Érdekes esetről számolhatok be, ami bizonyítja, hogy az Ukrajnában jelenleg zajló háború nem csak katonai és politikai, de legalább annyira társadalmi és antropológiai probléma is. Egésze konkrétan arról van szó, hogy az egyébként jóravaló emberek szó szerint megbolondulnak az álhírektől. És pont azért bolondulnak meg, mert jóravalók, tisztességesek.

A Vazsnije Isztorii egy orosz területen virálisan terjedő álhírt elemzett, a „Gáztündér” legendáját, és eléggé meglepő eredményre jutott: a tisztelt közönség akkor is terjeszti az álhíreket, ha tudja róluk, hogy nem igazak! Ráadásul merő jóindulatból teszik. De lássuk először magát az álhírt, az elemzés tárgyát.

2023. január 13-án, moszkvai idő szerint 17:01-kor egy szív alakú avatárral rendelkező felhasználó közzétett egy bejegyzést a „Mobilizáció a Labinszkij kerületben” nevű kis WhatsApp-csoportban. 40 perccel később ugyanez a bejegyzés megjelent a Rubezs háborúpárti táviratcsatornán. Ennek már 18 ezer követője volt, körülbelül itt indult el az álhír szekere. Egy felvételről van szó, melyen egy nő – állítólag a gázszolgáltatótól – rábeszél egy gyereket, hogy nyissa ki a gázt. A beszélgetés valahogy így zajlik:

„– Fogd a telefont, és menj az anyádhoz a telefonnal. Mondja meg neki, hogy a gázszolgáltató hívja, és felveheti a telefont.

– Oké, most felhívom anyát.

– Ne, ne, ne hívd fel anyukádat. Otthon vagy most?

– Igen, otthon vagyok.

– Menj a konyhába. Látod a tűzhelyet? Hogyan gyújtod meg a gázt, tudod? Csak nyisd ki azokat az égőket, hogy égjen. Ellenőrizzük a gázt.

– Nyitva van.

– Érzed a gázszagot? Nem? Ha nem érzed a szagát, akkor nem kapcsoltad be rendesen. Kapcsold be újra, erősebben! Érzed a gázszagot?

– Igen.

– Jó. Most menj be a szobádba és játssz. Körülbelül két órán át kell bekapcsolva tartanunk. Most duplán ellenőrizzük, ki- és bekapcsoljuk, oké? Nemsokára visszahívlak telefonon.”

A poszt szerint Ukrajnából érkezik a hívás, de a felvételen maga Ukrajna nem szerepel, és érthető, hogy miért. Ez az átverés legalább 2018 óta kering, amikor is Kazahsztánban és Oroszországban a szülők megijedtek tőle. A pánik mértéke miatt annak idején a kazahsztáni köztelevízió elemezte a helyzetet, és bebizonyította, hogy álhírről volt szó. Ráadásul maga a történet sem volt új: két évvel korábban, 2016 májusában Oroszországban, Kazahsztánban és Ukrajnában hasonló pánik tört ki az állítólagos „gáztündérek” miatt. Az akkori, első verzióban a „halál angyalai” osztogattak utasításokat a gyerekeknek arról, hogyan lehet „tűztündérré válni” – ehhez ki kell nyitni a ház összes gázégőjét, amíg a szülők nincsenek a közelben.

Már hat évvel a háború előtt is hazugság volt tehát ez a hír, ilyen hívások nem léteztek, és ezt a legjobban – mint majd látni fogjuk – az illetékes hatóságok tudják, de most, háborúsra átprofilírozva, újból terjed, és valószínű hogy ugyanazok terjesztik, akik hat éve is.

Az világos, hogy miért volt szüksége egy névtelen, 18 000 előfizetővel rendelkező, adománygyűjtést és háborús toborzást hirdető Telegram-csatornának, vagyis a Rubezsnek egy ilyen rémhírre. Az elmúlt egy hónapban a gáztámadásról szóló történet 11 000 megtekintéssel az öt legnézettebb bejegyzésük közé került, és ez a hirdetési bevételen is meglátszik.

Tucatnyi ilyen kitalált történet kering a közösségi oldalakon: a herszoni uborkában talált tűkről, a melitopoli mérgezett cseresznyéről, a lengyelországi pengés fekete kenyérről. A leghosszabb ideig a gyermekjátékok, telefonok és útlevelek formájában elhelyezett aknákról szóló rémhír terjedt, amelyeket „ukrán szabotőrök állítólag iskolák közelében szórtak szét.” Elég népszerű volt – 2022 márciusától decemberéig majdnem 100 000 megosztást ért el a nyílt közösségi hálózatokon –, de még ennek sem volt olyan monstre visszhangja, mint a gáznyitásra rábeszélt kislány történetének.

