A nekrológ alapvetően szubjektív műfaj – mármint, ha az ember nem a Wikipédiáról ollózza össze. Tamás Gáspár Miklós nekrológja részemről különösen az lesz, mert arra nem is vállalkozhatok, hogy értékeljem az életművét, arra nem én vagyok hivatott, de terjedelmem sincs rá, az előtt én csak megemelhetem a kalapomat és meghajolhatok.

(Fotó: MTI)

Meg is teszem, azt megjegyezve, hogy sokan, akik a napi hírekből vagy publicisztikáiból ismerték, nem mérik fel, hogy TGM nem a „Magyarországon világhírű” kategóriába tartozó koponya volt, sőt: világszinten elismerték. Annyira, hogy még a bukaresti Libertatea is hosszú és érdekes írással búcsúztatja, kiemelve, mennyire utált minden fajta ostoba nacionalizmust, úgy a magyart, mint a románt – nyilván ez csak az egyik oldala volt az ő ragyogó egyéniségének, de kíváncsi volnék, hogy a mostani kor honi „politikai gondolkodói” közül haláluk esetén kiről emlékezne meg akár csak valamelyik szomszédos ország sajtója is, ráadásul az őszinte rokonszenv hangján?

De ez mellékszál. A fontos az, hogy kit vesztettünk el TGM tegnapi elhunytával. Röviden, pontosan: annak a magyar értelmiségnek az utolsó képviselője ment el közülünk, amelynek még volt önálló véleménye, saját tudása, és eredeti gondolatai. Tulajdonképpen ez az értelmiség tette lehetővé a rendszerváltást, ami egyébként is bekövetkezett volna valószínűleg, világméretű folyamatokat nem lehet kikerülni, de sikerülhetett volna még ennél is sokkal rosszabbul. Ez a réteg volt először elégedetlen az eredménnyel és sokan ettől a rétegtől várnák a jelen helyzet megoldását is.

Hiába, mert eltűnt. Tegnap tűnt el. És ha tegnapelőtt TGM még elárult volna egy rá jellemzően frappáns és szellemes kiutat kilátástalan helyzetünkből – nem hallgattak volna rá.

A rendszerváltás csődjét is ebben a magatartásban kell keresnünk: mikor megszólaltak az első értelmesen kritikus hangok (tehát nem Csurka István hőzöngéseire gondolok), vagy értetlenség fogadta őket („De hiszen győztünk, mi a bajod?”) vagy sértett harag („Most nincs idő értelmiségi fanyalgásokkal foglalkozni, most a kiskerekeskúti önkormányzati választások fontosak!”), pedig ha akkor hallgatunk TGM-re és másokra, most kevésbé fájna a fejünk.

Talán azért is szállt ki a politikai életből, mert belátta: sosem fognak hallgatni rá. De mindig elmondta a véleményét, és mindig őszintén tette. Soha nem hazudott, ami ebben a világban hihetetlen ritkaság, néha tévedett, de mindig beismerte, ha így történt. Ez, ha lehet, még nagyobb ritkaság. A véleménye kifejtését nem tekintette próféciának, az ellenvéleményt sem szentségtörésnek. Erről személyes történetem is van.

Mi sosem voltunk közeli ismeretségben – ahogy elnézem a ma reggeli lapokat, valószínűleg én vagyok az egyetlen magyar sajtómunkás, aki most nem állítja, hogy a legjobb barátságban volt TGM-mel – de ismertük egymást, rengeteg közös barátunk volt, találkoztunk időnként társaságban vagy csak úgy, az utcán, véletlenül. Olyan nyolc és fél éve lehetett, hogy egy rövid időszakban ezek a véletlen találkozások valamivel gyakoribbak voltak, mint máskor – minden különösebb ok nélkül. A Szabadság tér környékén sétáltunk a Kedvessel, és beültünk egy kávéra a Terv presszó teraszára, mikor láttam, hogy ő is ott ül. Rossz volt a lelkiismeretem, mert alig pár nappal azelőtt vitáztam egy HVG-ben megjelent írásával, de reméltem, nem haragszik rám: odaköszöntem, ő vissza, váltottunk pár szót és örömmel nyugtáztam, hogy nem nyelt le keresztbe. Nem emlékszem pontosan, mikor is, de nem sokkal később végül megkérdeztem tőle valamikor: nem haragszik rám amiatt a vita miatt? Azt válaszolta: hogyan haragudna? Én legalább érveltem, nem is rosszul, ilyesmiért nem haragudni kell, hanem örülni neki. Ezt azért megtanultam tőle. (Az viszont meglepett, hogy egyáltalán megjegyezte az írást...)

