Tegnap a kínai gazdaság néhány problémáját vettem elő ezeken a hasábokon, ma az oroszra kerítek sort (igaz, ez inkább lesz elvi merengés, mint tegnapi eszmefuttatás, ugyanis ahhoz sokkal több adatom volt). Aki azt kérdezné, hogy az amerikai és európai gazdaságra mikor kerül sor, annak azt mondom: ahogy hajlandó lesz elolvasni pár száz oldalt egyhuzamban.

Ugyanis ennek a két gazdaságnak az adatai teljesen nyilvánosak, így ha általános elemzést akarna készíteni róluk az ember, az bizony nagyon hosszú lenne. Kínáról már kevesebbet tudunk, az orosz adatok pedig – ha eltekintünk a nagyon kozmetikázott statisztikáktól – jórészt ismeretlenek, így valóban inkább csak az általános folyamatokat lehet áttekinteni. Így tett Nick Trickett is a Moscow Times hasábjain, akiről annyit érdemes tudnunk, hogy valóban gazdasági szakember, a Fitch Solutions árupiaci elemzője. Korábban olaj- és gázipari tanácsadóként dolgozott a Wood Mackenzie, tehát felesleges olyanokat kommentelni, hogy „mit ért hozzá ez a hülye”, mert abból él, hogy a kisujjában van az orosz gazdaság.

Az írás címe jellemző és kissé ironikus:

„Az orosz gazdaság: a tervezés kudarca, a kudarc tervezése”

Tény, hogy a makrogazdasági- és iparpolitika talán nem túl lebilincselő olvasmány, de a nagyhatalmakat ezek nélkül nem léteznek. Orosz részről ahhoz, hogy elegendő lőszer és kötszer legyen a hadsereg számára, gyárakra, működő hajózásra és pontos könyvelésre lenne szükség, nyugati részről pedig azt érdemes tudnunk, hogy a gazdasági szankciók nem képesek egyetlen csapással földre küldeni az ellenfelet – idő kell, hogy kifejtsék a hatásukat, de az elkerülhetetlen lesz. Inkább gondoljunk úgy a szankciókra, mint olyan eszközökre, amelyek rövidre zárják az orosz állam azon képességét, hogy zsonglőrködjön a hódító háború követelményeivel és a romló gazdasági következményekkel.

Az Ukrajna elleni orosz támadás után, a szankciók kihirdetésekor remekelt az orosz propagandagépezet: egész legendaköröket hoztak létre az „önálló orosz aranyalapú gazdaságról, ami le fogja győzni az egész világot” (teljesen mindegy mennyi arany képezi a rubel alapját, ahogy az is mindegy, létezik-e ez az arany ha nem fogadják el magát a rubelt), a „teljes önellátásról”, a „technológiai szuverenitásról”. Hasonló az orosz „csodafegyverek” legendaköre is, az is maszkirovka, féligazságokból-hazugságokból, számítógépes animációkból és jól hangzó mesékből összetákolva, ez sem különb. A valóságban nagy bajok lehetnek, legalábbis erre utal, hogy július közepén Denisz Manturovot nevezték ki miniszterelnök-helyettesnek Miszustyin miniszterelnök csapatába. Éspedig azzal a feladattal, hogy mozgósítson, amit csak tud az orosz állam és az üzleti szféra részéről, és mentse meg Oroszország iparát az 1990-es évek óta legsúlyosabb válságtól.

Átlagos országok esetében ez túlmutatna egy miniszterelnök-helyettes hatáskörén, de Oroszországban mélyen gyökerező hagyományai vannak az állami beavatkozásnak és a gazdasági döntések ellenőrzésének. Trickett megjegyzi, hogy szerinte nem okvetlenül jobbak a szabadpiaci viszonyok, mert akkor például rosszabbak, ha egy megtört gazdaságban alkalmazzák őket, és most körülbelül erről van szó. A szankciók a létfontosságú javakat teszik hiánycikké, beleértve azokat az árukat, amelyekre a vállalatoknak új gyárak létesítéséhez és az import helyettesítéséhez van szükségük. Ebben az esetben az árak robbanásszerűen megemelkednek, a cégek és ágazatok közötti kereskedelem pedig meredeken visszaesik, így a cégek és a fogyasztók nehéz helyzetbe kerülnek.

