, akkor más sem érthet hozzá, én meg aztán főleg nem (de, röpke negyven éve tanulmányozom a kínai kultúrát), hanem mondja Vlagyiszlav Leonyidovics Inozemcev is.

Who the fuck is that Vlagyiszlav Leonyidovics Inozemcev? – szegezné nekem a kérdést a dacos putyinofil szittya, hát az meg ki a fene? Inozemcev úr orosz akadémikus, a moszkvai székhelyű Posztindusztriális Társadalmak Kutatóközpontjának igazgatója, a Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetem Államigazgatási Karán a Világgazdasági Tanszék professzora és tanszékvezetője. Szóval nem akárki.

Na és mit mond Inozemcev az orosz-kínai kapcsolatokról?

Nem a legjobbakat. Írásának elején összefoglalja a két állam kapcsolatát február 24-e előttig, és megengedi: sok volt a közös pont, sok a közös érdek és egy a közös ellenség, vagyis az Egyesült Államok. Valamint ne feledjük a nyugati politikának azt az irányzatát – Henry Kissinger is ezt vallotta – mely szerint Oroszországhoz közeledni kell, hogy ne szédüljön Kína karjaiba.

Ezt a szédülést a február negyedikén aláírt orosz–kínai paktum megoldotta, Oroszország nem szédült, hanem egyenesen tűzről pattant Peking ölébe és cuppanós csókot nyomott az orcájára, a jegyesség ezzel megvolt, már csak az a kérdés, lesz-e belőle lakodalom is? De már ez az eljegyzés sem annak volt köszönhető, hogy „a Nyugat rosszul bánt szegény Oroszországgal”, ez is egy, az orosz politikára jellemző zsarolási akció része volt. „Kérjünk háromszor annyit, mint amennyi járna, kérjünk lehetetlent: akkor talán kapunk másfélszer annyit, mint amennyire valóban jussunk lenne.” Hidegháborús, nagyhatalmi módszer volt ez mindig is, nem véletlen, hogy a Kreml azokat az időket akarja visszahozni.

Mármost a február 24-én meginduló háború (putyinofileknek: specopercija) viszont megváltoztatta a bimbózó szerelmet. Peking nem ismerte el a szakadár köztársaságok autonómiáját, és ami ennél is több: nem sietett lóhalálában Moszkva segítségére. Tegyük hozzá Inozemcevvel, hogy nem is volt ez neki kötelessége. A februári paktumban:

„Ugyanakkor két fő kérdés nemcsak megválaszolatlan maradt, de még csak komolyan fel sem tették: mennyire mély a kínai–orosz szövetség (a Peking és Moszkva közötti jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződés kötelezi a résztvevőket, hogy „az egyik fél elleni agresszió veszélye esetén”... „konzultációkat kezdenek” a kockázat csökkentését célzó intézkedésekről, de ennél többet nem), és hogy egy esetleges szövetség szinergiái mennyire komolyak lehetnek (az orosz–kínai kereskedelem az elmúlt tíz évben több mint 1,65-szörösére nőtt, de a kölcsönös beruházások száma alig emelkedett).”

Peking – szóban – elítélte az Egyesült Államok és a NATO-országok szankcióit, és semmi többet nem tett. Mondjuk katonát nem is kért volna tőle a Kreml, de fegyvert, lőszert, katonai fejadagokat és gazdasági támogatást annál inkább. Az első kettőről szó sem lehetett, a harmadikat se adták (az orosz katonák kifejezetten jól jártak, az orosz katonai élelmezésnél tényleg csak a kínai kevesebb és rosszabb), ami meg a gazdasági támogatást illeti, inkább átadom a szót Inozemcev professzornak, ő a közgazdász.

„Ha megnézzük a helyzetet négy hónap háború után, a következőket láthatjuk: Moszkva három szempontból vált egyre inkább függővé Kínától. Azt mondanám, hogy az első pénzügyi: az Orosz Nemzeti Bank az elmúlt években komolyan növelte a renminbiben denominált kínai értékpapírokba való befektetését. Ha összehasonlítjuk az ilyen befektetésekről szóló hivatalos adatokat az RMB mint tartalékvaluta világszintű használatára vonatkozó statisztikákkal, kiderül, hogy az Orosz Nemzeti Bank birtokolta az összes RMB-ben denominált globális tartalék közel negyedét (!). A nyugati orosz eszközök lefoglalása előtt ezek az orosz bank tartalékainak mintegy 13%-át tették ki, most pedig nem kevesebb, mint egynegyedét, és ha a likvid eszközökről beszélünk, akkor még nagyobb részüket. Az orosz hatóságok szabadon felhasználhatják ezeket például a kínai import finanszírozására.”