A politikai nézeteink egy szempontból mindenképpen hasonlóak voltak: nem hiszem, hogy van olyan politikai rendszer a világon, ami neki maradéktalanul megfelelt volna, és én is így vagyok ezzel. Azon csak a nagyon egyszerű lelkek csodálkoznak, hogy miképpen kritizálhatta egyszerre a mostani kormánypártot és ellenzéket (bár az előző kormánypárttal és annak ellenzékével sem volt kíméletes), de hiszen ebben az értelmiségi felfogásban a politikus pont azért van, hogy kritikával illessük. Elvileg abból kéne tanulnia, annak alapján kéne javítania magán, csak minálunk nem politikusok élnek, hanem törpe bálványok, akik leborulást és hitet várnak, nem értelmes véleményeket. Nincs is politikai életünk már régóta. Ami van: az nem nevezhető annak.

Persze, hogy nagy kritikusa volt Orbán Viktornak, hiszen pont a mostani kurzus hozta el nekünk azt, amit a legjobban utált: a fekete-fehér politikai gondolkodást, ami nem ismer átmeneteket. Ezzel kapcsolatban tegnap megtaláltam egy levélváltásunkat, amit így utólag bemutatnék, most már nincs tétje, és bizalmas dolgok sem szerepelnek benne. Az üzenetváltásra azért került sor, mert én időnként egy német televíziós társaságnak szoktam segédkezni szervezési és egyéb, forgatásokkal kapcsolatos ügyekben, ám pont egy éve kissé reménytelennek tűnt a helyzetünk. Lássuk mit írtam én.

„Tisztelt Tamás úr

elnézését kérem a zavarásért, Szele Tamás vagyok, újságíró, felületesen ismerjük is egymást, legalábbis már beszéltünk párszor. Most nem saját lapjaim ügyében írok önnek, hanem a német *** televízió képviseletében, akiknek segíteni szoktam szervezési ügyekben.
A *** szeretne egy Orbán Viktor-portrét, politikai arcképet készíteni, melyben érzékelteti ennek a politikusnak az útját, pályaívét és jellemének alakulását is, ezért keresnénk olyan közéleti szereplőket, akik személyesen is ismerték, ismerik. Nyilván a mostani körülmények között – a gyakorlatunk azt mutatja, hogy nyugati televíziónak, főleg a ***-nek még engedéllyel sem nyilatkozhatnak a kormány alkalmazottai vagy tagjai – a munkatársait, környezetét hiába is keressük, nem állnak velünk szóba. Én arra gondoltam, ön mondhatna pár gondolatot, hiszen jól ismerte ezt az embert – ha volna kedve hozzá, természetesen.
A forgatást vagy ezen a héten, vagy a jövő héten szeretnénk megoldani, ott és akkor, ahol és amikor önnek megfelel, természetesen mindenben alkalmazkodunk az ön igényeihez. 
Amennyiben kedve van eleget tenni felkérésünknek, kérem, tudassa velem válaszában – nagyon megtisztelne bennünket és a nézőket is.”

Interjút kérni tudni kell, de a felkérés elutasítása már művészi szintű volt – csak megköszönni tudtam:

„Kedves barátom,

évtizede adok interjúkat nyugati médiáknak Orbán úr személyiségéről, mibenlétéről & politikai eszméiről. Higgye el nekem, semmi értelme. Orbán úr személyiségének nincsenek érdekes titkai, a rendszere viszont sajátos, amelynek a vonásairól egyetlen értelmes szó se olvasható, hallható sehol (pl. Orbán úr nem nacionalista, hiszen ő közben fasiszta lett, & a fasiszták nem nacionalisták; nacionalista Petőfi volt, nem Orbán az). 

