Meglepő elemzést fogok ismertetni, még meglepőbb forrásból: az elmúlt napok elsöprő ukrán katonai győzelmei különös, kaotikus közállapotokat idéztek elő az orosz társadalomban. Mivel nincs még hivatalos álláspont a történtekről, mindenki a maga módján értelmezi őket és kommunikál róluk, ami egy Bosch-festmény szürreális kavalkádjára emlékeztet.

Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy korábban koherens – ha nem is a tényekre épülő – tájékoztatáshoz szokott az orosz közönség is, a nemzetközi is, nem nagyon volt olyan, hogy a kormány oszlopai „kibeszéljenek” a hivatalos álláspontból. Ha volt, két nap alatt lett belőlük idegen ügynök, „inoagent”, egy-két hét alatt emigráns vagy fogoly. Ehhez képest most, hogy hiányzik a központi állásfoglalás, mindenki a saját feje után megy.

Bár: nem hiányzik teljesen, a moszkvai védelmi minisztérium kiadott egy rövid kommünikét arról, hogy szó sincs vereségről, ez egy tervezett „átcsoportosítás” volt, és „minden a terv szerint halad”. Ezek szerint a terv része volt Izjum feladása is? Valóságelhárításból jeles. A másik radikális álláspont Margarita Szimonjané, a tévés személyiségé, aki először „orosz–ukrán testvériséget” emlegetett a hirtelen sokk miatt (Ukrajnában született és nőtt fel), aztán mikor látta, hogy Zaluzsnyij mégsem döngeti Moszkva kapuit, fordított egyet a köpönyegén, és totális háborúra szólított fel a NATO ellen. Még jó, hogy nincs reális hatalom a kezében.

Az orosz kormányoldal kommunikációja nagyjából e között a két végpont között mozog (egyelőre), azonban tegnap megjelent egy nagyon érdekes elemzés. Névtelenül, és nem is akárhol: a RUSSTRAT (a Nemzetközi Politikai és Gazdasági Stratégiák Intézete) honlapján, márpedig ez az intézmény a Kreml, Putyin és az Egységes Oroszország Párt leghívebb oszlopa és támogatója, erősen duginista befolyás alatt működik. Időnként parádés őrültségeket írtak, például tavasszal megjósolták – szintén névtelenül – Kárpátalja Magyarországhoz való csatolását, éspedig május 10-ig, sőt, török segítséggel, ami a jelek szerint elmaradt, de ez a kis epizód is bizonyítja, hogy a fantáziájuk és a Kreml iránti hűségük kétségbevonhatatlan.

Annyira az, hogy egy-két írásukat szó szerint idézte nyilvános megszólalásain Szergej Nariskin, aki többek között a Külső Hírszerző Szolgálat, az SZVR vezetője, ráadásul fejből idézte, ami leginkább csak akkor lehetséges, ha – ő írta az illető cikkeket. De erre nincs közvetlen bizonyítékunk, mindenesetre az intézmény szakterülete, a geopolitika mindig is kéz a kézben járt a külföldi hírszerzéssel.

Nem tudjuk, ki írta a tegnapi tanulmányt, nincs szignálva, találgatni nem érdemes – de nagyon meglepő. Ha hazugságot olvastam volna benne vagy mellébeszélést, propagandát, szürrealista rémmeséket, csak legyintek, mert azt már megszoktuk. Ez az írás azonban bátran és őszintén szembenéz a kialakult helyzettel. Nyilván a Kreml szempontjából tekinti a dolgokat, de az ilyen mértékű őszinteség az orosz kormánypárt berkeiben időnként már vakmerőség vagy akár öngyilkosság is lehet. De lássuk, mit mond az elemzés!

„Az orosz fegyveres erők visszavonulása Harkiv irányába és a csapatok visszavonása a Herszon és Belgorod régiók melletti határokhoz az ukrajnai hadjárat szeptemberi szakaszában politikailag korrekt módon „műveleti válságként” szerepel az orosz médiában, mert az információs háborúk megkövetelik az újságíróktól, hogy a pozitívumokat és a negatívumokat kiegyensúlyozzák, a pozitívumok túlsúlyával. Tény, hogy 2022. szeptember 11-től a Harkivi Területet teljesen elhagyták az orosz csapatok. Az AFU felvonulási helyeitől a Harkivi és Belgorodi Terület határáig 15-20 kilométer, és nincs több front, mint a különleges művelet kezdete előtt.

