Egyre többször hangzik el az „iranizáció” kifejezés, mikor Oroszország jövőjéről van szó. Használják pozitív és negatív értelemben egyaránt, az orosz vezetés sajtója jó példának találja a szankciókkal évtizedek óta küzdő, de mégis, valamennyire működő iráni gazdaság példáját, melyből tanulni lehetne, az orosz ellenzék pedig – jogosan – borzad a lehetőségtől.

Kenneth Rogoff, a Harvard professzora és a Nemzetközi Valutaalap korábbi vezető közgazdásza szerint például Oroszország „hihetetlen mértékű szegénységgel” néz szembe, ha a szankciók súlyosbodnak és „egy óriási Iránná” változhat. Ezt Rogoff még januárban mondta, a davosi Világgazdasági Fórumon, a szankciók azóta különben súlyosbodtak, bár az átlagos orosz állampolgárok életszínvonala még nem csökkent számottevően. Rogoff a Novaja Gazeta Európának különben azt is mondta, hogy nem szabad biztosra venni az iranizációs folyamatot, mert Oroszország szerepe a nemzetközi kereskedelemben sokkal nagyobbnak tűnik Iránénál. Nemcsak olajat ad el, hanem fémeket és ásványi anyagokat is, amelyeket a Nyugat még most is vásárol, tehát az esetleg évtizedes elszigetelődés nem törvényszerű.

Ellenben lássuk, mit mond Edward Lucas a Center for European Policy Analysis (CEPA) nem rezidens vezető munkatársa és vezető tanácsadója, aki korábban a The Economist vezető szerkesztője volt. Lucas 1986 óta foglalkozik közép- és kelet-európai ügyekkel.

Nos, ő viszont elképzelhetőnek tartja a lehetőséget. Bár írása rövid, így meglehetősen sommásan tekinti át a helyzetet:

„Oroszország tavaszi offenzívája elakadt. Hamarosan eljön az ukrán ellentámadás ideje. A katonai kudarcok súlyosbítják a Kreml politikai nehézségeit. Az orosz rendszer érdekcsoportjai előbb-utóbb elhagyják Vlagyimir Putyint, őt fogják hibáztatni a háborúért és a háború végének fájdalmas körülményeiért, és visszatérnek az alaptevékenységükhöz, a hazugsághoz és a lopáshoz.

Ez marad az ukrajnai háború legvalószínűbb kimenetele, a nagy kérdés az időskála: hetek, hónapok vagy egy év áll előttünk, mielőtt az orosz háborús gépezet leáll?”

Bár ennyire egyszerű lenne a helyzet, mentse Lucast, hogy valószínűleg megadott terjedelmű írást kellett leadnia. Az orosz offenzíva elakadása tény, bár amolyan oroszos tény: attól függ, mit tekintünk offenzívának, Bahmut teljes eleste például most legalábbis elképzelhető, az a kérdés, utána mi lesz, képesek lesznek-e a kivérzett orosz alakulatok, melyek szűkölködnek páncélozott csapatszállító járművekben is, leküzdeni a városon túli második, harmadik, negyedik erődítési vonalakat és azonnal továbbhaladni Kramatorszk felé, majd azt is elfoglalni? Ha igen, akkor ez egy sikeres offenzíva, de minden jel arra mutat, hogy képességeik csúcsát azzal érik el, ha teljesen elfoglalják Bahmutot, ennél többet nem is lehet tőlük követelni. Ezt még meglátjuk, ahogyan az esetleges ukrán ellentámadást is, amire mindenképpen sor kerül, csak kérdés – mint a szerző is említi – hogy hol, mikor és mivel. Ha az Oroszországi Föderáció elveszíti a háborút, akkor felmerülhet Putyin menesztésének lehetősége (akár egy magas ablakon keresztül is), de utána mi lesz? Megint Lucast idézem:

„Nemrégiben együtt töltöttem egy kis időt egy magas rangú tisztviselőkből álló csoporttal, akik a Nyugat és Oroszország kapcsolatainak jövőbeli forgatókönyveit vizsgálják. Megvitattuk a szokásos lehetőségeket: polgárháború, junta, új erős ember vagy álliberális. Néhány percet még a demokrácia valószínűtlen lehetőségére is fordítottunk. De a téma, ami felkeltette a figyelmemet, az volt, amit „iranizációnak” neveztek: röviden, az az elképzelés, hogy a moszkvai rezsim ugyanolyan ellenállónak bizonyulhat, mint teheráni társa.”