Nem csoda, hogy Manturov azt mondta a sajtónak: a kormány fel akar hagyni a „teljes körű” piacpolitikával, és a „technológiai szuverenitás” biztosítása felé kíván elmozdulni. Elméletileg csak az állam képes a gazdaságot fojtogató, felhalmozódó szűk keresztmetszetek felszámolásához szükséges erőforrásokat és koordinációt biztosítani. A piacok nem tudnak elég gyorsan mozogni ahhoz, hogy a felmerülő problémákat kezelni tudják.

Érdekes módon ez a próbálkozás a valamikori Szovjetunióban bizonyos mértékig sikeres lehetett volna, pontosan a teljes körű (bár valamennyire mindig sikertelen) tervgazdálkodás miatt. Viszont a putyini kicsit szabadpiaci, kicsit tervgazdálkodó rendszerben nem létezett eddig sem hosszú távú tervezés, valójában a gazdasági stagnálást részesítették előnyben az elmúlt huszonhárom év folyamán (igaz, prosperitás idején), és ez most nagyon sokba kerül a gazdaságnak és a hadiiparnak is.

Egyszerűbben fogalmazva: mikor jött a pénz a kőolajért, földgázért, akkor nagyon komoly tartalékokat képeztek, évente a GDP 5-6 százalékát is félretették, de egyáltalán nem foglalkoztak fejlesztésekkel. Ha az 1999-2008 közötti oroszországi fellendülés motorja az olaj és a gáz volt, akkor ez az el nem költött pénz a növekedést tartósan visszafogó kézifékké vált. Az állam pénzügyi „óvatossága” már jóval több mint egy évtizede kényszerzubbonyt jelent a beruházások és az életszínvonal számára. Idézzük Trickettet!

„A pénz felhalmozása a válsághelyzetben történő támogatás megvásárlására vagy a szankciók átvészelésére végül megfosztotta a rezsimet a háború folytatásához és a háborús gazdaság hatékony irányításához szükséges alapvető anyagi szükségletektől.

Ahhoz, hogy egy kormány sikeresen kiépíthesse a komplex alkatrészek hazai iparát, sok tőkére, a szükséges alkatrészek importálásának képességére, olyan kereskedelempolitikára, amely lehetővé teszi a hazai ipar számára, hogy lassan feljebb lépjen az értékláncban, és elegendő keresletre van szükség a megtermelt termékek iránt.

Ma Oroszország ezen alapkövetelmények egyikét sem tudja hatékonyan teljesíteni. (…) Február 24. előtt lehetséges lett volna, hogy több milliárd rubelt költsenek arra, hogy kapacitást építsenek ki az Oroszország által külföldről importált számtalan dolog helyettesítésére. Most ez a magasabb infláció kockázatát hordozza magában, mivel az ipari bővítéshez szükséges szállítások hatalmas korlátokba ütköznek.”

Nos igen: egyszerre van bajban a civil és a hadi ipar. Bányászati berendezések, az orosz piacról távozó külföldi cégek által megosztott, szabadalmaztatott szoftverek, generátorok, ipari sütőkemencék, repülőgép- és autóalkatrészek – szinte minden fogyasztói és védelmi iparág különböző mértékben külföldi alapanyagokra támaszkodik. A termelés jelentős bővítéséhez szükséges eszközök deficitje megnöveli a hiánycikkek árát, amelyek az új iparágak kiépítéséhez szükségesek, miközben a munkaerő és a munkaerő-vándorlás szintje csökken. Így tökéletes gazdasági válság alakul ki, amely magasabb inflációhoz, csökkenő fogyasztáshoz, alacsonyabb beruházásokhoz és alacsonyabb jövedelmekhez vezet, miközben az állam a költségvetési hiány elkerülése vagy korlátozása ellen küzd.

Vagyis az orosz állam jelenleg követelni tud a gazdaságtól, de segíteni azt nem képes. Nem is nagyon akar, ennek a jele, hogy a Duma által júliusban elfogadott háborús gazdasági intézkedések jogi lehetőséget teremtenek a polgári gazdaságból származó források katonai célokra történő átcsoportosítására. Ez azonban nem kezeli a valódi problémát.

Az, hogy a rezsim nem tervez gazdasági téren, a bukás záloga. Erős intézmények nélkül, amelyek koordinálnák a beruházásokat, vagy eldöntenék, hogy ki mit kap, az alternatíva a szóban kötött alkukra, a vállalkozások kétségbeesett erőfeszítéseire, és az állami tulajdonú cégek vagy a hitelhez könnyebben hozzáférő vállalatok előnyeinek folyamatos felhalmozódására korlátozódik. Pénzt és hitelt egy tollvonással lehet teremteni és ajándékozni. De nem lehet chipet, légzsákot vagy vasúti kocsit teremteni szavak, iratok útján.