Hát, üzletnek nem rossz, csak Moszkvának nem is túl előnyös, gyakorlatilag a gazdasági kiszolgáltatottság állapotába sikerült lavírozniuk magukat.

„Másodszor, Kína készen áll arra, hogy egyre több orosz nyersanyagot vásároljon (ami kulcsfontosságú az európai energiaembargó bevezetésére tett kísérletek miatt). A Kínába irányuló orosz olajexport áprilisról júniusra negyedével, napi 1,59 millió hordóról 1,98 millió hordóra nőtt. A szibériai Szilán keresztül történő gázszállítások mennyisége növekszik. Kína nem utasítja el az LNG vásárlását. A széneladások is növekedtek – de nem szabad elfelejteni, hogy az orosz gáz- és olajszállítások Kínába az összes kínai import 15-18%-át teszik ki, és hangsúlyozni kell, hogy egyre nagyobb árengedményekkel nőnek, ami inkább pragmatikus megközelítést jelez a kínaiak részéről, mint a „barát és partner” megsegítésének vágyát.

Egy bizonyos visszaesés után (2022 március-májusában az Oroszországba irányuló kínai export több mint 40%-kal esett vissza az előző három hónaphoz képest) a technológiai termékek kereskedelme kezdett helyreállni – a kínai márkájú okostelefonok részesedése az orosz piacon az év végére valószínűleg meghaladja a 80%-ot; hasonló tendencia várhatóan más termékpozíciókban is megfigyelhető lesz.

Az együttműködés harmadik területe a technológiai lesz: Kína szinte biztosan Oroszország fő partnerévé válik a kritikus technológiai termékek importjában – az autóktól és alkatrészektől az irodai berendezésekig, az ipari berendezésektől a mobil kommunikációs rendszerekig. Továbbá nem kétséges, hogy Peking megpróbál majd „párhuzamos importot” is folytatni, azaz olyan nyugati termékek mintáit értékesíteni Oroszországnak, amelyek nem tartoznak közvetlenül a szankciók hatálya alá anélkül, hogy a végső „rendeltetési hely” nyilvánosságra kerülne. Mindez azonban annyira természetes minden jelentős kereskedelmi és gazdasági partner számára, hogy nem lehet az országok közötti stratégiai szövetség bizonyítékaként bemutatni.”

Kínának a „párhuzamos importban” nagy gyakorlata van, ugyanis a vadabb időkben, Teng Hsziao-ping előtt a nyugati technológiát így szerezték be Hong Kongon keresztül – lám, ha nem enyhül a nemzetközi helyzet, Hong Kong máig független lehetne Kínától, hiszen Pekingnek érdeke volna egy ilyen „szürke zóna” fenntartása. De enyhült, ha ez enyhülés.

Mindenesetre azt látjuk, mire hajlandó Kína: a pénzügyi segítség olyan módjára, ami neki is hasznos, az olaj- és gázkereskedelemre, de csak mélyen leszállított árakon és műszaki cikkek mérsékelt csempészetére. Ez elég kevés, tekintve a korában dúló egymás iránti szenvedélyeket. Akkor lássuk, mire nem hajlandó?

Sokkal több mindenre.

A kínai bankok megtagadták az orosz olajvállalatokkal kötött üzletek finanszírozását; a kínai hatóságok megtagadták az Airbus repülőgépekhez szükséges, szankciók alá eső alkatrészek szállítását Oroszországba (bár ez utóbbiakat egy Tianjinban található üzemben gyártják); a UnionPay kínai fizetési rendszer nem kezdte meg kártyáinak oroszországi értékesítését a szankciók alá eső bankok ügyfeleinek. A kínai lízing- és szállítmányozási vállalatok elkezdték visszahívni az Oroszországban használt konténereket; a kínai technológiai óriáscégek hivatalosan is elkezdték felszámolni üzleti tevékenységüket hazánkban, és termékeiket a vámunió országain keresztül kívánják importálni; a kínai kormány pedig értesítette az orosz felet, hogy a lízingbe adóktól „ellopott” repülőgépek nem szállhatnak le a kínai repülőtereken. Végül Kína elkezdett gyorsan átállni az „Egy Öv, Egy Út” projektekre, amelyekben Oroszország nem vesz részt, és azt tervezi, hogy jelentősen kiterjeszti a Kazahsztánon és a Transzkaukázuson keresztül Európába irányuló árutranzitot.

