A hírt mostanra már mindenki tudja: életének 91. évében elhunyt Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője és egyetlen elnöke. Felesége, Raisza Gorbacsova mellett fog nyugodni a novogyevicsi temetőben. Nyugodjon békében.

Nekrológot írni nem is olyan egyszerű feladat, mármint ha az ember nem az MTI-hírt használja erre a célra, mint a Magyar Nemzet vagy az Origo. Ilyenkor vagy leírjuk a megboldogult élettörténetét, küzdelmeit és téziseit, csak ezt már a világon mindenki megtette, és pont Gorbacsov esetében nem is hinném, hogy túl sokan lennének, akik ne tudnák, ki volt és mit tett, vagy nincs mese, el kell kezdeni gondolkodni a saját fejünkkel.

Csakhogy ahhoz előbb ki kell hajigálni az elménkból a beleragadt évtizedes sablonokat arról, hogy „Gorbacsov lebontotta a Szovjetuniót” (le, csak épp az ellenkezőjét szerette volna), hogy „Gorbacsov hozta el a szabadságot” (nem egyedül tette, de volt része benne), „Gorbacsov betiltotta a vodkát” (csak mérsékelte a vásárolható mennyiséget), „Gorbacsov eltitkolta Csernobilt” (ő sem tudott róla jó ideig, az már nem Sztálin kora volt), „Gorbacsov amerikai ügynök volt” (ördögöt volt az). Egyáltalán, felejtsük el a rengeteg korabeli és mai legendát, heroizálást és démonizálást, tekintsük az embert magát, a politikust. A legendák és pletykák úgysem halnak meg vele együtt, sőt, a halála után még sokkal jobban fognak terjedni, hiszen nem lesz, ki megcáfolja őket.

Tagadhatatlan, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomlásában kulcsszerepe volt Mihail Gorbacsovnak. Ugyanis volt egy olyan alapvető tévedése, ami alkati idealizmusából fakadt: azt hitte, hogy a Szovjetuniót meg lehet javítani. Nem lehetett, az erőszak tartotta össze, ahogy az enyhült, bomlott is az egységbe forrt azonnal, vele bomlott a katonai és a gazdasági szövetségi rendszere is, aminek sokan örültek, sokan nem. Én speciel igen, de azzal – húsz évesen – én sem számoltam, hogy nem a jólét jön el meg az európai kultúra, hanem az eredeti tőkefelhalmozás, és sokan lesznek vesztesek az akkor még örvendezők közül is. Ezzel együtt akkor sem maradt volna fenn a rendszer, ha nem Gorbacsov lett volna a Szovjetunió élén, mostani fejemmel azt mondom: azért jártunk még vele a legjobban, mert egy keményebb vonalas pártvezető kijátszotta volna a teljes csőd előtt a világháborút, mint utolsó adu ászt. Gorbacsovnak ilyenformán a békét és az életünket köszönhetjük sokan.

Csakhogy, most mondom harmadszor: ő nem lebontani akarta a rendszert, hanem megjavítani, arról nem tehetett, hogy az már képtelenség lett volna.

A világ gyászolja Mihail Szergejevicset, persze mindenki a maga módján teszi, van, aki nagyon, van, aki kevésbé és van olyan, akinek a nekrológja felér egy sírgyalázással, nézzünk körül a reakciók között!

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság vezetője hűvösen, korrekt módon, fegyelmezetten szólalt meg:

„Mihail Gorbacsov tekintélyes és elismert vezető volt. Kulcsszerepet játszott a hidegháború befejezésében és a vasfüggöny leomlásában. Megnyitotta az ajtót a szabad Európa előtt. Nem fogjuk elfelejteni ezt az örökséget.”

Boris Johnson mindig is érzelmesebb ember volt:

„Szomorú vagyok Gorbacsov halála miatt. Mindig is csodáltam azt a bátorságot és őszinteséget, amelyet a hidegháború békés befejezése érdekében tanúsított. Putyin ukrajnai agressziója idején az ő fáradhatatlan törekvése az egyre nyitottabb szovjet társadalomra mindannyiunk számára példaértékű marad.”

