Forgókínpad

Forgókínpad

Karácsony háború idején

2022. december 23. - Szele Tamás

Karácsonykor békéről, szeretetről, nyugalomról, csilingelő kis angyalkákról szokás írni. Van egy rossz hírem: ez idén lehetetlen. De van egy jó hírem is: jövőre lehetséges lesz. Nem bizonyos – de lehetséges.

haborus_karacsony_december_23.jpg

A tavalyi és tavalyelőtti évek meghatározó élménye a világjárvány volt, az idei évé kétségbevonhatatlanul az Ukrajna elleni orosz invázió. Amit – épp úgy, mint a világjárványt – Európa lakosságának nagy része csak annyiban fog fel, hogy az számára kellemetlenségeket okoz vagy okozhat. Nagy tanulsága az idei évnek, hogy az emberek, de főként a politikusok többsége számára sokkal fontosabb a tulajdon véleménye és világképe, mint bármilyen tény, és mérhetetlenül zokon veszi, ha akár a legkisebb kényelmetlenséget is el kell szenvednie.

A világjárvány idején a legtöbbünk nem rajongott a lezárásokért, kijárási tilalomért, maszkviseletért – kényelmetlen is volt, szentigaz, de a maszkot nem szeretni kellett, hanem viselni, a tilalmakat sem kedvelni kellett, hanem elviselni. Mivel a járványnak még nincs teljesen vége, sőt, Kínából igen rossz hírek érkeznek, korai volna megvonni a mérlegét, de egyelőre azt mondhatjuk, hogy Európát „csak” közepesen sújtotta, főként a szigorú zárlatok és az oltások miatt nem lett nagyobb baj. Az teljesen érthető, hogy az intézkedések idején munkába vagy bevásárlásba indulva morgott az ember, mikor felvette a maszkot, hiszen nem volt kellemes viselet. De a legtöbben felvettük. Viszont Európa-szerte sokan a leghajmeresztőbb összeesküvés-elméletekkel álltak elő mérgező vakcinákról, oltással beadott chipekről, fertőző maszkokról. Ők máig hisznek azokban a hazugságokban, amiket annak idején azért hittek el – sőt, részben ők maguk találták ki, a propaganda-híroldalak hazugságait tovább tódítva – mert kényelmetlennek találták a maszkot, a zárlatot.

Fiat iustitia, pereat mundus”, mondta a latin közmondás, „Legyen igazság, ha összedől is a világ”. Ma fordítva szólna sokaknak: „Pereat iustitia, fiat mundus”, „Vesszen az igazság, csak a világunk maradjon meg” – és ezen a világon a megszokott, kényelmes életüket, világképüket értik sokan, amiért a tényeket is érdemes feláldozni.

Hogyan kapcsolódik ez a háborúhoz?

Úgy, hogy a háború is kényelmetlenségeket okoz. Egyelőre az Unió területén akkorákat nem, mint sokan gondolták, nem fagyunk meg, nem halunk éhen, az élelmiszer és az energia kegyetlenül drágul, de annak inflációja már az orosz támadás előtt meglódult (tehát nem az okozta, és főleg nem a szankciók), de azért érezzük a hatásait, és a háborús aggodalom ugyanúgy telepszik az ünnepeinkre, mint korábban a járványtól való félelem.

És ha lehetett tagadni annak idején a vírust, miért ne lehetne tagadni a háborút? Vagy felhasználni mindenféle propagandára, ahogyan a világjárványt? Aki az egyiket túlélte, mert szerencséje volt, most hittel hiszi, hogy a másik sem veszélyes, nyugodtan forgolódhat az ostoba elméletek uszályában, örvényeiben, adhat hitelt szélhámos politikusoknak és más csalóknak. Ez a politika hibája is: ha olyan játéknak tekintik a hetvenhét éve békében élő európai társadalmak, ami csakis a rendszeres választási győzelmekről szól, akkor ne csodálkozzunk, ha a művelői mindent adnak a győzelmükért, akár az igazságot is. Európa keleti felén inkább igaz ez, mint a nyugatin, de valamennyire mindenhol érvényes: el kéne gondolkodnunk azon, miért alakulhatott így a helyzet.