Kazahsztán ezzel párhuzamosan egyre inkább szembefordul Moszkvával.

Baljós jelek érkeznek Pekingből: a kínai elit uralkodó felfogása szerint az ukrajnai orosz háború stratégiai hiba, amely az orosz elit körében elterjedt téveszme, az Oroszországi Föderáció „felemelkedésének” és az Egyesült Államok és a Nyugat egészének egyidejű „hanyatlásának” illuzorikus jegyében született. Befolyásos kínai szakértők és nyugalmazott kül- és védelmi minisztériumi tisztviselők már májusban is egészen nyíltan azt hangoztatták köreikben, hogy „Oroszország helyzete az orosz–ukrán háborúban egyre passzívabbá és kedvezőtlenebbé válik, és a közelgő vereség már nyilvánvaló”. Ezek az érzések egyre erőteljesebben terjednek, ahogy a művelet folytatódik; és a kínai szakértők a modern világgazdaság fő trendjének nevezik a „deruszifikációt”.

De a dolgoknak van diplomáciai oldala is. Hát, ez sem hangzik túl kedvezően Moszkva számára. Inozemcev felhívja a figyelmet:

„Nem minden elégedettség nélkül érzékelte Peking a NATO új stratégiai doktrínájának elfogadását, amely Oroszországot a szövetség biztonságát fenyegető „legjelentősebb és legközvetlenebb fenyegetésként” azonosítja: egy ilyen helyzetben a Kínának ugyanebben az összefüggésben régóta kijáró figyelem egy része Oroszországra fog áthelyeződni, ami csökkenti a Kína és a Nyugat közötti feszültséget (meg kell jegyezni, hogy a háború kezdete óta az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság vezetői között intenzívebbé váltak a kapcsolatok). Ennek megfelelően sem a Hszi Csin-ping részéről elhangzott korrekt elutasítása annak, hogy a közeljövőben Moszkvába látogasson, sem Peking viszonylagos távolságtartása az orosz külpolitikai kezdeményezésektől nem lehet meglepő.”

A háború tehát nem az identitárius-altright-széljobber közönség által annyira várt Új Világrendet hozta el, hanem az orosz–kínai szövetségi projekt teljes csődjét. Világossá vált, hogy még akkor is, amikor az egyik fél radikálisan szakított a Nyugattal, a másik nem sietett a segítségére, hanem inkább a szokásos módon folytatta az üzletet; a világnak ezen a részén nem alakult ki katonai, pénzügyi, gazdasági és technológiai „szinergia”.

Világpolitikai szempontból az orosz–kínai szövetség mindaddig meg tudta ijeszteni a világot, amíg azt hitte a világ, hogy Oroszország hadserege valóban erős, nem pedig egy szervezetlen csőcselék, amelyet csak bűnözőkkel lehet megerősíteni, és hogy a Nyugattal való erőszakos konfrontáció esetén a két ország összefog, gazdaságilag, pénzügyileg és politikailag kiegészítve egymást. Nem fogott össze.

Most már világos, hogy Kína akkor sem szól egy szót sem, ha az egész orosz hadsereget nyugati fegyverekkel kaszabolják le Ukrajnában; csak akkor vásárol további mennyiséget az orosz olajból, ha az a piaci ár 2/3-áért van; és csak akkor szállít high-tech termékeket, ha ez nem szakítja meg a kínai vállalatok kapcsolatait az európai és amerikai beszállítókkal.

A szövetség zátonyra futott.

A hegy megszülte az egeret.

Elárulta Kína Oroszországot?

Nem: viszont hű maradt önmagához. Akkor árulta volna el a saját hagyományait, ha beszáll ebbe a konfliktusba és világméretűvé dagasztja az orosz birodalmi álmok kedvéért. De Kínának ennél több esze volt.

Szóval: lesz Új Világrend, kínai pénzen, orosz dominanciával?

Dehogy lesz. Még a két állam kapcsolata is csak akkor lesz szorosabb a mostaninál, ha Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping összeházasodik, mert valamelyikük teherbe esett a másiktól.

Ettől a lehetőségtől kevéssé tartanék.

A közös gyereküktől annál inkább.

Még szerencse, hogy nincs mód a megszületésére.

Szele Tamás