Én már 2006 óta unom azt, hogy jaj, jaj, jaj, istenkém, hogyan lett a kedves liberális fiúból (ilyenkor mindig megemlítendő Soros & az oxfordi ösztöndíj, holott azt sokan megkapták, & nincs, nem is volt soha semmi jelentősége). Előre ki szoktam kötni, h. ilyesmikre nem válaszolok, de úgyis megkérdezik, legutóbb a finn állami tv. 

Valamikor ómoravicai dr. vitéz Imrédy Béla m. kir. miniszterelnök is értelmes, racionális fiú volt. Úgyszintén dr. nemes bárdosi Bárdossy László m. kir. miniszterelnök is mérsékelt, konzervatív diplomata volt korábban, mielőtt hadat üzent volna nagyjából mindenkinek 1940/41-ben. Kit érdekel ez?

Nem is érdekes. Orbán-portréval tele a padlás, miközben a politikáját átveszi a legtöbb európai ország (nemcsak EU-tagállam)

Úgyhogy hagyjuk, kérem, a csudába. 

Tudom, h. nem Maga tehet erről, ne is vegye zokon tőlem.

Barátsággal üdv. TGM”

Ráadásul még egyet is értettem vele – de a válasz az elegancia iskolapéldája. Profetikus harag és elmeél együtt... megköszöntük és találtunk más interjúalanyt, egy félig még aktív politikust, a rendszerváltás egyik legendáját, aki megmaradhatott volna legendának – a kamera előtt előadta a mostani kormányzat apoteózisát, nekünk pedig közölni kellett, mert ha egyszer ezt mondta, azt mi meg nem másíthatjuk. Ebből viszont az a tanulság, hogy interjút kérni mesterség, azt elutasítani művészet, de az interjúalanyt kiválasztani már tudomány is. Éspedig olyan, mint a meteorológia: mindig tartogat meglepetéseket.

Azért TGM-mel mindenki jobban járt volna. Első sorban a nézők.

Valamelyik nekrológ említi, hogy nem használta a közösségi oldalakat, és valóban: a Facebook-profilján is az olvasható: „Tamás Gáspár Miklós filozófus. Nincs az FB-n, az oldalt a szerk szerkeszti.” Ha nem használta, igen jól tette: nem olyan kaliberű elme volt ő, akinek az lenne a dolga, hogy politikailag radikalizálódott nyugdíjas útkaparókkal bonyolódjon kocsmai szintű veszekedésekbe. Nála egyszerű volt a képlet: körülnézett, látott valamit, elgondolkodott rajta, aztán nem tetszett neki a helyzet, és megírta, miért rossz az, ami van. Ezzel aztán lehetett egyetérteni és nem egyetérteni, de hitvitát nyitni róla – nem. Különben ez is lenne a gondolkodó feladata egy működő társadalomban, nevezzük filozófusnak vagy publicistának: a rendszer állandó tesztelése és a hibák folyamatos javítása. Ez jelenleg és Magyarországon nem lehetséges.

Utolsó komoly és terjedelmes írásában – egyfajta szellemi végrendeletnek is tekinthető – öt tanácsot adott a hazának. Csodálnám, ha egyet is megfogadnánk, vagy akár csak fontolóra vennénk.

Nincs értelme azon vívódni, hogy TGM baloldali volt-e, mert az volt, vagy konzervatív, mert az is volt.

Legfőképpen azonban saját maga volt, a beteg világ fáradhatatlan karbantartója, hibák felfedője, utak keresője.

Járt, járatlan és járhatatlan utaké egyaránt.

Most ránk maradt a munkája.

Remélem, akad majd, aki képes lesz méltó módon folytatni.

Szele Tamás