A vírus és a háború között viszont van egy nagy különbség. A vírus arctalan, személytelen jelenség, végső soron természeti csapás volt, amit vagy elkapott az ember, vagy nem, és ha elkapta, akkor is kigyógyulhatott belőle. Az már egyéni döntés kérdése volt, hogy kerüli-e az ember az oltást, orvost, kórházat: ha megtette, romlottak az esélyei. A háború nem ilyen. A háború egy emberek által tudatosan tervezett folyamat, kifejezetten pusztító, gyilkos célja van, és egy járványnál ezerszer hatékonyabban öl: egy frontvonalba, kereszttűzbe, bombázás célkeresztjébe került civilnek töredék százaléknyi esélye van a túlélésre még a járványban megbetegedettekhez képest is.

Tavaly év végén a vírustól tartottunk, idén év végén egy kiterjedő háborútól. Rossz helyen élünk mostanság mi, európaiak, túl közel ehhez a tűzhöz.

Akkor most mondanám a viszonylag jó hírt. Az elképzelhető, hogy a Kreml idén karácsonyra meglep minket valami gonoszsággal – ne feledjük, az európai karácsony kiváló alkalom erre, ők január hetedikén ünneplik a magukét, és szeretik elrontani a miénket, tavaly például Putyin épp karácsony este jelentette be az ultimátumát a NATO-nak – de a háború eszkalálódása elképzelhetetlen. Akkor is, ha „bővítik” a haderejüket (a behívni, toborozni tervezett százezrek nem fognak varázsütésre megjelenni a laktanyákban egyenruhában, teljes menetfelszerelésben, fegyverben és lőszerrel, az is gondot fog majd okozni az orosz védelmi minisztériumnak, hogy felöltöztessék és megetessék őket), az „ultramodern” fegyverrendszerek, amikkel fenyegetőznek, többnyire – kevés kivétellel, ilyen a Kindzsal hiperszonikus rakéta, ami azért nem teljesen hiperszonikus – csak számítógépes animációkon léteznek: Európa megtámadása számukra öngyilkosság volna. Egyelőre nem is céljuk, csak fenyegetőznek vele, nekik Ukrajna kell.

Azt sem fogják megkapni, a minapi Biden-Zelenszkij találkozó után legalábbis kiegyenlítettnek látszanak az esélyek, tehát nem számíthatunk téli fegyverszünetre, de számíthatunk elhúzódó háborúra Ukrajna területén, körülbelül jövő őszig, amikor is az orosz ipari kapacitás már nem lesz képes kiszolgálni a hadsereg igényeit (részben most is képtelen rá, például nem tudnak lövegcsöveket és csapágyakat gyártani), tehát más megoldás híján kénytelenek lesznek valamiféle békét kötni. Hogy aztán ez milyen lesz, azt majd meglátjuk. De jövő karácsonyra nagyon jó esélyek mutatkoznak a békére. Idén viszont még fegyverszünet sem várható.

A harcoló felek tudják is ezt, nem csupán területekért folyik a harc, hanem azért is, hogy a béketárgyalásokon ki kerüljön előnyösebb helyzetbe. Ki szerez meg békeidőben kulcsfontosságú városokat, övezeteket (ilyen például Mariupol és Melitopol, ami nélkül a Krím szárazföldi ellátása bármivel is – lehetetlen), kinek mekkora hadereje marad a háború végére és milyen állapotban.

Tegyük fel, hogy születik valamiféle béke jövő ősszel – most ne foglalkozzunk a nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségével, mindjárt karácsony, és egyébként is úgy tűnik, ez a Kremlnek sem valódi szándéka – de akkor jön csak a komoly feladat. Ki kell találnia a világnak, de főleg az Európai Uniónak, mihez kezd Oroszországgal?

Ez a legkevésbé sem az indulatainktól függ, hanem attól, miféle lesz a tárgyalások idején az orosz vezetés. Lássuk a lehetőségeket.

  1. Putyin és mostani garnitúrája a helyén marad, a vereséget belföldön azzal magyarázzák, hogy „az egész világ szegény Oroszország ellen fordult”, ebben az esetben akármilyen feltételek mellett is születik a békeszerződés, nem lesz több fegyverszünetnél, ami arra lesz alkalmas, hogy felkészüljenek egy újabb, a mostaninál is sokkal pusztítóbb háborúra.

  2. Putyint elsodorja a vereség, de az utódja a mostani vezetőgárdából kerül ki. Lehet Kirijenko, lehet Nariskin, lehet Patrusev, mindannyian osztoznak Putyin paranoid gondolkodásában és imperialista szándékaiban: lényeges változás nem várható az 1. ponthoz képest.

