Hej, ha nem volna az a bizonyos „fogott figura lép” alapelv a sajtóban! De van, így ma kénytelen vagyok folytatni azt, amit a kínai kémballonnal kezdtem el a héten, aztán tegnap vittem tovább, az Alaszka fölött lelőtt különös „azonosítatlan repülő tárggyal”, ugyanis tegnap lőttek még egy ugyanolyant a kanadai légtérben, a Yukon régió fölött.

A legutóbbi, nem azonosított tárgy a Yukon-vidék középső része felett repült mintegy 40 ezer láb (12 ezer méter) magasságban, és helyi idő szerint szombaton 15:41 körül fogták el – közölte Anita Anand kanadai védelmi miniszter online sajtótájékoztatóján.

„Kicsinek” és „henger alakúnak” minősítette, de a további részleteket nem ismertette, mondván, még folynak a roncsbegyűjtési munkálatok.

Anand asszony elmondta, hogy az amerikai határtól „körülbelül 161 kilométerre” lőtték le, és hozzátette, hogy „reális veszélyt jelent a polgári repülésre”.

A Pentagon szóvivőjének, Patrick Ryder dandártábornoknak szombat esti nyilatkozata szerint a szombaton lelőtt tárgyat először péntek este vették észre Alaszka felett. Két F–22-es vadászrepülőgép „figyelte az objektumot” az Alaszkai Légi Nemzeti Gárda segítségével – áll Ryder közleményében –, „szorosan követve azt, és időt szánva a tárgy természetének felderítésére”.

„A megfigyelés szombaton folytatódott, amikor az objektum átlépte a kanadai légtér határát, a kanadai CF–18 és CP–140 repülőgépek csatlakoztak az alakzathoz, hogy tovább értékeljék az objektumot. Egy amerikai F–22-es AIM 9X rakétával lőtte le az objektumot kanadai területen” – tette hozzá a közlemény.

Annyit hozzá kell tennem ezekhez az adatokhoz, hogy a TASZSZ hírügynökség Anita Anand nyilatkozatát kivonatolva 14 ezer láb, vagyis 4,2 kilométer repülési magasságot említ, de ez félreértés lehet, ha ugyan nem szándékos ferdítés, náluk sosem lehet tudni. Igaz, angolul könnyű félrehallani, összetéveszteni a két számot, az egyik „fourty thousand”, a másik fourteen thousand. Az is félreértés volt, hogy a tegnap lelőtt valami kisebb lett volna az elődjénél, amit az alaszkai partoknál semmisítettek meg: a kínai kémballonnál volt kisebb.

Szóval akkor a tegnapi és a tegnapelőtti kütyü nagyjából azonos lehetett, és nagyon különbözött mindkettő bármilyen ballontól.

Időközben a Montana feletti légteret is lezárták rövid időre, majd újra megnyitották. Az FAA szóvivője szerint „a védelmi minisztérium tevékenységeinek támogatása érdekében” cselekedtek. A NORAD később, szombat este kiadott közleménye szerint „radaranomáliát észleltek, és vadászgépeket küldtek a vizsgálatra”, de a repülőgépek „nem azonosítottak olyan objektumot, amely összefüggésbe hozható lenne a radarérzékelésekkel”.

És körülbelül ennyit tudunk. Kis, ezüstös, hengeres tárgyak röpködnek az amerikai kontinens sarkvidéki területei fölött, nagy magasságban, kis sebességgel. Egyelőre egyiknek sincsenek meg a maradványai, de nem is biztos, hogy meglesznek: ha valami 12-14 ezer méterről zuhan le, és nem túl nagy, ráadásul azért, mert eltalálta egy Sidewinder rakéta, az nagyon szét tud szóródni. Szerencse lesz, ha bármit megtalálnak a roncsokból (bár az Egyesült Államok és Kanada hadserege nagy erők bevetésével keresi őket).