Háromnapos hallgatás után az orosz védelmi minisztérium közleményt adott ki, amely szerint „átcsoportosításra” került sor a Donbásszba küldött orosz csapatok között, hogy megvalósítsák a katonai művelet céljait.

Ha azonban a média feladata az, hogy megnyugtassa a közvéleményt egy hirtelen kormányválságban, akkor az elemzőknek a dolgokat a megfelelő nevükön kell nevezniük. A szakemberek körében szokás, hogy csak a tiszta igazságot használják. Az igazsághoz pedig minden jelenség gyökeréig kell eljutni.”

Megjegyzem, a Harkivi Területet én írom ukránosan, a névtelen szerző oroszosan harkovinak írja. No, de mit mond a jelenség gyökeréről? Azt, hogy az ukrán hadszíntéren a harci műveletek hat hónapja alatt kialakult helyzet válságok egész sorát tárta fel, amelyek egymásba ágyazódtak, mint a matrjoska. Eddig mindegyiküket elszigetelten, egymáshoz való kapcsolódás és a közöttük lévő ok-okozati összefüggés azonosítása nélkül vizsgálták. Tíz ilyen válság van. Ezek:

1. Az ideológia válsága. Oroszországban a különleges művelet előtt nem volt konszolidáló állami ideológia, és a társadalom továbbra is megosztott az ideológiai álláspontok tekintetében. Ráadásul az ideológia szükségességéről szóló, évekig tartó vitát a hatóságok teljesen figyelmen kívül hagyták, és az elittel kötött konszenzusra törekedtek.

A világ jelentős részén nincs állami ideológia, boldogabb államokban soha nem is volt.

2. A különleges művelet céljainak válsága. Ezek annyira homályosan voltak meghatározva, hogy az első kudarcok során a politikai tétovázás által generált értelmezési hullám először zavart, majd frusztrációt, végül pedig ingerültséget keltett a társadalomban. A célokat először megpróbálták minél tágabban értelmezni, majd szűkíteni, végül pedig teljesen levenni a média napirendjéről.

Ráadásul inkoherensen: a „nácitlanítás” például hol központi cél volt, hol mellékes, egy időre el is tűnt, aztán megint elővették.

3. Az elit és a társadalom közötti társadalmi szerződés válsága. A legfontosabb világnézeti kérdésekben szakadás alakult ki közöttük, ami a Nyugattal és a különleges művelettel kapcsolatos konfliktus jelenlegi napirendjében nyilvánul meg. Elkezdődött az erők átcsoportosításának szakasza: a háborús párt támogatói és a békepárt támogatói konszolidálódnak a társadalomban és az elitben, új vertikális láncokat építve a kifelé irányuló hálózatközpontú kommunikációs struktúrákban. A központ gyorsan zsugorodik, elveszíti politikai erőforrását, a társadalom pedig radikalizálódik.

Tegyük hozzá: ezt a radikalizálódást maga a Kreml idézte elő a március 4-i gumitörvénnyel, amely szinte bármit a hadsereg rágalmazásának minősíthet és a leghalkabb tiltakozást is öt-tizenöt és kényszermunkával büntetheti. Ilyenkor nincs párbeszéd, csak egyre radikálisabb indulatok, félelem és agresszivitás.

4. A társadalom válsága. Az orosz társadalmat megosztotta a Nyugattal és Ukrajnával való konfliktus. A társadalmi konfliktusokat a családokban, a termelési és tudományos csoportokban, valamint az egyházi gyülekezetekben élik meg.

És minden csoport a „háborúpárti-békepárti” törésvonal mentén szakad szét. Szülő jelenti fel gyermekét, férj a feleségét, kolléga a kollégáját.

5. Konfliktus az eliteken belül. Megoszlottak az orosz kül- és belpolitika kérdésében.

Hogyne, hiszen a gazdasági és tudományos, kulturális elitnek egyaránt a jó nemzetközi kapcsolatok fenntartása lenne az érdeke.

6. Bizalmi válság. A hatóságok ingatagsága, a közvetlen állásfoglalások elkerülésére tett kísérletek, a tisztviselők demagógiája, szabotázsuk és a minél homályosabb beszédre való törekvésük, valamint a Kijevvel való tárgyalási kísérletek, amelyek már a harcok kezdetét követő napon megkezdődtek, tudatták a közvéleménnyel, hogy a különleges művelet (különösen annak első, februári szakaszában) nem komoly, hanem csak a tárgyalások kulisszája.

Ebből annyi igaz, hogy a harcok mindkét fél számára arra szolgálnak, hogy egy majdani béketárgyaláson minél erősebb pozícióból képviselhessék álláspontjukat. Ebből a szempontból Medvegyev minapi, Kijevtől teljes kapitulációt követelő Telgram-bejegyzése maga volt a tökéletes öngól – ha nem adják meg magukat az ukránok most, amikor éppen győznek, mégis, mi lesz? Az orosz haderő kimenekül előlük a világból?

7. A kompetencia válsága. Közvetlen információs hibák hulláma, számos hadműveletben elkövetett katonai parancsnoki hibák, a tapasztalt parancsnokok hiánya minden szinten, a harckocsizók és törzstisztek hiánya, valamint a csapatok vezetésének archaikus rendszere okozott számos vereséget, még a műveletben részt vevő korlátozott létszámú személyzet mellett is. És ami a legfontosabb, a legfelsőbb vezetők némelyikének ellenállása az alapszabályok és kézikönyvek módosításával szemben, hogy a döntéshozatali idő csökkentése érdekében növeljék a hatáskörök lefelé történő átruházását.

Igen, az orosz katonai doktrína voltaképpen majdnem nyolcvan éves, még a második világháború tapasztalatai alapján dolgozták ki.

8. Vezetői válság. Nem csak a nem megfelelő döntésekről van szó, hanem a „békepárti” és a „háborús párt” támogatói közötti konfliktusokról is a kormányzati apparátusban. A különböző ideológiai programok erőltetése a médiában, az oktatási intézményekben, az iparban és a hatóságoknál, az uralom különböző szimbólumai mind konfliktushelyzetet teremtenek. A felső hatalmi szintek képtelensége a középső szintek konszolidálására szintén. Az alárendeltségért folytatott küzdelem helyett a konfliktus elkerülésének vágyát látjuk.

Ez viszont már Oroszország természetéből fakad.

9. Gazdasági válság. Ez strukturális jellegű, és a kormány eddigi erőfeszítései révén lehet a legjobban leküzdeni. A liberális-globalista és az állampárti szárny közötti konfliktus ellenére a gazdaságpolitika eddig a legmegfelelőbb eszköz volt a szankciók negatív hatásainak tompítására, de a mozgósítási stratégiának komoly korlátai vannak.

Hát, lehetne vitatkozni a gazdasági válság másodlagos jellegén, de hogy egy általános mozgósításnak komoly akadálya, az biztos.

10. Szociális válság. Másodlagos jellegű, és a szankciókhoz alkalmazkodó strukturális kiigazítás, valamint az életszínvonal átmeneti csökkenése okozza.

Idáig sorolja a szerző a válságokat, meglepő őszinteséggel, bátran néz szembe a tényekkel, melyeket pedig arrafelé le szokás tagadni, ha kell, akár évtizedeken át is. De miféle megoldást lát?

Itt mutatkozik meg elkötelezett kormánypártisága és az, hogy bizony a régi iskola tanítványa:

„A társadalom megoldást követel, az elitek ellenállnak, a hatóságok megpróbálnak egyensúlyozni, és végül kialakul egy olyan helyzet, amelyben a csúcs nem tud többé a régi módon kormányozni, az alul lévők pedig nem akarnak a régi módon élni. Ugyanakkor senkinek sincs ereje, hogy a változásokat szorgalmazza, és az ország politikai válságba kerül, amit Lenin „forradalmi helyzetnek” nevezett.”