Antonio Guterres, az ENSZ főtitkára azt mondta:

„Mihail Gorbacsov egyedülálló államférfi volt, aki megváltoztatta a történelem menetét. A világ egy nagyszerű globális vezetőt, a multilateralizmus elkötelezett támogatóját és a béke fáradhatatlan harcosát veszítette el. Mélységesen elszomorít a halála.”

Még Silvio Berlusconi is képes volt tisztességesen megszólalni ebben a történelmi pillanatban:

„Eltűnt a demokrácia bajnoka. Mihail Gorbacsov olyan ember, aki megváltoztatta a huszadik század történelmét. Előretekintése és józan esze hiányozni fog, különösen a nemzetközi politika jelenlegi nehéz időszakában.”

Hodorkovszkijt már sokan idézték, megteszem én is:

„A legfontosabb dolog, amit Gorbacsov személyesen tett velem az első találkozón, az volt, hogy örökre eltörölte a vezetők iránti félelmeimet.”

Innentől orosz megszólalókat idézek, és figyeljük meg, ahogy lassan differenciálódik a hangnem és a vélemény.

Grigorij Javlinszkij, politikus:

„Gorbacsov szabadságot adott nekünk. Szabadságot adott több százmillió embernek Oroszországban és környékén, valamint fél Európának. Az, hogy mi Oroszországban hogyan éltünk az általa adott szabadsággal, ezzel a nagyszerű lehetőséggel, a mi felelősségünk. Köszönöm, Mihail Szergejevics! Sohasem feledünk!”

Jurij Saprikin, újságíró:

„Ő volt az ember, aki reményt adott az embereknek – annak reményét, hogy ki lehet jutni a Szovjetunió poros, szürke sziklái alól, és emberi módon élni. Az ember, aki az én generációmnak néhány évnyi ünnepet adott – az Assa, a Vzgljad, az Akvárium és minden korábban tiltott zene engedélyezésével. Egy olyan ember, aki – biztos vagyok benne – megmentette a világot az atomháborútól – és mindannyiunknak legalább még 35 évet adott az életből. Nem is a legrosszabb 35 évet. Egy olyan ember, aki nem ragaszkodott a hatalomhoz, és hitt egy olyan világban, ahol ellenségeskedés, agresszió és kölcsönös gyanakvás nélkül lehet élni. Aki szeretett és akit szerettek. Örökké hálásak leszünk neki.”

Konsztantyin Koszacsov, a Szövetségi Tanács alelnöke:

„Mihail Gorbacsov halála tragédia az ország és mindazok számára, akiknek az életét sikerült jobbra fordítania. A Szovjetunió összeomlása és az egykori állampolgárokat ért hatalmas megpróbáltatások ellenére a jobbik irányba. Igen, a Szovjetuniónak sok nagyszerű eredménye volt, amelyek közül az első helyen a győzelem és az űrkutatás állt. De ha ezek a győzelmek rendszerszintűek voltak, akkor azok az emberek hőstetteinek voltak köszönhetőek, nem pedig a szovjet hatalom rendszerének. Gorbacsov volt az, aki megtörte a rendszert, amely kezdetben hamis volt, és amely idővel népellenes rendszerré fajult. Gorbacsov olyan utat jelölt ki, amelyet népünk másképp nem tudott volna végigjárni az elmúlt három és fél évtizedben – egy olyan utat, amely nehéz volt, de az előző 70 évvel ellentétben végre a helyes irányba vezetett. És minden ellentmondásos eredmény ellenére Gorbacsov tiszteletet érdemel, és megérdemli, hogy emlékezzünk rá.”

Hm, itt már kevésbé érzem a kegyeletet... lesz ez rosszabb is.

