Mivel éppen ma fél éve támadta meg Oroszország Ukrajnát, illik egy számvetés-félét végezni: honnan indult ez a háború, hova tart, mit ért el és mi a célja? Persze önkényes dolog ez a fél éves terminus, hiszen, mint látni fogjuk, az a hat hónap is inkább nyolc, sőt, egy éve már lehetett tudni, hogy nagyon komoly baj készülődik, de azért csak lássunk neki.

Mikor a világjárvány közvetlen hatásai enyhülni látszottak – teljesen még mostanra sem múlt el a pandémia – úgy tavaly nyáron, hirtelen monoton emelkedésbe kezdett az orosz kőolaj és földgáz ára. Ami azért volt baj, mert a járvány nyomában amúgy is gazdasági válság járt a megszakadó ellátási láncok miatt, és kezdett kialakulni a mostanra izmosodó élelmiszer-válság is, több oknak köszönhetően. Ezek között szerepelt a gázár emelkedése miatt kialakuló műtrágyahiány, a globális felmelegedés, a rossz vízgazdálkodás – nem csak nálunk kezdtek gondok lenni, hanem majdnem mindenhol. Mindeközben sosem látott mértékű csapatösszevonásokat jelentettek az orosz–ukrán határ övezetéből, egy állítólagos hadgyakorlat miatt. Az Oroszországi Föderáció minden részéből érkeztek az alakulatok, és csak gyűltek, gyűltek... a végén körülbelül száznyolcvan-kétszázezer fő állomásozott a határon. Erre kevesen figyeltek oda augusztus-szeptember táján, ugyanis a világ a tálib hatalomátvétellel volt elfoglalva.

Karácsony estig én a magam részéről grandiózus zsarolásra gyanakodtam, egyfajta gázár-manipulációra, amihez a csapatösszevonás csak díszlet, falon lógó puska, ami elsülhet – épp Szenteste derült ki, hogy a helyzet komolyabb, mint hittük. Az időzítésnek volt némi gesztusértéke, ugyanis Putyin nagyon jól tudta, hogy ez az este Európában családi ünnep, az ortodox karácsony viszont január hetedikére esett, tehát igyekezett elrontani a „kollektív Nyugat” ünnepét. Sikerült. Előadta a követeléseit a Nyugattal szemben, melyeknek betartásához kötötte a „globális stabilitás biztonságát”. Mi állt az ultimátumában? Nagyon lerövidítve:

„Se Amerika, se a NATO, se Oroszország ne állomásoztasson csapatokat, illetve fegyvereket az orosz határ mentén.

Más NATO-tagállamok ne küldhessenek katonákat és hadfelszereléseket a szervezet keleti tagországainak területére.

Az USA és a katonai szervezet vállalja, hogy nem terjeszkedik tovább kelet felé, főleg Ukrajnát nem veszi fel tagjai közé.”

Első látásra elég szerénynek tűnnek ezek a követelések, ám ha ránézünk a térképre, először azt látjuk, hogy elvileg „csak” Észtországból és Lettországból kellett volna kivonni a NATO-csapatokat, fegyvereket, ugyanis az Oroszországi Föderációnak más NATO-tagállammal nincs is közös határa, de ez nem ennyire egyszerű. Mint akkor írtam:

„Lengyelország ellen például akadálytalanul felvonulhatna Fehéroroszországon keresztül, a lakosság nem örülne ugyan, de őket senki sem kérdezné, Lukasenka nem támasztana akadályt, Románia ellen pedig Ukrajnán keresztül, amit ugyan előbb el kéne foglaljon, de ha ez sikerülne – vagy, ami valószínűbb, sikerülne kierőszakolnia egy háborúban alaposan legyengített Ukrajnától egy Moszkva-barát bábkormány elfogadását – akkor annak sem volna akadálya. Finnország nem NATO-tagállam, Törökország felé útba esik Grúzia, vagy ahogy mostanság neveztetik magukat, Georgia, szóval Szakartvelo, így ez a csapat- és fegyverzetkivonás az Oroszországi Föderációt vajmi kevésre kötelezné.

Illetve, várjunk csak: ki kéne üríteni Königsberg-Kalinyingrád miatt Litvániát és Lengyelországot is!

Így viszont más a leányzó fekvése. Védelem nélkül maradna nem csak a teljes Baltikum, de a német, cseh és szlovák határig minden. Keleten pedig Szahalin és Habarovszk közelsége miatt Japánból kéne kivonni minden NATO-katonát és fegyvert. Hiszen, ha úgy vesszük, Japán is az orosz határ mentén fekszik.”

Akkor még én is enyhe túlzásnak éreztem ezeket a sorokat, de sajnos az idő engem igazolt: ez a betarthatatlan ultimátum pont azt a célt szolgálta, hogy el se lehessen kerülni a konfliktust. Az Oroszországi Föderáció egy nyersanyagokban és energiahordozókban gazdag hatalomnak számított, amely nem volt túl jó viszonyban Európával és az Egyesült Államokkal, ellenben nem volt rosszban Kínával: azt hittük akkoriban, hogy a világ helyzetét befolyásoló legkomolyabb konfliktus az amerikai–kínai gazdasági ellentét lesz 2022-ben. Ráadásul olyan szövetséget kötött Moszkva és Peking, ami maximális támogatást jelentett volna Oroszországnak bármilyen lépése esetén. Ezzel egy időben elkezdték emlegetni a Szovjetunió valamilyen formában való restaurációját, sőt, máig szó van a „többpólusú világ” elméletét követve egy „Eurázsiai Birodalomról” (természetesen orosz vezetéssel), tehát nagyon furcsa tervek kezdtek kibontakozni, ez már messze többről szólt, mint a gázárak emelése. Moszkva bőszen tagadott minden háborús szándékot, és őrültségnek is tűnt a dolog – aztán február 24-én hajnalban megtámadták Ukrajnát.

Lehetne mondani, hogy ez a modern történelem kisiklásának időpontja, de láthattuk: a támadásnak nagyon komoly előzményei voltak, és valószínűleg egy komolyabb terv része volt, mely azonban csődöt mondott az első napokban. Ha az ukrán erők nem tudták volna visszafoglalni a hosztomeli repülőteret, ha az orosz erők el tudták volna foglalni Csernyihivet, melynek Kijev felé vezető vasútvonala kulcsszerepet játszott volna az invázióban, akkor a harci cselekmények valóban nem tartottak volna tovább egy hétnél. Ukrajna pedig azóta valószínűleg az Oroszországi Föderáció része lenne vagy de facto, vagy akár de iure is. Miért nem sikerült a villámháború?

Szervezési, logisztikai, korrupciós problémák miatt. A rövidre tervezett támadás több, mint egy hónapig elhúzódott, közben ellátási problémák támadtak, végül március 29-én Moszkva feladta Kijev ostromát és a Donbásszra kezdett koncentrálni. Ukrán oldalra elkezdtek érkezni a nyugati fegyverszállítmányok, és az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítődtek. Senki sem győzött látványosan és senkit sem vertek rommá, de ez a patthelyzet mégis Moszkvának kerül többe, ugyanis fenn kell tartania.

Voltak orosz győzelmek a Donbásszban? Voltak, Szeverodonyecknél, Liszicsanszknál, de áruk is volt. Ukrajna nagyon sokat tanult Mariupol három hónapos ostromából, az ukrán hadvezetés nagyon megfizettette az orosz erőkkel ezeket a viszonylagos győzelmeket, melyek után tulajdonképpen egy kősivatagba vonulhattak be, aminek semmi hasznát nem látják. Moszkva sosem gondolta volna, hogy mennyibe fog neki kerülni ez a kijevi kaland. Aminek a sorsa tulajdonképpen az első napokban eldőlt.

Mi volt a támadás valódi célja? Ha átlátunk az ideológiai halandzsák ködén, félretesszük a nyilvánvaló propagandát, akkor azt kell mondanunk: az, hogy az Oroszországi Föderáció minél előbb szomszédos legyen NATO-tagállamokkal (Lengyelországgal, Romániával) és követelhesse azok „demilitarizálását”, aztán ha már se fegyver, se katona nincs ott, vonhassa őket befolyási övezetébe, esetleg foglalhassa is el azokat. És így tovább, míg körbe nem ér a bolygón és saját magával nem válik határossá. A donbásszi szakadár köztársaságok elismerése csak eszköz volt, ürügy, semmi több.

Oroszország jelenleg nagyon rossz helyzetbe lavírozta magát. Az eredeti tervük a NATO fokozatos meggyengítése lehetett, országról országra haladva, egy fajta szalámitaktika, ehelyett megerősítették és új tagállamokkal gazdagították a szövetséget. Az orosz gazdaság a szankciókat nehezen viseli, ugyanis békeidőre tervezték, és a Kreml politikája egyáltalán nem veszi figyelembe a gazdasági folyamatok és ellátási láncok komplexitását. Olyasmik válnak hiánycikké a belső orosz piacon, mint a zsanér, a szeg, az intimbetét vagy a fehér írópapír. A hadiipar is akadozik, és nem csak a mikroelektronikai alkatrészek hiánya miatt: a harckocsik optikáját vagy a Szarmat rakéták fúvókáit is Ukrajnából vették, onnan meg most természetesen nem érkezik áru.