Érdekes, hogy Trickett szerint a szovjet gazdaság összetettebb volt, mint orosz utódja, és jobban megfelelt volna a mostani feladatra. Számtalan hibája ellenére mégis rendelkezett olyan intézményekkel, amelyek képesek voltak a politikai döntések összehangolására és a beruházások irányítására. Manturovnak most az a feladata, hogy ennek a képességnek a töredékét újrateremtse, mindamellett bármikor leváltható, amikor kényelmetlenné válik a fontos szereplők valamelyike számára – és ez a pillanat hamar eljöhet.

A „technológiai szuvernitás” tulajdonképpen csak egy varázsszó, hókuszpókusz, ami azt a szándékot fedi, hogy az Oroszországi Föderáció valamiképpen elérje a teljes gazdasági autonómiát, ami a jelenlegi viszonyok között lehetetlen. Akkor volna lehetséges, ha az egész világ hozzá tartozna, de az azért sosem jön el.

Megállítják tehát a szankciók a háborút? Nos, az orosz állam egyelőre még képes harcolni, ha egyre romló feltételek között is teszi, viszont egy győzelem ára a gazdaság teljes tönkretétele volna. És bizonyos alkatrészek, alapanyagok hiányában akár az ország minden erőforrását is átirányíthatnák a hadiiparba: vegyük az Uralvagonzavod példáját. Ebben a hatalmas gyárban készülnek az orosz harckocsik, legalábbis nagy részük. Miért nem tudnak többet gyártani most, mikor szükség volna rájuk?

Azért, mert egyrészt Európából rendelték a legtöbb elektronikai alkatrészt (az egyik nagy beszállítójuk a Volvo Trucks volt), másrészt az összes orosz harckocsiban, még az Armatában is, ukrán célzóberendezéseket alkalmaznak, amelyekből a háború kitörése óta nyilvánvaló okokból egyetlen darabot sem kaptak.

Akármennyi pénzt és munkaerőt fektetnek az Uralvagonzavodba, chipek és célzóberendezések nélkül képtelenek termelni, ahhoz külön kiszolgáló gyárakat kellene építeni, csak azokhoz meg hiányzik a technológia.

Miért hiányzik?

Mert 23 éven keresztül elmaradt a fejlesztés. Most kéne, pár hónap alatt pótolni ezt, ami lehetetlen.

És a civil. hétköznapi iparcikkek esetében is ez a helyzet: korábban idéztem Andrej Movcsan közgazdászt, aki a bútoripart hozta fel példának:

„Vegyünk egy példát, mondjuk a nyírfából készült bútorokat. Ha valamink van, nyírfánk van. De milyen lesz ez a bútor? Mert kiderült például, hogy Oroszországban nem lehet szerelvényeket gyártani. Szekrényt lehet készíteni, de ajtókat nem. Olyan zsanérokat és fogantyúkat, amilyeneket 50 évvel ezelőtt gyártottak, valószínűleg egyszer majd megint képesek leszünk elkészíteni, de ma nem tudunk ilyesmit előállítani. Ahhoz, hogy modern zsanérokat és fogantyúkat készítsünk mágneses tartókkal, amelyek bepattannak, és a fiókokat görgőkkel, sőt, még megállítóval is ellásuk, most nincs meg a készségünk és a felszerelésünk, és nem tudjuk őket Nyugatról újra beszerezni.”

Miért nincsen orosz szerelvény? Mert Ausztriából könnyebb és olcsóbb volt megvásárolni, úgy tűnt, pazarlás saját iparágat kiépíteni erre a célra. Tehát nincs orosz zsanér, pont azért, amiért nincs orosz chip vagy célzókészülék.

Ebből az a tanulság, hogy nem lehet egyszerre támaszkodni is a világra és hadat is üzenni neki.

Oroszország háborúzhat, de a gazdasága képtelen lesz alkalmazkodni a vele szemben támasztott követelményekhez. Ha egyszer valami nincs, akkor nincs, ha erőltetjük, attól még nem lesz.

Trickett úgy fogalmaz írása végén:

„Ha a győzelem ára a gazdaság tönkretétele, megengedheti-e magának Oroszország a győzelmet?”

Én kicsit másként gondolom. Az orosz gazdaság tönkretétele nem a győzelem ára, hanem csak a háború folytatásának feltétele.

Mert a győzelem ilyen körülmények között ráadásul még bizonytalan is.

Szele Tamás