A fél ország azt találgatja, mit fog bejelenteni délután ötkor kezdődő rendkívüli sajtótájékoztatóján David Pressman amerikai nagykövet, bár abban nagyjából egyetérthetünk, hogy felesleges optimizmus lenne arra számítani, hogy dicsérni fogja Orbán Viktort személyesen és a magyar politikai rendszert általában. Sőt, mondhatni ellenkezőleg.

Tény, hogy a magyar vezetés – mely nem azonos az országgal és annak népével, akkor sem, ha csodálatos törvényeink alapján valahogy őket sikerült megválasztani – rengeteget tett azért, hogy magára haragítsa az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi kormányát, rombolja a két ország közötti viszonyt (ez már 2011-ben elkezdődött), összekacsintósan, propaganda és a szankciók szabotázsa útján támogassa Putyin Oroszországát és annak összes oligarcháját. Blokkolja a svéd NATO-csatlakozást, ráadásul valami kislányos hisztériával elvárja, hogy Svédország „találja ki mivel tudna neki udvarolni” (ha a skandináv hagyományokat tekintjük, leginkább hadifejszét érdemelnének), ahelyett, hogy függetlenednénk az orosz energiahordozóktól, Szijjártó Péter tegnap este újabb kőolaj- és földgáz-szerződéseket írt alá Moszkvában, szóval Orbán Viktor 2021-es beszédének szellemében:

„Mi vagyunk a homok a gépezetben, bot a küllők között, tüske a köröm alatt”

tehát arra senki se számítson, hogy Pressman nagykövet valami kellemeset jelent be. Vagy kiutasításokra, kitiltásokra lehet számítani, vagy valamilyen kereskedelmi szankcióra, netán illusztris személyek számláinak zárolására. Esetleg többre.

Van egy angol kifejezés: „enemy within”, vagyis „belső ellenség”, ami egyre gyakrabban hangzik el Magyarországgal kapcsolatban a diplomáciai szaksajtóban. És tény, ami tény, nem háború idején kell pávatáncolni meg szabadságharcolni. Főleg nem a szövetségeseink ellen. Anélkül, hogy – egyetlen alkalmat kivéve – részletesebben említené Magyarországot, nagyon érdekes tanulmányt közölt Jan Kallberg, Ph.D., LL.M., az Egyesült Államok Katonai Akadémiájának matematikatudományi tanszékének adjunktusa, a Center for European Policy Analysis (CEPA) transzatlanti védelmi és biztonsági programjának nem rezidens vezető munkatársa a CEPA honlapján a „belső ellenségek” veszélyeiről a NATO-n belül (nem vagyunk egyedül ebben a kategóriában). Kallberg szerint a szövetség mostanáig nem mérlegelte megfelelően a szervezeten belüli félszívű vagy ellenséges magatartásból eredő kockázatokat.

A hidegháború idején a transzatlanti szövetséget fenyegető belső fenyegetés vagy a Varsói Szerződés általi beszivárgás, vagy valamilyen adatlopás volt. A központi hangsúly a kémelhárításon volt, és a fő ellenfelet a szovjet hírszerzés jelentette.

Ma, 2023-ban a bennfentes fenyegetést nem csak a kémek és a szabotázs jelenti, hanem a küldetéstől való bármilyen eltérés, amely aláássa a küldetést és annak képességét a feladatok sikeres befejezésére. Sajnálatos módon ez azt jelentheti, hogy egyes tagállamok bizonyos elemei – beleértve a kormányokat is – problémát jelentenek.

Ez természetesen a siker problémája. A szövetség növekedésével Finnország április 4-i belépése, amellyel a 31. számú tagország lett, csodálatos pillanat volt, amely egy képviseleti demokrácia szabad döntését tükrözi, hogy társaival együtt keresi a katonai szövetség által kínált biztonságot.

