Ez a mai ilyen nap, ma nem lehet másról írni, mint az Oroszországi Föderáció Ukrajna elleni inváziójának első évfordulójáról. Senki sem hitte volna ma egy éve, hogy 2023. február 24-én a harcok még tartani fognak, ahogyan azt sem, hogy a „világ második hadserege” Ukrajnában is csak a második lesz katonai szempontból.

Mindenesetre így alakult, és érdemes elgondolkodni azon: miért?

2022. február 24-én már mindenki tudta, hogy háború lesz, kivéve Bayer Zsoltot és körét, mindenki számított rá, aki használta az eszét, mikor hajnali öt órakor megindult a támadás, mégis mindenkit letaglózott a hír. Részben a harcok közelsége miatt – a Grad sorozatvetők már nem messzi, afganisztáni településeket lőttek, hanem a szomszédainkat – részben, mert Európában akkor hetvenhét éve nem volt területszerző háború. Aztán az orosz propaganda elkezdte magyarázni, sulykolni a megmagyarázhatatlant, miszerint ez

1. nem is háború, hanem „különleges katonai művelet”, specoperacija,

2. „Egy négyzetcentiméternyi ukrán földet sem akarnak elfoglalni” (de azt, hogy melyik föld ukrán, melyik orosz, ők mondják meg), és

3. különben is, ott voltak a biolaborok, amikben kizárólag oroszokra veszélyes vírusokat tenyésztettek. Nem baj, hogy ez lehetetlenség, a TASZSZ és a RIA Novosztyi nem ismer lehetetlent!

Hiszen ép ez ennek a háborúnak a legnagyobb baja, és ezt már az elejétől mondom: nincs világos, kimondott célja. Mindig mást jelölnek meg célként. Hol Ukrajna „nácitlanítását”, de ezt otthon kéne kezdeni, sőt, az orosz fegyveres erőknél: tisztítsák meg előbb azokat a Ruszics-csoporttól és a Wagner is szabaduljon meg a nyíltan neonáci, szláv felsőbbrendűséget hirdető, alapító parancsnokától, Utkintól, hol Ukrajna „demilitarizálását”, amit legalább ötven százalékban megoldana, ha az összes orosz fegyveres hazamenne, hol a donbásszi köztársaságok oroszajkú lakosságának védelmét, de akkor mi szükségük van Herszonra és Zaporizzsjára, hol „a NATO támadásának megelőzését”, ami azért jó, mert a NATO ott sincs.

A háború valódi oka világos: Putyin egyfajta dominóelv szerint, a 2021. decemberi ultimátumának szellemében lépésről lépésre ki akarja terjeszteni az orosz befolyást és majd a határokat is nyugaton az Atlanti-óceánig, Keleten meg ameddig csak lehet. Eszközei nem igazán vannak hozzá, ideológiája sem, de „országról országra ugrálva” lehetségesnek találta, hogy előbb megszálljon egy-egy államot, aztán követelje, hogy annak szomszédaitól vonuljon ki a NATO, aztán megszállja azokat is, és így tovább. Ha nem létezne az Európai Unió, akkor is lehetetlen lenne ez, de létezik, és így már elképzelhetetlen is. Nem minden hadsereg akkora, mint a grúz volt, vagy amekkora most a magyar. És nem mindenki fogadja a megszállókat kenyérrel, sóval, szto gram vodkával a határon. De mindenesetre a háború valódi oka a putyini Orosz Szuperbirodalom létrehozásának kísérlete.

Milyen állam volna ez? Tessék körülnézni a mostani, tehát nem az egy évvel ezelőtti Oroszországi Föderációban. Na, annál is sokkal rosszabb, pedig az egy paranoiás, élhetetlen diktatúra, ami képtelen minden fejlődésre, legyen az tudományos vagy gazdasági. Intézményes a besúgás, a törvények bárki megbélyegzését lehetővé teszik, sőt, aki csak kicsit is eltér az átlagtól – pozitív értelemben is, sőt, főleg úgy, tehetségével, munkabírásával, teljesítményével akár – szinte automatikusan számíthat rá, hogy „idegen ügynöknek” minősítik, aztán előbb vagy utóbb, de inkább előbb bezárják. Jövő nincs, perspektíva nincs, csak világhódító rémálmok és rettegés: vagy az államtól, vagy a propaganda által megjelölt „ellenségtől”. Sztálin a Pokolban elégedetten pöfékel a pipájából. Szegénység van, az éhezés és a nyomor még nem általános, de a gazdaság minden szempontból előnyben részesíti a katonai termelést, tehát például bútort alig gyártanak, de a lakóházak építése is 46 százalékkal visszaesett ebben az évben, az autógyártás szintén.

Aki tehát „felszabadítóként” várja az orosz csapatokat – és sok ilyen honfitársunk van – egy ennél is rosszabb társadalmi rendszert követel. Hogy mi lehet még ennél is rosszabb, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, de hogy a tervezett Orosz Szuperbirodalomban a szabadságnak még a fogalma sem volna ismert, az bizonyos.