Hová vezet ez az állapot?

Erre nem nagyon tudni a választ. Fél év háború után a frontvonalak bemerevedni látszanak, illetve délen, a Herszoni Területen mutatkozik esély egy sikeres ukrán offenzívára, amint északon is elképzelhető, hogy az orosz erők képesek lesznek elfoglalni Luhanszk után Donyeck teljes területét is. A Krím helyzete kezd kritikussá válni, Mariupol szinte lakhatatlan, tehát szükséges volna valamiféle egyezség, de az ukrán fél nem enged az igazából – nincs is rákényszerülve jelenleg – az oroszok meg főleg nem hajlandóak semmiféle kompromisszumra. Moszkva valóban úgy érzi, hogy nincs kiútja, „ez a harc lesz a végső”, már nem is akarja konszolidálni a helyzetet. És bőszen emlegeti részint nukleáris arzenálját – ami ki tudja, milyen állapotban van, a Novaja Gazeta Evropa szerint kriminálisban – részint azokat a „csodafegyvereket”, amelyek többségéről kiderült már, hogy vagy csak tervek formájában léteznek, vagy nagyon kevés van belőlük, esetleg nem egészen képesek arra, amit vártak tőlük. Csakhogy – elég, ha egy ilyen működőképes, és már nagy a baj.

Mindenki akkor járna a legjobban, ha az oroszoknak valahogy sikerülne tekintélyveszteség nélkül kihátrálni ebből a háborúból, de ez már elképzelhetetlen. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a harcok addig folytatódnak, míg egyik vagy másik fél teljesen ki nem merül. Egy mostani váratlan fegyverszünet egyszerűen csak időt adna mindkét félnek (de főleg Moszkvának), hogy összeszedje magát, megerősödjön és egy későbbi, alkalmasnak vélt pillanatban újból támadjon, már a mostani háború tanulságait is figyelembe véve. Abszurd tehát, de ha „kitörne a béke”, az óhatatlanul egy későbbi és nagyobb háborúhoz vezetne. Ellenben a háború eszkalációja sem jelentené egyik vagy másik oldal egyértelmű győzelmét, hiszen különböző célokért harcolnak. Ukrajna a függetlenségéért és területi integritásáért – nekik az a céljuk tehát, hogy hagyják el az országot a megszállók – Oroszország viszont a hajdani és esetleg majdani birodalmi-nagyhatalmi státusáért küzd, annak ellenére, hogy ennek a harcnak már az első lépésében sem érte el a remélt sikert.

A jelen állapoton egyetlen dolog segítene: ha a Kreml feladná a nagyhatalmi álmokat, csak az a mostani orosz kormányzat azonnali bukásával járna, hiszen ők mindent erre az egy lapra tettek fel. Nem fognak politikai öngyilkosságot elkövetni, tehát – egyelőre marad a mostani állóháború. Ebben a komolyan vehető mértékű kínai segítség elmaradása miatt ugyan Moszkva áll rosszabbul, de nem annyira, hogy ne húzhatná el a harcokat akár nagyon hosszú ideig is.

Mindemellé közeleg az ősz is, jönnek az esőzések, melyek a most száraz ukrán mezőket áthatolhatatlan sártengerré, raszputyicává változtatják, amiben képtelenség alakulatokat, páncélosokat, tüzérséget mozgatni: ha az ukránok el akarnak érni valamit Herszonban, körülbelül egy hónapon belül kell nekilássanak, utána már késő lesz, meg kell várni a téli fagyokat.

Tehát mi lesz? Mi várható fél év harc után, háború vagy béke?

Igazából egyik sem. Elhúzódó állóháborúra számíthatunk, ha csak nem történik valami váratlan, előre meg nem jósolható esemény, ami mindent megváltoztat. De inkább ne történjen.

Ukrajna fél évvel ezelőtti megtámadásával olyan úton indította el az Oroszországi Föderációt Vlagymir Putyin, amiről nem tudni hova vezet, egyáltalán nem látszik a vége.

Az a helyzet, hogy még az eleje se látszik.

Le kéne lépni róla, csak már nem lehet.

Szele Tamás