  3. Mérsékelt” vezető kerül az ország élére, aki legalább valamennyire tárgyalóképes, ez lehet Misusztyin jelenlegi miniszterelnök, épp ezért az ő helyében kerülném mostanság az ablakokat, olyan könnyen ki lehet rajtuk esni utóbbi időben... ő megköthetne egy orosz nacionalista szemmel megalázó, de az orosz nép és a világ számára elfogadható békét, hatalmas engedményekkel, főként a nukleáris fegyverek leszerelésével, ennek az lenne a következménye, hogy Oroszországban megmaradna ugyan a korrupció, ez a szép, ősi népi tánc, megmaradnának az oligarchák, de lassan képes volna visszailleszkedni az állam a világ gazdasági-politikai rendszerébe.

  4. Az utód valamelyik mostani „új-szilovik” lesz, gyakorlatilag csak Szurovikinről vagy Prigozsinról lehet szó, és inkább az utóbbiról, mint az előbbiről: ez okvetlenül hatalmi harcokkal, esetleg polgárháborúval járna és egyes területek – például Csecsenföld – függetlenné válhatnának, de mindent hozna, csak nem békét.

  5. Csoda történik, és felbukkan a süllyesztőből egy valóban demokratikus, mi több, épelméjű vezető, ez volna a legjobb megoldás, de nincs rá túl sok esély.

Azt mondhatnánk, hogy egyik rosszabb, mint a másik, de ne feledjük: az orosz haderő állapota miatt a mostani háborúnak mindenképpen véget kel majd érnie, és akármelyik lehetőség valósul meg, a Kreml aktuális vezetőjének ezt tudomásul kell venni, olyan súlyú realitás lesz, amit már nem hagyhat figyelmen kívül. Valóságos diplomáciai műrepülés lesz olyan, mindenki számára valamennyire elfogadható végeredményre jutni, akárki oldja meg a problémát (nem vagyok abban biztos, hogy jelenleg van ilyen képességű ember a világpolitika színpadán) az előtt előre kalapot emelek és meg is lengetem.

És ha ez is meglesz – reméljük, meglesz – akkor jön el az ideje annak, hogy magunkba nézzünk. Ugyanis el kell majd döntenünk, mihez kezdünk a saját tévedéseinkkel, diplomáciai hibáinkkal, egyesek pávatáncos árulásaival és a manipulálható tömegekkel.

Mihez kezdjünk azokkal a polgárainkkal, akik vigyorgó fejeket biggyesztettek a tömegmészárlások áldozatainak fotói alá, akiknél minden nap fölényesen győz az orosz hadsereg, ha menekül, ha visszavonul akkor is, akik februárban villámháborút vártak, márciusban közölték, hogy „egy villámháború legalább hat hét”, áprilisban várták a csodafegyvert, a herszoni kivonuláskor közölték, hogy „ez csapda, az oroszok körbe fogják zárni a várost és sosem látott katlancsata következik”, akik minden nap megmagyarázzák egymásnak, maguknak és a világnak, mitől győzelem a vereség?

Akik jobban követelik a vérengzéseket, mint maga az orosz vezérkar? Lefogadom egy whiskybe, hogy karácsony este is akad majd, aki eljut idáig.

Akik azt várják, hogy fehér lovon belovagol majd Budapestre Putyin, Trump és Qanon, a három bogatir? Vagy grácia?

Velük semmihez sem lehet kezdeni, ők a kor termékei. Nem képesek kezelni az információt, csak azt tehetjük, hogy ha minden mérget bekapnak, ami eléjük kerül – nem csak magyarok válnak ilyenné, sőt, emlékezzünk csak a múltkori német „Reichsbürger”-puccskísérletre – elzárjuk a mérgek forrásait. A béketárgyalások jelentős része kell majd szóljon az orosz propaganda teljes megszüntetéséről, és akkor talán, olyan száz év alatt ezek a rémtörténetek a népmesék közé kerülnek. Vagy még oda sem. De ahhoz kell száz év.

Karácsony van, és én csak jövő karácsonyra prognosztizálhatok békét.

Idénre viszont kívánhatok békés, boldog karácsonyt, nyugalmat mindenkinek. Igen, a hadviselő feleknek is, sőt, azoknak is, akiknek nincs igazuk.

Békés ünnep ugyanis mindenkinek jár, kivétel nélkül.

Boldog, és a lehetőségekhez képest békés ünnepet!

Hogy aztán mi lesz: majd meglátjuk.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása