Nehéz ezt megírni, de kötelességem. Nem csak emberi, de szakmai is. Úgy áll a helyzet, hogy alkalmam volt megtekinteni a ma kezdődő Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik filmjét, mely a mariupoli ostromról szól, vagyis hát, tágabb értelemben véve – a háborúról. Amiről én is szoktam írni, elég sokat, ezért is szólítottak meg a szervezők.

Természetesen a fesztiválnak nem ez az egyetlen témája, nem ekörül forog, ez csak az egyik filmje: én inkább szakmai alapon részesültem ebben a megtiszteltetésben.

Az egy dolog, hogy sokat ír az ember a háborúról, az a másik, hogy az emberi elme alkalmazkodóképessége szinte határtalan: képes megszokni a megszokhatatlant is. Majdhogynem belefásul nem csak a sajtómunkás, de az olvasó is: tavaly februárban még elképzelhetetlen barbárságnak éreztük lakott települések megtámadását Grad vagy Uragan rakéta-sorozatvetőkkel, mostanában ez már csak egy mondat a napi hadijelentésben: „az oroszok folytatták a rutinszerű közvetett tüzelést az érintkezési vonal mentén”. Magyarra fordítva annyit jelent, hogy lőnek mindenre, célzás nélkül (Graddal nem is igazán lehet célozni) ami nagyjából abban az irányban fekszik, amerre a rakéta-sorozatvető néz. Aztán amit el is találnak, annak annyi, legyen városháza, tehenészet, kórház, iskola vagy tanya. És mivel ez napi gyakorlat, egészen egyszerűen nem lehet sok századjára is leírni, mennyire ostoba, gonosz és embertelen dolog: így aztán megszokta mindenki. Csak az nem, aki a tűzvonalban van.

Pedig nem lehet és nem is szabad megszokni.

Mindenkinek ajánlanám tehát a „Mariupol” című film megtekintését, de különösen annak az emberkategóriának, akiket „foteltábornoknak” szokás nevezni, és amelyik oly szívesen oktatja ki sorkatonai szolgálatának tapasztalatai alapján (egyéb katonai tapasztalata nincs, ez is körülbelül a konyhaszolgálatban merülhetett ki, úgy a nyolcvanas évek első felében) embertársait a háború természetéről. Ajánlanám még a lassan invazív módon szaporodó „biztonságpolitikai szakértőknek” is, akikről annyit, hogy mikor a jómúltkorában a HVG kért tőlem egy írást az orosz hadiipar helyzetéről, a szerkesztő megkérdezte:

- Mit írjunk a neved mellé, biztonságpolitikai szakértő jó lesz?

- Isten ments! Egyszerű külpolitikai újságíró vagyok, ki is kérném magamnak.

Nem jó az, ha az embert olyan céhbe sorolják, aminek Nógrádi vagy Spöttle is a tagja... de az említett uraknak sem ártana megnézni a Mariupolt. Kicsit leszállnának a maguk eszkábálta papírmasé piedesztálról.

Ugyanis ez a film azt mutatja meg – csodás operatőri technikával, ihletett rendezéssel és hihetetlen erővel – hogy a háború nem egy számítógépes játék, nem is ólomkatonák tologatása a terepasztalon, hanem vér, mocsok, sár és legfőképpen értelmetlen halálok sokasága.

Mariupol erre a tökéletes példa. Katonai szempontból a város elfoglalásának volt értelme, ha úgy gondolkodunk, hogy nagyon fontos ipari központ volt, és a kikötői, szárazdokkjai is jelentősek stratégiai alapon. Ugyanakkor a város ilyen mértékű ostromának nem volt értelme: a korszerű (meg nem is olyan nagyon korszerű, hiszen az első idevágó tanulmányok körülbelül nyolcvan évesek) katonai doktrína azt mondja, hogy az utcai harcokat minden áron el kell kerülni. Pragmatikus okokból leginkább: még a saját csapatok is roppant sérülékenyek a nehezen belátható, felderíthető városi terepen, magában az infrastruktúrában is komoly, kijavíthatatlan károk keletkeznek, amit aztán az esetleges győzelem után sokkal drágább helyrehozni, mint azt a harci cselekmények idején gondolnák (mondjuk egy elosztó transzformátort vagy egy vízvezetéket aránytalanul egyszerűbb szétlőni, mint újra megépíteni, ráadásul alapvető fontosságú alkatrészekhez sem jutnak hozzá az orosz hatóságok a szankciók miatt), és a polgári lakosságot egy ilyen ostrom után nemzedékeken át sem lehet majd pacifikálni. Ők emlékezni fognak az értelmetlen, oktalan gyilkosságokra. Az ember nagyon nehezen felejt el ilyen dolgokat.

Ráadásul ostrom esetén az elfoglalt katonai vagy ipari létesítmények is működésképtelenné válnak, maximum annyi haszna van a harcnak, hogy utána már nem működnek, de használni nem lehet őket semmire. Az Azovsztal vagy az Iljics kombinátok máig nem egyebek rommezőnél: a kikötő is alig használható, egyébként hadiköktőnek fekvése miatt nem is volna alkalmas, hiszen míg az orosz erők ellenőrzik a Krímet és a Kercsi-szorost, sokkal fontosabb nála Novorosszijszk vagy Szevasztopol, melyek közvetlenül a Fekete-tenger partján fekszenek. Mariupol az Azovi-tengeren lehet fontos, sőt, nagyon fontos kereskedelmi kikötő, de katonai szempontból maximum a szárazdokkjai lehetnek fontosak, amelyekben lehetséges lett volna az orosz flottaegységek javítása. Volna, írom, mert jelenleg ez elképzelhetetlen, tekintve az állapotukat.

Tegyük fel a kérdést: ezek szerint volt értelme Mariupol tavaly február 24-től május 16-ig tartó ostromának?

A józan ész és a hadtudomány egyaránt azt mondja, hogy ebben a formában a világon semmi értelme nem volt. Ha a különböző orosz és csecsen erőket értelmesen vezették volna – az eseményeket tekintve erősen kételkedik az ember abban is, hogy volt-e vagy van-e egyáltalán koherens hadvezetés és parancsnoki lánc az orosz fegyveres erőknél – a megfelelő eljárás az lett volna, hogy zárják körbe a várost, biztosítsanak humanitárius folyosót a civil lakosság evakuálásához, majd ha ez megtörtént, némi demonstratív lövöldözés után kezdődjenek meg a tárgyalások a város átadásáról. Ha megy, jó, ha nem megy, még akkor is óvakodni kellett volna az utcai harcoktól mindkét fél részéről.

Nem így történt, aminek részint az az oka, hogy az orosz katonai doktrína teljesen másként fogja fel a háborút, mint az euroatlanti, másrészt, mert az egész városból egy dolog volt fontos igazán: a vasútvonala, amin keresztül biztosítani lehet a megszállt Krím-félsziget ellátását. Illetve, lehetett akkor, ugyanis a HIMARS-ok megérkezése és a harkivi, herszoni ukrán győzelmek után igen sérülékennyé vált az a vonal.

A város jelen állapota egy szóval jellemezhető: élhetetlen. Nincs áram, nincs gáz, nincs ivóvíz, nincs szennyvízcsatorna, ellenben van kolera és egyéb járványos betegsége is felütötték a fejüket. A harci cselekmények során 21 ezer civil hunyt el, a lakosság jelenlegi lélekszámról egyszerűen fogalmunk sincs. Azt tudjuk, hogy 2017-ben 449 498-an voltak, hogy most hányan élnek ott, azt képtelenség megállapítani.

Rendben, ezek adatok, melyek nélkül nem érthetnénk meg a helyzetet. Azonban vannak emberi szempontok is.