Mivel ennél többet nem tudunk, muszáj spekulálnunk. Azt, hogy mik ezek, nem bírjuk megmondani, az első útvonala azt bizonyítja, hogy kell legyen valamiféle meghajtásuk, a másodiké nem, az lehetne egy kis tesztballon is: mintha valakik azt próbálgatnák, mennyire érzékeli a NORAD a kisméretű tárgyak berepülését az Egyesült Államok és Kanada légterébe. Ha ez így van, akkor legközelebb ennél kisebb eszközt küldenek, ha azt is lelövik, még kisebbet... egyelőre azonban jól vizsgázik a radarernyő. Az is biztató, hogy az utoljára lelőtt tárgyat viszonylag hosszú ideig sikerült megfigyelni a levegőben, szóval lehetnek (és valószínűleg lesznek is) felvételek róla.

Miféle veszélyt jelenthet az ilyesmi a polgári légiforgalomra? Míg nem tudjuk, miről van szó, nagyon komolyat, ugyanis a személyszállító interkontinentális járatok egy része is a sarkvidék fölött közlekedik (ne tessék elfelejteni, a Föld gömbölyű, így kevesebb üzemanyag fogy).

Azt nem tudjuk megmondani egyelőre, mik ezek, azon viszont el lehet gondolkodni, kikhez tartozhatnak?

Kezdjük azzal, hogy a globális felmelegedésnek köszönhetően nagy mértékben olvadnak a sarki jégsapkák. Már 2007-ben is teljesen jégmentes volt az Északnyugati Átjáró, amin először Roald Amundsen hajózott végig 1906-ban, Gjøa nevű hajóján, de mostanáig jégtörő nélkül járhatatlan volt. Mondjuk az Kanada északi partvidéke mentén vezet, de ha ott jégmentesek a vizek, jégmentesek a túloldalon, az orosz partokon is. Nem volt teljes őrültség annak idején Trump ajánlata Dániának, miszerint megvásárolná tőlük Grönlandot – illetve dehogynem, őrültség volt, ilyen formában fel sem lehetett volna tenni a kérdést, ere csak nemmel válaszolhatott a Dán Királyság, területekkel nem kereskedik egyetlen mai állam sem, Grönland nem is lakatlan, egyszóval azt elhiszem, hogy Trump megtudhatta: olvad a sarki jégpáncél (bár nyilvánosan tagadta a dolgot) és elképzelte, hogy az Északnyugati Átjáró mindkét vége az Egyesült Államok tulajdonába kerül – de persze, ez csak lázálom, valódi politikus inkább egy hosszú távú bérleti szerződésben gondolkodott volna, amit Dánia is elfogadhat. Csak hát Trump nem volt valódi politikus.

Lavrov viszont már 2021 májusában közölte:

„Mindenki számára már régóta világos, hogy ez a mi területünk, ez a mi földünk. Felelősek vagyunk azért, hogy a sarkvidéki partjaink biztonságban legyenek.”

Szóval a Kreml, az egész Arktiszt orosz felségterületnek tekinti. A területi igényt különben arra alapozzák, hogy a Jeges-tenger mélyén húzódó Lomonoszov-hátság összekapcsolódik az orosz szárazfölddel, és ezért minden az övék – csakhogy az illető geológiai formáció egész Grönlandig tart, ha úgy vesszük.

Kína 2018-ban minősítette magát „Arktisz-közeli állammá” – és Peking 2019-ben külügyminiszteri szinten közölte az Északi-sarkvidéki Tanács ülésén Helsinkiben, miszerint (a G7 nyomán):

„Nem szeretné, ha kimaradna az éghajlatváltozás miatt egyre könnyebben megközelíthető régió gazdasági kiaknázásából. Ez egyrészt az ásványkincseket jelenti, másrészt a rövidebb hajózási utat Nyugat-Európa felé, utóbbival kapcsolatban még a „sarkvidéki Selyemút” kifejezést is megalkották.”