Ez már attól függ, ki lesz Putyin utódja és miféle kormányzatot vezet be. Vagy inkább miféle kormányzat választ vezetőt az ország élére (ha nem lesz polgárháború). A mostani és reálisnak tekinthető lehetőségek valóban legkevésbé egy demokratikus fordulatra utalnak, inkább hihető a putyini irányvonal kissé módosult folytatódása és emiatt alkalmazkodás a kialakuló világpolitikai-világgazdasági helyzethez abban az értelemben, hogy az orosz gazdaság – akár jelenleg – megpróbál együtt élni a szankciókkal.

Ezt nevezhetjük majd iranizációnak.

Iránban a teokratikus rendszer az 1979-es forradalom óta van hatalmon. Barbársága ellenére (eszköztárában szisztematikus nemi erőszak, verés, emberrablás és gyilkosság is szerepel) Irán nem vált elmaradott vagy elszigetelt országgá. Van egy kifinomult, időnként lázadó középosztálya, egy olyan kormánygépezet, amely időnként rendkívül hatékony államvezetést folytat, és egy olyan technológiai bázis, amely képes nukleáris fegyverek és ballisztikus rakéták gyártására. Irán állami terrorizmusa az egész világra kiterjed. Egy ellenzéki tévécsatornának (az Iran Internationalnak) nemrég kellett elköltöznie londoni irodájából, mert a brit hatóságok nem tudják garantálni a munkatársak biztonságát. A diplomáciai mélyfagyasztásra ítélt Irán nemrég vette fel újra a diplomáciai kapcsolatokat ősellenségével, Szaúd-Arábiával egy Kína által közvetített megállapodás keretében. Talán még egy fogolycserét is megszervezett az Egyesült Államokkal. Kiterjedt katonai együttműködést alakított ki Oroszországgal, és talán az Ukrajnában zsákmányolt amerikai fegyvereket is rekonstruálja.

Hozzá kell tennem, hogy a „nemrég” pénteken volt, és az iráni közeledést még a mértékadó szaúdi sajtó is óvatos gyanakvással kezeli, olyasmiket írnak, hogy „Szaúd-Arábia figyelni fogja Irán viselkedését a kapcsolatok helyreállítására megállapított két hónapos időszak alatt”, tehát nem bíznak meg a partnerben feltétel nélkül, ennek több oka van. A feszültség egyik fő forrása például Jemen, ahol Rijád vezeti azt a katonai koalíciót, ami 2015 óta harcol az Iránnal szövetséges Houthi mozgalom ellen – amely a háború során rakétákat és drónokat lőtt ki a szaúdi királyságra.

Ami az iráni hadiipart illeti, nem lebecsülendő, de tekintve az állandó sztrájokat és alkatrészhiányt, az általános szegénységet és elégedetlenséget, nem is túlbecsülendő.

Lucas szerint a Nyugat az iráni fenyegetésre büntető szankciókkal (Irán volt a világ legtöbb szankcióval sújtott országa, amíg Oroszország tavaly át nem vette a vezető helyet) és diplomáciai kiugrási lehetőségek felajánlásával reagált. A sokéves magabiztos jóslatok ellenére ezek nem váltak be. A kereskedelem, a befektetések és a pénzügyi kapcsolatok korlátozása rendkívül megnehezítette a törvénytisztelő és nyugatbarát irániak életét, de nem sikerült döntő, bénító csapást mérni a gazdaságra. Valójában Irán olajexportja robbanásszerűen növekszik. Hajókat ad el afrikai országoknak és Venezuelának, fegyvereket pedig bárkinek. Az atomalku csak lelassította a rezsim haladását a végítélet arzenálja felé.