De nem minden, a szövetségbe lépő ország Finnország, amint azt a 32. számú tagállam esete is világossá teszi. Svédország is egy olyan demokrácia, amely szinte minden globális rangsorban az első helyen áll, a jóléttől a személyes szabadságig és a személyes elégedettségig. Ahogy Shakespeare mondta egyszer Angliáról, „a kevésbé boldog országok irigylik”. Belépését két NATO-tag – Törökország és Magyarország – akadályozza, amelyeket illiberális kormányok vezetnek, és amelyek vétójogukat arra használják, hogy egy valószínűsíthető jövőbeli szövetségest megbüntessenek a múltbeli sérelmekért. Svédország sem az erény mintaképe, amint bármely más ország sem az, és kétségtelenül nagyon irritáló lehet néhány álláspontja, de ebben a folyamatban jóval több, mint egy csipetnyi rosszindulat látszik.

A svéd tagság kérdése esettanulmány a konszenzusra épülő katonai szövetségben rejlő problémákról. Elkerülhetetlen, hogy egy ilyen hatalmas szervezetben óriási kulturális különbségek, eltérő felfogások, nevezzük ezeket világnézeti vagy politikai nézeteknek, valamint régi és új törésvonalak ki ne alakuljanak. Több NATO-országban viszonylag nagyszámú szélsőbaloldali és szélsőjobboldali párt van, amelyek a piacgazdaság elutasításától kezdve az etnikai homogenitás illuzórikus állapotáig, minden idegen befolyástól és beáramlástól mentes állapotig mindent követelnek.

A legtöbb esetben mind a szélsőbaloldali, mind a szélsőjobboldali pártok ellenzik a NATO-t. Még több mint 30 évvel a kommunizmus összeomlása után is romantikus kép él a korábban megszállt államok sok polgárában arról, hogy mi is az a totalitárius szocializmus, és milyen volt annak a körülményei között élni. Úgy érzik, hogy ezek az értékek, beleértve a liberális demokráciával szembeni abszolút ellenségességet, az Oroszországi Föderáció meghatározó jellemzői közé tartoznak. És ezt csodálják.

Ezek a NATO-ellenes érzelmek át fognak vándorolni ezeknek az országoknak a katonai intézményeibe, még ha kisebb mértékben is, mivel a fegyveres erők tükrözik azt a lakosságot, amelyből származnak. És persze ezek a társadalmi törések lehetőséget kínálnak az ellenséges államok számára, hogy aláássák a NATO-demokráciák legfontosabb pillérét – a lakosság bizalmát és a politikai vezetésükbe vetett hitet.

Tudjuk ezt, mert látjuk. Az orosz trollgyárak az elmúlt években aktívan támogatták a szélsőjobboldali csoportokat, hogy a célzott társadalmak megosztottságát katalizálják a bevándorlás-, kormány- és NATO-ellenes érzelmek szítására szánt anyagokkal. Az oroszok tudják, hogy vannak szimpatizánsaik az Európai Unióban és a NATO-országokban. A Kreml ügynökei a gyarmatosítás, a kapitalizmus és az amerikai befolyás alternatívájaként mutatják be magukat – ez a narratíva nevetségesen hamisnak tűnhet, de hihető magyarázatnak tűnik a már autoriter irányba hajlók számára.

A különbség e NATO-ellenes alárendelt áramlat és a hivatalos politika között nagyon világosan megmutatkozott, amikor az ukrajnai teljes körű háború elkezdődött. Számos ország szembesült azzal az ellentmondással, ami az Ukrajnának való fegyverküldés hazai, népi támogatottsága vagy annak hiánya és a hivatalos kormányzati álláspont között fennállt. A NATO-kötelezettségek nyilvános támogatottsága erodálódhatott, ami gyakran a szélesebb társadalmi-történelmi kontextusból eredt.