A sarkvidék már elég régóta nemzetközi felügyelet alatt áll, melyet az Északi-sarkvidéki Tanács gyakorol (ebbe akart bekerülni Kína is). Ennek tagállamai Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Svédország és az Egyesült Államok. Oroszország is tagja volt, de tavaly márciusban felfüggesztették az agresszió miatt. Válaszul a Kreml jelezte, hogy – ha nem is ennyire nyíltan kimondva, viszont de facto – sajátjának tekinti az egész északi sarkvidéket, azon az alapon, hogy a partvonal több, mint ötven százaléka orosz terület.

Szóval, akár Oroszország akarja rátenni a kezét a magas Északra, akár Kína, elképzelhető, hogy ennek a jeleit látjuk. Az még homályos, miféle technológiát használnak ezek a berepülő tárgyak, az is, hogy mi a céljuk (mint írtam, valószínűleg a radarok tesztelése), de ha nem foglalkozunk a „földönkívüli eredet” kérdésével, akkor ez bizony nem utal semmi jóra. Ezeket a tárgyakat indíthatják egy megfelelő orosz vagy kínai tengeralattjáró fedélzetéről is, bár az oroszoknak régóta vannak támaszpontjaik a sarkvidéken, szóval jöhetnek azokról is: nem állítom, hogy bárki meg akarja támadni az észak-amerikai kontinenst, de ha ilyesmire készülnék, én valahogy így látnék neki.

Sokkal könnyebb partra szállni valahol a sarkvidéki, tehát északi alaszkai vagy kanadai partokon, ahol eddig nem várt senki támadást, mint a Bering-szoros felől, ahol azért körülbelül 1946, vagyis a hidegháború kitörése óta épülnek a támaszpontok, hiszen ott volt közös határa az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak. Ha tengeri is volt az a határ. Ahol a legszűkebb a szoros, ott csak 82 kilométer választotta el egymástól a két világrendszert.

Az Oroszországi Föderáció már 2016-ban megkezdte egy új támaszpont építését (a régiek mellé) a Nagy Diomede-szigeten (oroszul: Ratmanov-sziget), ezzel szemben áll 1940 óta az Elmendorf–Richardson Légitámaszpont a túloldalon, farkasszemet néznek, ráadásul ha Alaszkát nyugatról érné támadás, akkor pillanatok (na jó: maximum napok) alatt teremne ott az orosz megfelelőjénél jóval erősebb és ütőképesebb amerikai Csendes-óceáni Flotta – ellenben ha az amerikai kontinens védtelen északi partvidékét támadná meg valaki, amit eddig az örök jég védett, az már több fejtörést okozna, ugyanis oda szárazföldön eljutni sem olyan egyszerű (a berepülések mindkét esetben észak felől történtek). A Bering-szorost pedig talán le tudná zárni a Ratmanov-szigeti támaszpont.

Hogy ez a harmadik világháborút jelentené, és vegytiszta őrültség? Az, de nem különb nála az a majdnem egy éve zajló orosz propagandakampány, ami visszaköveteli Alaszkát, melyet valóban a cári birodalom adott el 1860-ban jó pénzért az Egyesült Államoknak, de mivel kifizették, 160 évvel később ez maximum ürügy lehet egy konfliktus kirobbantására.

Szóval, nincs okunk az optimizmusra. Jó lenne, ha repülő csészealjakról lenne szó, de jelen helyzetben majdnem biztos, hogy nem így van. Mindenesetre az egyetlen jó jel a történtekben az, hogy a két lelőtt repülő szerkezetet eddig még senki sem vallotta a magáénak, akik küldték őket, csendesen leírták a leltárból a veszteséget, reméljük, ennyiben is marad a dolog.

Meglátjuk, hová fejlődik a történet, csak azt kívánom, hogy ne legyen igazam.

Egy világháborúnál még a földönkívüliek is kellemesebbek volnának.

Félő azonban, hogy nem ők érkeztek meg.

Szele Tamás