Leonyid Szluckij, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt (se nem liberális, se nem demokrata, csak ez a nevük, egyébként szélsőjobboldaliak) vezetője:

„Gorbacsov minden bizonnyal korának legokosabb politikusa volt. De mindazok számára, akik a Szovjetunióban születtek, továbbra is összetett és ellentmondásos történelmi személyiség marad.

Keresztényi kár... Mint ahogy kár azért a nagyszerű országért is, amelynek felbomlási folyamatai éppen a „peresztrojka” és az „glasznoszty” korszakában kezdődtek, és azoknak a kezére játszottak, akik a Szovjetuniót le akarták törölni a világ politikai térképéről.”

És mit szól a Kreml? A Kreml hivatalosan kifejezte őszinte részvétét a rokonoknak és a barátoknak, maga Putyin írta alá a nyilatkozatot, közben alighanem káromkodott a foga között, és ez nem is lehet valami nagy titok, mert az orosz kormány egyik leghívebb szócsöve, a RIA Novosztyi igen gyalázatos nekrológot közölt Irina Alksznisz tollából, ezt is idézném:

„92 éves korában meghalt Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió első elnöke és utolsó vezetője.

Van némi természetfeletti szimbolika abban, hogy a 2022-es évben több olyan államférfi halt meg, aki közvetlenül részt vett a Szovjetunió megsemmisítésében. Idén elhunytak a Belavezsai Megállapodások aláírói Ukrajnából (Leonyid Kravcsuk), Fehéroroszországból (Sztanyiszlav Scsucsevics) és Oroszországból (Gennagyij Burbulisz). Most az utolsó szovjet vezető is felkerült a listára.

A régi bölcsesség szerint a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Mihail Gorbacsov példaként szolgálhat arra, hogy egy nemzeti vezető jó szándéka a pokolra juttathat egy egész országot.

(…)

Néhány évvel később Gorbacsov rengeteg polgártársa intenzív gyűlöletének tárgyává vált – és maradt élete végéig –, akik elsősorban őt tették felelőssé azért, amit átéltek. Felelősség egy tönkretett országért, az 1990-es évek rémálmáért, a polgárháborúkért, etnikai tisztogatásokért, terrortámadásokért és gengszterháborúk által elpusztítottakért, a meg nem született milliókért.

Mihail Gorbacsov történelmi sorsa minden államférfi számára tanulságul szolgál. Nem számít, milyen jót akartál őszintén, vagy milyen magas eszmék vezettek. Végső soron csak a döntéseid és cselekedeteid valódi eredményei számítanak.”

Szerintem csak azért nem mellékeltek videót, melyen a szerző az elhunyt síján táncol és dévaj nótákat énekel, mert még nem volt meg a temetés, nincs sír. De ez lehet a Kreml valódi véleménye. Ugyanis azt nem tudom, mennyire gyászolja igazából Putyin Gorbacsovot, kicsit, annál is kevésbé vagy semennyire, de hogy ő az az ember akinek a legjobban fog hiányozni, az egészen biztos.

Miért is?

Mert ő lett volna a koronatanúja. Nem a régóta kiérdemelt főtárgyaláson, azon nem lesz esélye, hanem a nagyhatalmi játékában. Mikor tavaly december végén megindult a NATO zsarolása orosz részről, mikor Putyin bejelentette a világ számára elfogadhatatlan ultimátumát, az volt a fő érve, hogy „a NATO annak idején megígérte Gorbacsovnak, hogy nem terjeszkedik keleti irányban, és ezt nem tartotta be”.

Tényleg él egy ilyen városi legenda a köztudatban. Sőt, szóban el is hangzott pár erre utaló kijelentés, például James Baker akkori amerikai külügyminiszternek volt egy alapelve, amit ő úgy fogalmazott meg: „not one inch eastward”, vagyis „egy hüvelyknyit sem Kelet felé”, és volt egy olyan mozzanat is, hogy az idősebb Bush elnök az 1989-es máltai csúcstalálkozón valóban biztosította Mihail Gorbacsovot arról, miszerint: „az Egyesült Államok nem fogja kihasználni a kelet-európai forradalmakat a szovjet érdekek sérelmére”. Igen, de Máltán még sem Bush, sem Gorbacsov (vagy éppen Helmut Kohl nyugatnémet kancellár) nem számított Kelet-Németország hamarosan bekövetkező összeomlására és a német egyesülés gyorsaságára.