A „gáztündér” legendája mindössze hat nap alatt (január 13-19.) 28 ezer posztot és reposztot gyűjtött össze (9,6 millió ember olvasta), és mindössze három nap alatt (január 15-17.) 243 orosz médium, köztük televíziós csatornák és hírügynökségek számolt be róla. Pánikba esett üzeneteket tettek közzé az iskolák hivatalos weboldalain, és a szülők chatjeit elárasztották az újbóli posztok, amelyek a gyerekek telefonjainak ellenőrzését követelték.

Ha megnézzük az „ukránokról szóló ijesztő történetek” posztjainak és az újraküldéseiknek arányát, láthatjuk, hogy a felhasználók szívesebben osztják meg a „gáztündér” hamisítványt, mint a többit. Miért lett ilyen népszerű? És miért van igény az ilyen történetekre a háború alatt? A gáztámadásról szóló történetnek eleinte esélye sem volt arra, hogy szövetségi szintre kerüljön. Január 13-án a reposztjainak száma csekély volt, és egyik csatornáról a másikra vándorolt, főleg Dél-Oroszországban. Azonban 14-én fordult a kocka.

Aznap egy orosz rakéta csapódott be egy lakóházba Dnyipropetrovszk városában, a ház egy része összeomlott, 45 ember meghalt. Még a folyamatos bombázásokról szóló jelentések közepette is sokkolóan hatott a hír, hogy egyszerre ennyi civilt öltek meg, a lakóház romjairól és az összedőlt lakásokról készült fotók pedig borzasztóak voltak. Néhány közösségi média felhasználó azt írta: „A ház pont olyan, mint az enyém!”. Mivel a mentési munkálatok több napig tartottak, a téma nem került le a média napirendjéről. Az emberek olvasták a túlélők történeteit, látták a borzalmas képeket a lerombolt falról és a sziklafal fölé lógó vadonatúj konyháról. Az orosz propaganda szokás szerint megtette, amit tudott: az ukrán légvédelmi rendszert hibáztatta – állítólag az ukránok voltak azok, akik rossz helyen semlegesítettek egy orosz rakétát; még olyan verziót is terjesztettek, hogy a házat az SBU tisztjei robbantották fel.

De sokan élnek ilyen panelházakban, és ezúttal talán a realitás erősebb volt a propagandánál. Az áldozatok iránti szimpátia kognitív disszonanciát okozott – egy repedést a világról alkotott képben, ellentmondást a tények és a hiedelmek között. A fanatikus patriotizmus szembekerült az emberi együttérzéssel. Az emberi psziché számos módot ismer arra, hogy egy ilyen repedést befoltozzon, ezek egyike a kivetített agresszió. Adan Dundes szerint a mechanizmusa az, hogy A azzal vádolja B-t, hogy X-et tesz, amit A valójában meg akar tenni vagy már megtett B-vel.

Így aztán január 15-én az egekbe szökött az ukrán gázszabotázsról szóló cikkek száma – egy dnyipropetrovszki ház felrobbanásával együtt. És minél borzalmasabbak a részletek 45 civil haláláról egy „olyan házban, mint az enyém”, annál ijesztőbb és alattomosabb a „gáztündér” ellenségképe. „Az idegené”, aki provokálja az orosz lányt, hogy nyissa ki a gázt, „ukrán nácivá”, majd „az ukrán információs és pszichológiai műveletek központjának munkatársaivá” válik. Éss így megnyugtatja a terjesztő háborgó lelkiismeretét: „hiszen ők ilyen szörnyűségeket művelnek, megérdemelték!”Felhívások jelentek meg:

„Az orosz iskolások telefonjára érkező névtelen hívások az ukrán információs és pszichológiai műveletek központjától származhatnak. A háztartási gázpalackokat használó polgárok, kérjük, fordítsanak különös figyelmet arra, hogy hozzátartozóik, különösen a gyermekek, telefonhívásokat kaphatnak azzal a kéréssel, hogy nyissák ki a gázt a berendezés ellenőrzése céljából. Legyetek éberek! Figyelmeztesd a családodat és a barátaidat!”

A szülők mindenhol riadót fújtak, továbbadták a „felhívásokat”. A Karacsaj-Cserkesz Köztársaság Kormányának Kiskorúak Ügyeivel és Kiskorúak Jogainak Védelmével Foglalkozó Bizottsága levelet küldött az iskoláknak: „A hívók valójában betolakodók Ukrajnából! Céljuk a lakóházak felrobbantásának megszervezése.” Hol van itt a projekciós agresszió? Íme: „az ukrán támadók célja, hogy ne akármilyen épületet, hanem egy lakóházat robbantsanak fel. Pontosan úgy, mint azt, amelyik most pusztult el Dnyipróban.”

