Sok pecsenye sül a kercsi híd lángjainál, akkor is, ha magát a tüzet már régen eloltották. Abból a szempontból, amelyből ma fogjuk vizsgálni az eseményeket, nagyjából mindegy is, a robbanás mekkora kárt okozott – különben sem nem jelentéktelent, sem nem katasztrofálisat, a híd helyreállítható, de nem azonnal – nekünk ma az a fontos, mi lesz a támadás következménye.

Ráadásul nem katonai szempontból. Katonai szempontból világos, hogy egy időre erősen meggyengül a Herszonban és általában Dél-Ukrajnában harcoló orosz erők utánpótlása – néhány napig mindenképpen, ugyanis a vasúti közlekedés fő feladata most a Krímben tartózkodó mintegy ötvenezer orosz turista evakuálása, utána is kérdéses, hogy a nehéz, lőszerekkel megrakott tehervonatok biztonságosan tudják-e majd használni a meggyengült szerkezetű hidat. Ha az ukrán erők ezzel a lehetőséggel képesek élni, nagy előnyökre tehetnek szert, ha nem – akkor náluk is vannak bajok. Ezt majd meglátjuk. A közúti közlekedés már biztos, hogy nem áll helyre egyhamar, elindultak az első kompjáratok, mármint a teherautók számára, viszont ne feledjük, hogy a kompközlekedés erősen függ az időjárástól.

De minket ma a történtek politikai következményei érdekelnek. Egészen pontosan az orosz belpolitikai konzekvenciák, ugyanis egy dolog bizonyos: hogy lesznek ilyenek. A hídrobbantás előtt is elindult egy folyamat, a harkivi vereség és Liman eleste, valamint a mozgósítás által kiváltott ellenérzés-hullám hatásai eljutottak a Kremlig is, és megindult a bűnbak-keresés. Korábban egy nagyon különös, háromoldalú sakkjátszma zajlott a háborúval kapcsolatban, melyben az első játékos a védelmi minisztérium volt, a veteránokból álló hivatalnok-gárdájával (kivéve Sojgut, aki életében sok minden volt, csak épp katona nem), ők a vereségekre megfelelő válaszlépésnek találták a részleges mozgósítást.

Velük szemben állt a háborúpárti szilovik-frakvió, élén Kadirovval és a Wagner-csoport tulajdonosával, Prigozsinnal, akik azt mondták, hogy a megoldás inkább egy teljes átszervezés volna a védelmi minisztériumban, majd utána a nem hagyományos harcmodor és a taktikai nukleáris fegyverek bevetése. Ők a mozgósítást ugyan nem ellenezték nyíltan, de felhasználták: tekintsük a pár nappal ezelőtti belgorodi zendülés példáját, melynek során mintegy ötszáz, fegyverrel, lőszerrel ellátott újonc lázadt fel, ugyanis már egy hete várakoztak a régióban, de nem osztották be őket semmiféle katonai egységhez, valamint nem kaptak sem ételt, sem szállást. Az árkokban aludtak. Igaz, hogy a fegyvereik is az 1970-es évekből származtak, de még működőképesek voltak. Ez idáig a védelmi minisztérium bürokratái ellen szól, csakhogy a videofelvételeken felfedeztek a hangadók között Wagner-jelvényt viselő katonákat is, akiknek az ellátásával nem szokott gond lenni, és felvetődik a kérdés: még ha valódi is a lázadás (egyáltalán nem kizárt, hogy az, fordultak elő arrafelé cifrább dolgok is), az indulatok felkorbácsolásához nem járultak hozzá Prigozsin emberei? Aki így újabb fegyvert kapott a kezébe Sojgu ellen. Nem tudjuk a választ, de a lehetőséget jegyezzük meg.

Végül ne feledkezzünk meg a „mérleg nyelvéről”, a hatalmas olvasottságú katonai blogger (a továbbiakban: „milblogger”) közösségről sem, akik ugyan nem pártolják egyik frakciót sem, de jelenleg inkább húznak Kadirov és Prigozsin felé.

A védelmi minisztériumban és a vezérkarban pedig megkezdődtek a személycserék, ami arra utal, hogy a szilovikok nyerésre állnak. Tegnap érkezett a hír, hogy a Kreml a légierő parancsnokát, Szergej Szurovikin hadseregtábornokot nevezte ki az ukrajnai orosz hadművelet új parancsnokának, és ez a kinevezés pozitív visszajelzéseket váltott ki a nacionalista milblogger közösségen belül. Szurovikin korábban az ukrajnai erők „déli” csoportját irányította, és állítólag ő volt a felelős Liszicsanszk júliusi elfoglalásáért. A milbloggerek megosztották véleményüket Szurovikin kinevezésével kapcsolatban, megjegyezve, hogy Szurovikin rendelkezik azzal a „kemény” jellemmel, amely szükséges ahhoz, hogy visszaszerezze a kezdeményezést Ukrajnában. Jevgenyij Prigozsin extravagáns módon dicsérte Surovikin-t, mert „beült egy harckocsiba és rohant megmenteni” a Szovjetuniót az 1991-es moszkvai puccskísérlet során. (Három civilt tiport el azzal a páncélossal, később bíróság elé is került emiatt, de felmentették). Sőt, Kadirov is örömét fejezte ki, Szurovikint „igazi tábornoknak és harcosnak” nevezve.

De Sojgu még mindig a helyén van, bár lassan kizárólag ellenségek veszik körül. Annak dacára is ő a védelmi miniszter, hogy tegnap álhírek sora terjedt szét a közösségi oldalakon, melyek szerint „a Kreml állítólag lecserélte Szergej Sojgu orosz védelmi minisztert és Valerij Geraszimov hadseregtábornok vezérkari főnököt Alekszej Djumin tulai kormányzóra és Alekszandr Matovnyikov altábornagyra, a szárazföldi erők főparancsnok-helyettesére.”

Ennek a hírnek nincs nyoma sem a TASZSZ-ban, sem az orosz védelmi minisztérium honlapján, tehát nyugodtan tekinthetjük hamisnak, bár például az ukrán katonai hírszerzés, a GUR megpróbálta kihasználni, de ezt még megértem: azért hírszerzők, hogy fegyvert kovácsoljanak akár a pletykákból is. Peersze, ha délutánra-estére kiderül, hogy mégis lecserélték Sojgut és Geraszimovot, akkor én tévedtem, és most az egyszer működött az orosz hírzárlat (ritkán működik tökéletesen).

Mindenesetre Sojgu szénája rosszul áll, a szilovikoké jól és a milbloggerek a szilovikok felé gravitálnak, márpedig ők irányítják a nacionalista-militarista közvéleményt.

Ebben a politikai környezetben jelent ma meg az általam már többször emlegetett Orosz Geostratégiai Intézet honlapján, a Politikán egy írás, amit ugyan az intézet igazgatónője, Elena Panina szignált, de nem először az az érzésem, hogy Nariskin, az SZVR, vagyis a külföldi hírszerzés vezetője mondott neki tollba. Természetesen a kercsi hídon történt robbantás következményeivel foglalkozik, de gumitalpú (titkosszolgálati) szempontból. A címe már előre megmutatja, mire számítsunk:

„Szükségünk van egy SZMERS-re!”

Aki nem tudná: a SZMERS 1943. április 19-én jött létre három szovjet katonai titkosszolgálat ernyőszervezeteként, eredetileg a német katonai titkosszolgálat, az Abwehr tevékenységének akadályozására és a dezertálások megakadályozására hozták létre, de 1944-től, a Vörös Hadsereg előretörését követően, a megszállt területeken a SZMERS feladata lett a rendszer ellenségeinek titulált és a Szovjetunió által háborús bűnökkel vádolt személyek hollétének felderítése és elhurcolása, esetenként meggyilkolása is. Sőt: ha úgy fordult a kocka, hogy megfutott a dicsőséges Vörös Hadsereg egyik-másik alakulata, a menekülőket is ők végezték ki. Rossz hírű és rettegett szolgálat volt ez, akármilyen nosztalgiával emlegeti Panina (vagy Nariskin):

„A valóságban a SZMERS egyrészt egy teljes értékű terrorizmusellenes rendszer volt, amely megakadályozta az ellenséges szabotázs- és felderítő tevékenységet, másrészt pedig egy hatékony információs és ellenőrzési mechanizmus, amely lehetővé tette a legfőbb főparancsnok számára, hogy teljes képet kapjon arról, hogy mi történik a terepen.