Egy harmadik esetben is elhangzott az ígéret – szóban – egészen pontosan 1990. január 31-én, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter a bajorországi Tutzingban a német egyesülésről szóló nagyszabású nyilvános beszédet tartott. Akkor alapelvként szögezte le:

„A kelet-európai változások és a német egyesülési folyamat nem vezethetnek a szovjet biztonsági érdekek sérelméhez. Ezért a NATO-nak ki kell zárnia területének kelet felé történő bővítését, azaz a szovjet határokhoz való közeledését.”

És ennyi. Írásba soha nem adta ezt senki, szerződésbe nem került be, nem is kerülhetett, hiszen Baker nem örökös külügyminiszter volt, ahogy Genscher sem, a világpolitikában az, ami nincs leírva és aláírva, mindig változhat, ráadásul a szóbeli ígértek is mind a Szovjetunióra vonatkoztak, nem Oroszországra! Végig szovjet és nem orosz érdekekről volt szó, Oroszország akkor még tagköztársaság volt, ha abszolút domináns is. Lényegében véve az 1990-es Egyesült Államok és az 1990-es NATO nem akart terjeszkedni kelet felé. De ez viszont megvan írásban is az amerikai National Security Archive egy, 2017-ben nyilvánossá tett dokumentációjában:

„Az amerikai kormányon belül azonban egy másik vita folytatódott, a NATO és Kelet-Európa közötti kapcsolatokról. A vélemények eltérőek voltak, de a védelmi minisztérium 1990. október 25-i javaslata az volt, hogy „nyitva kell hagyni az ajtót” a kelet-európai NATO-tagság előtt. A külügyminisztérium álláspontja az volt, hogy a NATO bővítése nincs napirenden, mert az USA-nak nem áll érdekében a szovjet határokig terjedő „szovjetellenes koalíció” megszervezése, nem utolsósorban azért, mert ez megfordíthatná a Szovjetunióban tapasztalható pozitív tendenciákat. A Bush-kormányzat az utóbbi nézetet vallotta.”

Gorbacsovot ebben az ügyben, már súlyos betegen, megkereste tavaly decemberben a TASZSZ is, a RIA Novosztyi is, ő se meg nem erősítette, se nem cáfolta a szóbeli ígéreteket. Most viszont, hogy már nincs közöttünk, rajta kívül senki sincs a világon, aki hitelesen tanúsíthatná, mit ígért neki az idősebb Bush Máltán – ugyanis az idősebb Bush is elhunyt 2018. november 30-án.

Erre mondtam, hogy Putyinnak nagyon fog hiányozni, mint tanú – bár, más szempontból nézve viszont nem is cáfolhatja Putyin állításait így, halála után.

Gorbacsov politikai pályája vége felé a Novaja Gazeta alapításában segédkezett, támogatta a fehéroroszországi tüntetőket és a Memorial emberi jogi aktivistáit. Nem ítélte el azonban a Krím Oroszországhoz csatolását, és nem szólalt fel Ukrajna megszállásával kapcsolatban sem. Ez utóbbit ne rójuk fel neki: februárban ő már nagyon beteg volt.

Összefoglalva: mit köszönhetünk neki?

A szabadság lehetőségét. Azt, hogy nem kell a párttitkárnak előre köszönni. Jól mondta Javlinszkij: az, hogy hogyan éltünk ezzel, kizárólag a mi felelősségünk.

Arról már nem ő tehet, hogy maholnap párttitkár helyett főispánokat süvegelünk meg.

Arról már mi tehetünk.

Nyugodjon békében, Mihail Szergejevics Gorbacsov. Nem feledjük.

Szele Tamás