Nos, miután tisztáztuk a háború valódi célját, lássuk, mennyiben alakította át az életünket. Ne tessék azon sopánkodni, hogy „jaj, teljesen felforgatott mindent”, mert nálunk még viszonylag elviselhető a helyzet (csak a gazdaságunk van válságban és az inflációval nem bírunk, de az pont nem a háború miatt van), mert mit szóljon hozzánk képest ukrán oldalon az, akit kibombáztak, megölték, megkínozták a családtagjait, a rokonai a harctéren vannak vagy elmenekültek külországba, hír sem jön felőlük, orosz oldalon meg az akit bezártak, megkínoztak, megbélyegeztek, csalással a seregbe kényszerítettek, rozsdás, töltetlen fegyverrel vagy egy szál gyalogsági ásóval kikergettek a frontra, a pergőtűzbe? Nekik mintha kicsit jobban felforgatta volna az életüket ez a cári ambíció.

Magyarország diplomáciai szempontból egy év alatt a világ szégyenpadjára ültette magát. A magyar külpolitika nem méri fel, hogy most nem hagyományos, megszokott diplomáciai helyzetekkel áll szemben, amikben a hintapolitika elfogadott eszköze az érdekérvényesítésnek, most komoly a helyzet. A geopolitikai környezet már soha nem lesz olyan, mint amilyen volt és amilyent követelnek, olyan, amilyenben ezt a korrupt, de általában véve mégis valamennyire működőképes és jobb sorsra érdemes kis országot pozicionálták, most sokkal többről van szó annál, ki hogyan képes pávatáncolni. Ágyútűz ellen nem használ semmiféle propaganda, akit repesz ért, annak nem lehet bemesélni, hogy „te nem is vérzel, csak azt hiszed”.

Eljött a tények és tettek ideje, vége a mellébeszélés útján elért látszólagos sikereknek. Hiába követel Orbán Viktos „azonnali béketárgyalásokat és tűzszünetet” (ami most azért érdekes, mert a kínai „béketerv” szó szerinti felmondása), ennek maximum tavaly márciusban lett volna értelme, de Bucsa után elképzelhetetlen. Hiába fogja az inflációt az Unió szankcióira, bizonyított tény, hogy nem azok okozzák: szomszédainknál is van ugyan infláció, de nem ekkora! Hiába próbál Kijev felé rúgni, Moszkva felé dorombolni, addig jó, amíg nem veszik komolyan, mert ha egyszer eléri, hogy komolyan vegyék, mindannyiunknak annyi. Az Unió nélkül egy nap alatt dől össze a magyar gazdaság. Szóval a magyar polgár mindennapi életét maga a háború kevésbé befolyásolta, az ország diplomáciája pedig folyamatosan a legostobább válaszokat adja.

Közéletünkben valóságos szektává vált a putyinizmus – nem nevezném „oroszpártiságnak”, mert az orosz egy nép, olyan írókkal, mint Bulgakov vagy Akszjonov, Szorokin, Gluhovszkij, Bikov, hogy csak a kortársakat említsem, olyan zeneszerzőkkel, mint Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Muszorgszkij, szóval kultúrával, amit lehet szeretni és aminek a világon semmi köze nincs a pánorosz-putyinista-duginista, végső soron fasisztoid ideológiához. Amit a putyini propaganda olyan erővel zúdít ránk, hogy egyszerűbb lelkű honfitáraink tömegével hiszik el és kórusban drukkolnak az orosz fegyverek győzelmének. Ők már menthetetlenek.

Először azt mondták, amit a Kreml: „Kijev három nap alatt elesik”. Mikor megtört a témadás, azt hallottuk tőlük: „Látszik, hogy stratégiai analfabéták vagytok, egy villámháború több hónapig tart, az oroszok győzni fognak”. Épp nem tart több hónapig, emlékszem olyanra is, amiben Izrael hat nap alatt győzött, de mindegy. A bucsai mészárlást zsigerből tagadták, a Kígyó-sziget feladását átmenetinek nevezték, a harkivi Nagy Futást stratégiai húzásnak találták, Herszon feladását ravasz csapdának hitték (olyan ravasz, hogy még maguk az oroszok sem értik), a Moszkva rakétacirkáló elsüllyedését máig nem hiszik, és épp Bakhmut bekerítésétől várják a Végső Orosz Győzelmet, ami erős, barokkos túlzás: a bakhmuti front annyiban fontos csak, hogy leköti a bevethető orosz erőket, ahogyan Vuhledar is. Szoledar elestét is megünnepelték, aztán még sincs még Geraszimov Kijevben, nem parádéznak orosz harckocsik a Krescsatyikon. Holott ezt is megjósolják minden hónapban a propagandisták nekik, és nem veszik észre, hogy egyik jóslat sem vált be.