És ez a SZMERS-feladat talán nem volt kevésbé fontos, mint a szabotázs és a terror elleni küzdelem. A SZMERS-struktúrák a Legfelsőbb „fülévé és szemévé” váltak, segítve az ellenségtől és a terepről érkező félretájékoztatás leküzdését. Ez utóbbi esetben egyébként gyakran tudattalanul, egyes parancsnokok azon vágya diktálta, hogy saját eredményeiket szépítsék, vagy eltúlozzák az ellenség erejét, hogy elfedjék saját hibáikat és téves számításaikat.”

Ne szépítsük: olyasmik voltak, mint Rettegett Iván idejében az opricsnyikok. És nem az ellenség, hanem a saját erők ellen vetették be őket. Ezt a szolgálatot szeretné újra életre hívni a szerző, légyen bárki, a terrortámadások számának megnövekedésére hivatkozva:

„Nemrégiben terrortámadás történt Moszkva közelében – Darja Dugina meggyilkolása, gyakorlatilag a mi döntéshozatali központjaink szomszédságában. A szabotőröknek, miután befejezték a baljós támadást, sikerült elmenekülniük. A krími híd bombázása egy újabb láncszem ebben a láncban. Mindez arra utal, hogy súlyos hibáink vannak a hírszerzés és a szabotázsellenes tevékenység terén. (…) Természetesen a vezetési struktúra megváltoztatása fontos döntés, de a megvalósítás időigényes. A teljes értékű, hatékony SZMERS kémelhárítási rendszer létrehozása azonban a jelen kérdése, amelyet haladéktalanul meg kell oldani.”

Aztán ez az új SZMERS, akár az opricsnyikok, „terrorellenes” alapon civilek ellen is felléphetne, sőt. Egy új sztálini rémuralom születhet a nagy hatáskörrel felruházott, az eddigi titkosszolgálatokat egyesítő szervezet létrehozásával. És ha megnézzük, ez az írás mintegy közeledés, ajánlat, felhívás keringőre a szilovik-frakció felé: „Ha ezt létre hozhatjuk, veletek leszünk”. Miért nincsen már most is ilyen szervezet? Hiszen rémuralom van, ha nem is sztálini, hanem putyini. Pont azért, mert Putyin maga is titkosszolga volt, jól tudja, mit jelent egy szolgálat kezébe adni minden hatalmat, egy kosárba rakni minden tojást. A szervezet vezetői a gyakorlatban nagyobb végrehajtó hatalomhoz jutnak, mint akár az állam vezetői. Ezért volt még a KGB is belső szervezeti alapon diverzifikált, ezért zajlik ma is az orosz titkosszolgálati tevékenység több szervezetben, alacsonyabb szinteken is szétválasztva a feladatokat, amiket legfelülről koordinálnak (mármint, amikor ez nem marad el). És ezek a „cégek” egymással is rivalizálnak, néha harcolnak is.

Érdeke volna Putyinnak egy ilyen „szuperszolgálat” létrehozása? Nem, a saját hatalmát veszélyeztetné vele. Azonban, mint látjuk, az ajánlat elhangzott, és ha a szilovik-frakció győz, a maguk javára élhetnek is vele.

Nem volt az véletlen, hogy Sztálin az eredeti SZMERS-et 1946-ben feloszlatta: meglátta, hogy veszélyessé válhat.

Putyinnak is látnia kell, hogy ellene fordulhat ez a kezdeményezés, fegyverré válhat, és nem okvetlenül az ő kezében: az a valódi kérdés, hogy mennyi hatalma van neki jelenleg és meddig hajlandó elmenni a megtartása érdekében?

Ez a háború lassan már nem Ukrajna ellen, hanem a moszkvai hatalomért folyik – a háború voltaképpen csak katalizálta a folyamatot, lehetővé tette az érdekcsoportok kialakulását és egymással szembefordulását.

Ukrajnára lassan semmi szükség már a készülődő harcban.

Meg lehetne vívni a Kreml falain belül is.

Összefoglalva: a világnak az lenne a rossz, ha a szilovik-frakció teljes győzelmet aratna, és létrehozna egyrészt egy új típusú, a mostaninál is keményebb kezű államhatalmat, másrészt elkezdene taktikai nukleáris fegyvereket alkalmazni az ukrajnai harctéren.

Reméljük, erre nem kerül sor.

Szele Tamás