Igen, Irán valóban ad vagy inkább adott el nyersolajat – Kínának, mélyen nyomott áron, bár arról a piacról épp az orosz, még olcsóbb kínálat szorította ki. Ráadásul mind az orosz, mind a kínai beruházók kivonultak az iráni kőolaj- és földgáz-kitermelő projektekből, így állt elő az a ülönös helyzet, hogy a világ második legnagyobb földgázkincsét birtokló Irán idén télen földgáz nélkül maradt (egyedül nem képes kitermelni) és az erőműveket pakurára kellett átállítani, ezzel hatalmas környezeti kárt okozva. A hajóiparra ugyanaz vonatkozik, mint a fegyvergyárakra: amikor működik, akkor virágzik is, csak nem mindig működik.

Lucas szerint Irán ellenállóképességének egyik oka, hogy a rendszer továbbra is ideológiai befolyása alatt tartja a lakosság legalábbis egy részét. Ez ötvözi az iszlám vallásosságot a nemzeti büszkeséggel. A másik ok a gazdasági és politikai hatalom egyesítése, különösen az Iszlám Forradalmi Gárda révén, amely névlegesen a fegyveres erők része, de valójában egy erős üzleti és politikai egység, amely független hírszerzési, pénzügyi és katonai képességekkel rendelkezik.

Ez reális, a Forradalmi Gárda valóban állam az államban, például a kezében tartotta mostanáig az építőipar legnagyobb részét, de egy új törvény miatt rövidesen megkapja a nyersolaj-kereskedelem bizonyos hányadát is.

Ez a felállás nem azonos Oroszországéval. De a hasonlóságok szembetűnőek. Oroszország eddig kivédte a nyugati szankciókat. A rendszer ideológiája az ortodox kereszténység egy obskurantista formáját ötvözi a nemzeti büszkeséggel. Úgy tűnik, hogy a katonai kudarcok kevéssé befolyásolják a rendszer hatalmát. A kivándorlás biztonsági szelep, az elnyomás pedig bunkósbot. A korrupció és a képmutatás inkább csak olajozza a rendszert, mintsem korrodálja. A külföldiek gyávasága és kapzsisága lehetővé teszi ezt.

Könnyű belátni, hogyan alakulhat Oroszország „iránizálódása”: csak folytatni kell a jelenlegi irányvonalat. Sokkal nehezebb látni, hogy a Nyugat hogyan léphetne fel ellene.

Idáig tartanak Lucas gondolatai, én csak annyit fűznék hozzájuk, hogy tekintve a jelenleg is zajló társadalmi folyamatokat, Irán előtt jelenleg több út áll: vagy fennmarad az Iszlám Köztársaság, mint államforma, esetleg bizonyos átmeneti reformok és enyhítések árán, ami azt jelentené, hogy a gazdasága továbbra is örök harcban áll majd a világgal és marad a nyomor.

Vagy népszavazást tartanak az államformáról, melynek eredményeként bevezetik a szekuláris államot, az átmeneti periódust egy ideiglenes kormány fogja levezényelni (ez az iráni emigráció terve) és a végleges államformáról majd egy újabb szavazás dönt. Ez lehet alkotmányos monarchia vagy egyszerű demokrácia. A harmadik, nem túl biztató lehetőség egy forradalom, amelynek harcai viszont nagyon sokáig is eltarthatnak, tekintve, hogy Irán népességének körülbelül a fele valamilyen, mostanáig elnyomott nemzeti kisebbséghez tartozik, például beludzs vagy kurd, és az ország felekezeti szempontból sem homogén. Minden sérelem előkerül majd, így megjósolhatatlan, mi lenne egy iráni forradalom kimenetele.

Nos, a tiltakozó megmozdulások méreteitől eltekintve az iráni társadalomnak nagyjából ugyanazok a gondjai, mint az orosznak: ilyen értelemben tehát valóban mutat hasonlóságot a két ország.

Mégsem hinném, hogy Oroszország iranizálódna. Ha úgy alakul, az kényszerűen történik majd, jobb híján, ugyanis a mostani Iránhoz semmiképpen sem szeretne hasonlóvá válni a világ egyetlen állama sem, Iránnak jelenleg nem az „eredményeiből” lehet tanulni, hanem a kudarcaiból.

De hogy van hasonlóság a két autokrácia között, az igaz.

Hogy a fejlődési modelljük mennyire vág egybe, azt viszont a jövő dönti el.

Szele Tamás