Nem lenne ezzel baj, mindenki annak drukkol, akinek akar, ha nem lennének végtelenül erőszakosak a kommunikációban: a háború első napjaiban, mikor még tényleg elképzelhetőnek tűnt egy orosz győzelem (már akkor eldőlt, hogy erre nem kerül sor, csak nem vettük észre), még szó szerint fenyegetőztek is, kaptam én akkor olyan privát Messenger-üzenetet, hogy „karóba húzzuk a fejedet, banderista!”, aztán pár ezer tiltás és komoly orosz vereségek után ez a hangnem kicsit enyhült, de nyomokban máig fellelhető.

Ha már itt tartunk: mikor vesztették el az oroszok ezt a háborút?

Az első napon. Épp ma egy éve, mikor a hosztomeli Antonov repülőteret előbb elfoglalták az orosz VDV-alakulatok aztán visszafoglalta tőlük az ukrán 4. számú Gyorsreagálású Hadtest, melyet másnap kivertek ugyan a repülőtérről, de az a fél nap, amíg a kezükben volt, elegendőnek bizonyult a kifutópálya teljes tönkretételéhez, a visszatérő oroszok nem tudták kiépíteni a hídfőállást. Szó szerit lőttek a légihídnak, amin az utánpótlás érkezhetett volna: Kijev nem esett el, az invázió első hullámát pedig megállították a Javelin páncéltörő rakéták, a Bayraktar drónok, de leginkább mégis az üzemanyaghiány és a raszputyica, a sártenger végzett a támadó páncélosokkal. Emlékszem, mikor akkortájt említettem az üzemanyaghiányt, a putyinisták körberöhögtek: „Oroszország sosem fogy ki az üzemanyagból!” Ki nem fogy, az lehet. Csak a nafta nem fog gyalog elsétálni a harckocsikhoz a sártenger közepén.

Annyit még változtatott az én privát életemen ez a háború (mely igazából kilenc éve tart, ma az invázió első évfordulója van), hogy aránytalanul több lett a munkám, és ennek során sikerült tisztességesen megtanulnom oroszul olvasni. Beszélni nem, mert arra nem volt szükség, de most már megértem még a katonai vagy jogi dokumentumokat is ezen a nyelven.

Hogy mi van most a háborúval? Kérem, elvileg tart a mindent elsöprő tavaszi orosz offenzíva, olyan erők bevetésével, hogy Bakhmutban például az orosz előrenyomulás sebessége napi négy méter. Nem negyven, nem is négyszáz. Négy. Vuhledarból épp evakuálják a még megmaradt civil lakosságot, Vodyane már annyiszor cserélt gazdát, ahányszor Piszki is, tehát egyikben sem maradt kő kövön, Zaporizzsjában és a Krímben pedig bonyolult és nem túltervezett árokrendszereket ásnak az oroszok.

Sokan kérdezték, hogy az évforduló tiszteletére nem várható-e valamilyen nagyszabású orosz hadművelet. Nem látok bele Geraszimov főparancsnok fejébe, de annyit lehet tudni a nyílt forrásokból is, hogy egész Ukrajnában összesen két dandárnyi orosz tartalék állomásozik, erre nem lehet látványos győzelmet építeni, én nem próbálkoznék meg vele.

Végső soron ezt a háborút – egy év tapasztalata alapján – Ukrajna fogja megnyerni, éspedig azért, mert az orosz hadsereg csak elveszíteni képes. Hiába minden Wagner-csoport és csecsen Roszgvargyija, ezek az irreguláris, voltaképpen félkatonai alakulatok csak hatalmas véráldozatok árán képesek győzni, a Wagnernek például csak Szoledar és Bakhmut alatt mintegy ötven-hatvan százalékos vesztesége volt (ennek kilencven százaléka börtönből toborzott elítélt). Ha esetleg elküldik őket Vuhledarba is, csoda lesz, ha a tíz százalékuk megéri a háború végét, de valószínűbb, hogy lőszer nélkül hagyják őket és a többiről gondoskodik az ukrán hadsereg – Putyin már szabadulna Prigozsintól. Ő legfeljebb majd kiesik a Szpasszkaja-bástyáról, manapság így szoktak elhunyni az orosz oligarchák.

Mikor fogja Ukrajna megnyerni ezt a háborút? Pont akkor, amikor az orosz fegyveres erők elveszítik, kicsit sem előbb. Lehet még merengeni a Krím státusán (az valóban fontos), a nukleáris fegyverek esetleges bevetésén (minden szakértő elképzelhetetlennek tartja), de az a lényeg, hogy ez a háború orosz szempontból elveszett, már csak az a kérdés, meddig húzzák-nyúzzák az összeomlást.

Hogy utána mi következik orosz földön, már sokkal izgalmasabb kérdés, de ezen a hídon majd akkor menjünk át, ha odaértünk.

Egyszóval, Putyin cár seregei ma egy éve elindultak elfoglalni Kijevet és az első pár nap után folyamatos hátrálással elérték, hogy mostanra se érjenek oda, de már a közelében se legyenek.

Ebből nem lesz Orosz Szuperbirodalom.

Ebből egy alaposan meggyengült, válságba kerülő Oroszország lesz.

Közelednek a Zavaros Idők.

Szele Tamás