A Közép-európai Lengyel Intézet egyik kommentárja a Szlovákiában tapasztalható oroszbarát véleményekeről a következőket írta:

„Intuitív magyarázat lehet, hogy ez egy olyan generáció, amely már nem élte át a kommunizmus vagy Csehszlovákia szovjet csapatok általi megszállásának élményét. Elvégre a Vörös Hadsereg utolsó katonája 1991-ben hagyta el az országot. Ez egy olyan nemzedék is, amelyik szabad országban született, és Oroszországot nem hozza összefüggésbe a veszéllyel”.

(Azóta közvélemény-kutatások arra utalnak, hogy az ukránbarát érzelmek erősödtek.)

Az orosz dezinformációs kampányok Oroszországot az időtlen európai értékek, köztük a család védelmezőjeként mutatják be, de azt sugallják, hogy a Nyugat cinikusan népirtó diktatúrának állítja be Oroszországot, hogy megrágalmazza alapvető tisztaságát. Az elégedetlen nyugati szavazók számára ez vonzó üzenet lehet, mivel visszhangozza a saját kormányukkal és az Egyesült Államokkal szembeni haragjukat, amelyet a problémáikért okolnak.

Mélységesen naiv lenne elvetni vagy bagatellizálni a NATO-n belüli jelentős belső fenyegetést a szabad piacgazdaságtól és a nyílt liberális demokratikus normáktól intellektuálisan elszakadt szavazók körében. A lakosság ezen szegmense alternatívát keres az úgynevezett gazdasági elitek uralmával szemben, még akkor is, ha kormányaik nem ezt teszik. Oroszország kognitív hadviseléssel és dezinformációval igyekszik becsalogatni őket. Az, hogy Oroszország maga is a legvégső korrupt, illegitim, tolvaj elitek által irányított bűnbanda állama, nem számít, mert ezt a mesét illúzió, zavar és kiábrándultság homályosítja el.

A NATO-nak el kell gondolkodnia ezen, mégpedig alaposan. A NATO Science & Technology-nál folyó munka során a több száz együttműködő kutatócsoport közül egyetlenegy sem foglalkozott eddig a belső fenyegetésekkel. A téma kényelmetlen és politikailag érzékeny, de ez nem szünteti meg azt a tényt, hogy a NATO-nak olyan belső fenyegetésekkel kapcsolatos problémája van, amely figyelmet érdemel.

Ha én magyar politikai vezető lennék, ennek a rövid tanulmánynak a megjelenését fordulópontnak érezném, és nagyon-nagyon megfontolnám, mit tetszek ezentúl. Ugyanis most már fel lehet és fel is kell fogni, hogy háború van, már nem vagányság a szemtelenkedés, már nem jópofa, ha az országból botot csinálunk és a szövetségeseink küllői közé dugjuk, már nem áll jól a pávatánc: most kezdenek minket ezeknek köszönhetően belső fenyegetésnek, belső ellenségnek tekinteni.

Hogy mennyire, a majd délután ötkor kiderül, de előre szólok, hogy aki babazsúrra számít, az nagyot téved.

A magyar kormánykörök természetesen kapva kapnak majd az alkalmon, hogy még tovább mérgesítsék a viszonyt Magyarország és az Egyesült Államok, a NATO, sőt, az Európai Unió között, hogy ennek révén még jobban közeledhessenek Moszkvához – ezzel kapcsolatban volna egy javaslatom.

Hagyjuk, hogy a kormánykörök egyedül közeledjenek, mármint ország nélkül. Nélkülünk még el is költözhetnek oda, akár még a Régi Baszmannaja utcába is, csak minket hagyjanak itt és békén.

És ha nem mennek maguktól, esetleg odáig is kergethetnénk őket. Legyenek boldogok Moszkvában.

De nélkülünk.

Van rájuk egy angol kifejezés, az előbb említettem is.

„Enemy within”, „belső ellenség”.

Mindegy, délután okosabbak leszünk.

Szele Tamás