De az emberek nem veszik észre, hogy szándékos hazugságokat terjesztenek?

Gyakran előfordul, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy megtegyék.

2020-ban Gordon Pennycook pszichológus és munkatársai kísérletet végeztek. A résztvevőknek egy „koronavírusról szóló Facebook-hírt” mutattak, és meg kellett érteniük, hogy az előttük lévő üzenet hamis-e vagy sem. A kísérlet következő részében beleegyeztek vagy elutasították annak terjesztését. Összességében az emberek meglepően könnyen megértették a különbséget az igaz és a hamis között. Az eredmények azonban egyértelműen kimutatták, hogy nem volt közvetlen összefüggés aközött, hogy az alanyok hittek-e abban, hogy a bemutatott hír igaz, és hogy hajlandóak-e azt terjeszteni. A kísérletben részt vevők közül néhányan még akkor is beleegyeztek a bemutatott üzenet terjesztésébe, ha elismerték, hogy az hamis.

Az ukrán gázterroristákról szóló hírt sok orosz is újra posztolta azzal a figyelmeztetéssel, hogy nem biztosak a hír valóságtartalmában: „Lehet, hogy ez csak egy újabb vírális álhír, de azért érdemes figyelmeztetni a szülőket és a kicsiket.”

Már január 15-én felröppent az az információ, hogy a gázterrorista hívás hamisítvány volt. De ez még az újságírókat sem akadályozta meg abban, hogy a közösségi médiára mutató linkekkel riogató híreket adjanak ki. Példaértékű az a kettős üzenet, ami a Szaratov 24 tévétársaság honlapján jelent meg „Ukrán információs szabotőrök hívják telefonon és kérik az orosz gyerekeket, hogy nyissák ki a gázégőket” cím alatt. A közösségi oldalakon terjedő összes pletykát leírják arról, hogy ukrán gázterroristák hívogatják a gyerekeket, és megemlítik az Ukrán Információs és Pszichológiai Műveletek Központját (CIPSO) is. A következő bekezdésben pedig Jurij Jurin, a regionális sürgősségi osztály vezetője azt állítja, hogy „a szaratovi régióban nem érkezett információ a szülőktől a gyermekek telefonjára érkező ilyen hívásokról”. Vagyis a jelenség nem létezik, ezért foglalkoznak vele.

Kettős üzenetet tartalmaz a tambovi városvezetés oktatási bizottságának a tambovi iskoláknak küldött körlevele is. Először is, a bizottság „tájékoztat” arról, hogy „a CIPSO ukrán alkalmazottai új taktikát kezdtek alkalmazni – az orosz gyerekeket a közösségi hálózatokon keresztül veszélyes akciókra ösztönzik” (bár valójában telefonhívásról szól az álhír). Ezután elmeséli a gyermeknek szóló hívás hangfelvételét. Majd jelenti: „Bár a hangüzenetet tartalmazó videó 2018-as, az ukránok még mindig ugyanazt a taktikát alkalmazzák” (Hogy is van ez? Tudják, hogy hazugság az egész, évek óta az, de nem baj?). És levonja az elkerülhetetlen következtetést: „A helyzet komoly figyelmet igényel a szülői közösség részéről: ha lehet, ne hagyják egyedül otthon a gyermeket, és ellenőrizzék, hogy kivel kommunikál telefonon, Messengeren és közösségi médián keresztül.”

A Vazsnije Isztorii megkereste a tambovi területi információpolitikai osztályt is, ahol megdöbbentően cinikusan beszéltek a dologról:

„Igen, ezt a felhívást az oktatási intézmények vezetőihez intéztük. Nem annyira konkrétan Ukrajnáról van szó. Ukrajna, nem Ukrajna, nem számít. Fontos, hogy emlékeztessük a gyerekeket, hogy nem szabad idegenekkel beszélgetni, mindenről tájékoztatni kell a szülőket, és hogyan kell viselkedni a gázzal. Igen, tudjuk, hogy egy 2018-as felvétel terjed jelenleg az interneten, de úgy gondoljuk, hogy nem indokolatlan emlékeztetni őket a viselkedési szabályokra.”

Tehát nem igaz, de azért használják... nos, itt adja fel az ép elme a küzdelmet. Ezerszer leírtam már: nem mindegy, hogy valami igaz-e vagy csak az lehetne. Ezer ilyen álhír keringett és kering a magyar online térben is, és boldogan terjeszti őket boldog-boldogtalan, aki már nem tesz különbséget tény és vélemény között (vagyis a társadalom abszolút többsége).

Reménytelen a helyzet.

Már várom, mikor látnak neki bármely ország polgárai egy ügyes álhírkampány nyomán boszorkányt égetni.

Mert már csak az nem volt.

Sebaj: lesz, ahogy a világot ismerem.

Szele Tamás