Ebben a háborúban az a legborzalmasabb, hogy a kelet-európai ember számára ismerős környezetben zajlik. Azok a szétlőtt házak bárhol lehetnének, Nemesmedvestől Belgorodig. Még a saját házunk is hasonló, az, amiben lakunk, élünk, alszunk. Mariupol képeit látva óhatatlanul eszünkbe jut: „De hiszen olyan, mintha nálunk történt volna”. És nem csak Mariupol esetében van ez így, Szoledar vagy Novoszelivka is jobban hasonlít egy Kárpát-medencei faluhoz, kisvároshoz, mint bármi máshoz.

Igen: velünk is megtörténhet.

Megtörténhet az, amiről a film a mariupoli újságíró, Nadiya Sukhorukova naplója alapján számol be. Megtörténhet, hogy ha pár elmebeteg politikus, akiknek nagyobb szüksége volna gondos és avatott ápolásra, mint hatalomra és imádatra, rosszul dönt (és az ilyenek szinte soha nem döntenek jól), bombatámadás érheti a kórházat, a szülészetet, az óvóhelyet, de akár a lakónegyedeinket is.

Nem véletlenül ezeket a helyszíneket emelem ki. A mariupoli szülészetet ért Grad-rakétatámadásokat annak idején sokan tagadták. Az orosz propaganda minden eszközét bevetette, hogy lehazudja akár a csillagot is az égről, az első változat szerint nem is támadtak, sőt, a második szerint az ukrán erők lőtték saját magukat, a harmadik szerint az orosz csapatok voltak, de azért, mert az Azov ezred tagjai mindenórás, terhes hölgyeknek álcázták magukat, a végső verzió azt állította, hogy nem is volt Mariupolban kettes számú szülészeti klinika és gyermekkórház. Ehhez képest a filmen is látható: újszülöttek vesztették életüket.

Ez háborús bűn. A Drámai Színház bombázása is az volt, csak ott még súlyosbító és minősítő körülményeket is találunk. Az épület alapvetően óvóhelyként és információs-humanitárius központként szolgált az internetkapcsolatok megszakadása után: ott osztottak ételt és ott lehetett tájékozódni a humanitárius konvojok indulásáról. Amikor az épületet a bombatámadás érte, körülbelül ezer-ezerkétszáz fő tartózkodhatott benne, előtte és mögötte hatalmas, több méteres betűk hirdették a kövezetre festve: „ДЕТИ”, vagyis „GYERMEKEK”. Ez nem hatotta meg az orosz hadvezetést. Tudomásunk szerint – elég sok a homályos pont az ügyben, de néhány tény viszonylag bizonyos – a színházat két, repülőgépről indított bomba találta el, ami az épület azonnali összeomlásához vezetett. A mentési munkálatok szinte azonnal megindultak és abba is maradtak: ugyanis az orosz alakulatok több napig tartó pergőtüzet zúdítottak a környékre, és így képtelenség volt megmenteni a romok alatt rekedteket. Többségükben anyák és gyermekek voltak. Az orosz hatóságok természetesen tagadták a támadás tényét, szerintük az Azov ezred tagjai robbantották saját magukra az épületet, természetesen női ruhában, esetleg gyermekkocsiban. Odáig mentek a cinizmusban, hogy hónapokkal a történtek után vidám esztrád-fesztivált rendeztek a romok előtt neves moszkvai és egyes mariupoli színművészek közreműködésével.

Érdekes lehetett ezer halott fölött vigadni. Kell az ilyesmihez egy sajátos lelki alkat.

Tulajdonképpen a film üzenetét tényleg össze lehet foglalni abban a pár szóban, amit már említettem: velünk is megtörténhet.

Azok a házak olyanok, amilyenek nálunk állnak. Azok az emberek olyanok mint a szomszédaink vagy mi magunk. Azok az asszonyok, gyermekek, öregek lehetnének a családtagjaink is.

Aki teheti, nézze meg ezt a filmet. Nem lesz könnyed szórakozás.

De látni kell.

Érdemes.

Sőt: fontos is.

Szele Tamás