Igen, ez lenini értelemben vehető forradalmi helyzetnek, de akkor kérdezzük meg Vlagyimir Iljicssel együtt: „Sto gyélaty?”

A szerző itt oldalakon keresztül elemzi a gyengeségeket, az elkövetett hibákat, amiben az a különös, hogy azokat is elemzi, amiket letagadtak, amik a kormánykommunikáció szerint „nem is úgy voltak”, mintegy beismerésként. Idézem:

„És ha a Hosztomel, Kijev, Csernyigov, Szumi alatti visszavonulás, a bucsai katasztrófa, a Moszkva cirkáló elsüllyesztése, az Azov-ezred foglyainak cseréje körüli szeparatista alkuk és a fogságba esésük közbeni alkukról szóló pletykák után a negatívumokat sikerült kezelni anélkül, hogy megkérdőjelezték volna a művelet stratégiájának létjogosultságát, akkor a harkivi front összeomlása után, amikor 10 nap alatt a korábban visszafoglalt területek 60%-a elveszett, miért nem lehetett elkerülni e stratégia kritikáját?

Mi ez – ostobaság vagy árulás?”

Ha engem kérdez, mindkettő, de nem engem kérdez. Ellenben felveti az általános mozgósítás kérdését.

„Oroszország mozgósítására valóban kritikusan nagy szükség van, de ennek megkezdése a belső ellentmondások éles kiéleződését jelentené. A mozgósítás hiánya ebben a szakaszban a háborús vereség és az államiság összeomlásának veszélyét hordozza magában. Az ultrapatrióták, akiket a „háború végéig tartó háború pártjának” is neveznek, meg vannak győződve arról, hogy a jelenlegi orosz elit soha nem fog mozgósítani, és ezzel Oroszországot éppen ennek a katonai vereségnek a szélére sodorják – az elit későbbi megsemmisítésével.”

De itt jutunk el a következtetéséig, ami roppant érdekes. Felteszi a kérdést: mi lenne, ha az imperialista háborúból polgárháborút csinálnának? Feltételezi ugyanis, hogy az ultra-patrióta rétegek egy esetleges katonai vereséget ürügyként használnának fel a régi, elsősorban gazdasági elit lebontására, ám ekkor nem lehetne megóvni magát az államot a széteséstől. Végső soron azonban mégis a jelenlegi gazdasági elit lebontását javasolja, csak éppen az állam részéről, miközben minden békepárti ellenállást vaskézzel letörnek, és egyfajta „balközép mozgósítás” keretében lezajlik egy állampárti forradalom.

Na, olyant még se Lenin nem látott, se az öregapám.

Tehát Putyinnak rövid időn belül forradalmat kéne hirdetnie saját gazdasági támogatói ellen, vagyonukat teljes körben államosítva és a balközép-baloldali tömegek támogatásával nemzeti és szocialista állammá alakítania az Oroszországi Föderációt, minek utána kapnánk ezen a néven egy csonka és nacionalista alapon szervezett poszt-Szovjetuniót. Mit ne mondjak, nem túl biztató kilátás a világ többi része számára – szerzőnk ugyanis megfeledkezni látszik a tényről, hogy a jelen helyzet nem tisztán orosz belügy. Vészjóslóan zárja az elemzést:

„Ebben a helyzetben az elnök megpróbál kompromisszumokat találni a fő érdekcsoportok számára. A válasz megtalálására azonban katasztrofálisan rövid idő áll rendelkezésre.”

Az ebben az írásban a vérfagyasztó, hogy kiderült: vannak olyan orosz illetékesek, döntéshozó helyzetben is, akik teljesen tisztában vannak az állapotokkal, azokat a legnagyobb részletességgel ismerik, nem is tagadják a hibákat, látják a válságot – és mégis készek rá a lehető legrosszabb választ adni.

Lassan már nem az a baj, ha ostobák és tájékozatlanok.

Az kezd lenni a baj, hogy nem azok!

Mindenesetre ha forradalmat akarnak, tényleg sietniük kell.

Közeleg az október, nincs messze november hetedike sem.

Szele Tamás