Meg kell mondanom, kissé zavarban vagyok, ugyanis önkéntelenül bár, de olyan szavak tolulnak a billentyűzetemre, amelyeket B. Zsolt szokott használni, csak hát én nem vagyok ő (hála az Égnek), nekem nem állna jól az, ami egyesek szerint neki igen, tehát igyekszem megmaradni a némiképp visszafogott hangnemnél, ha nehezemre esik is.
Sajnos nehezemre esik. Az elmúlt két napban valósággal megőrült a kormánymédia, bár adják is a lovat alá, Pressman amerikai nagykövet viszonylag enyhe szankció-bejelentésére valami olyan rágalomhadjárattal és fenyegetőzéssel válaszoltak, hogy első ijedtségemben elkezdtem keresni az Egyesült Államokat Mikronézia térképén, mert ha ezek a macskajancsik így mernek róla beszélni, össze kellett mennie, talán a mosásban, és most nem lehet sokkal nagyobb, mint egy korall-atoll, három kókuszpálmafával. Persze erre nem került sor, így csak csodálni tudom a magyar kormánysajtó vakmerőségét – de a modorukat is.
Haladjunk szépen sorban. Kezdjük a hirado.hu-n névtelenül megjelent
„Köszönjük, nagykövet úr! Nem fogjuk elfelejteni”
című szösszenettel, mely leszögezi:
„Meg se lepődünk, amikor kiderül, hogy dollármilliókkal tömik a baloldalt, vagy amikor sokadjára próbálnak belerángatni a háborúba, vagy ha bankvezetőket tiltanak ki, de a Ruszkik haza! felirattal futó plakátkampánynál már érdemes kimondani, hogy az Egyesült Államok saját magát rúgta bokán.
1956-ban a magyarság teljes egyetértésben festette a falakra ezt az ellentmondás nem tűrő két szót. Tették ezt úgy szüleink és nagyszüleink, hogy hittek abban, hogy az Egyesült Államok majd jön és segít. Nem jött, fontosabb volt a szuezi válság.
Amikor 56-ban zúgott a Ruszkik haza!, akkor az amerikaiak hangosan mellénk álltak, a háttérben viszont nyugtatták Moszkvát, hogy felesleges még csomagolniuk, mert az Egyesült Államoknak nem áll érdekében Magyarországot kiszakítani a bolsevik birodalomból. (…) 67 évvel ezelőtt már ahhoz is gyomor kellhetett, hogy a magyaroknak való hátat fordítás után a menekültek áradatát az USA az oroszok elleni propaganda céljaira felhasználja, de hogy 2023-ban van képük nemcsak a szavakat, de egy 1956-os fotót felhasználva politikai gúnyt űzni egy nép szenvedéséből és halottaiból, az minden határon túlmegy.
Egy dolog miatt örülhetünk mégis: az amerikai nagykövet cselekedeteivel ittlétének remélhetőleg nem túl hosszú idejére az emlékezetünkbe véste, hogy mire számíthatunk a „szövetségesünktől”. Köszönjük, nagykövet úr! Nem fogjuk elfelejteni.”
Nem, kérem, szó sincs gúnyról: ellenkezőleg, a Nyugati Pályán nevű Facebook-csoport azt az óhaját fejezi ki, a nagykövetség támogatásával, miszerint a ruszkik takarodjanak haza Ukrajnából, amint jó lett volna, ha 1956-ban Magyarországról is kitakarodnak és nem jönnek vissza november negyedikén. De a Híradó Névtelenje (miért, csak Semptei Névtelen létezhet?) nem hajlandó felfogni az orosz imperializmus elleni tiltakozást, ugyanis nem ezért fizetik. Mondjuk, mivel nem szignálta az írást, valószínűleg egyáltalán nem is fogják megfizetni érte, mert így nem tudja elkönyvelni a titkárnő, de ez hadd legyen az ő baja.
Továbblépve a méltán olvasatlan Minden Szó (az egyetlen magyar nyelvű médium, amelyről bíróság mondta ki, hogy nem sajtótermék, hogy ne lehessen ellene sajtópert indítani) figyelmeztet:
„USA támadás Magyarország ellen: most az összes mocskos hazaáruló ellenzéki meg fogja mutatni magát!”
Ha médium volna, már a cím is perelhető lenne, közösség elleni uszítás miatt, de hát nem az. Lássuk mit vizionálnak a kézműves hallucinogének, a kannás borok és a töményre bevett nyugtatók háromszögében?
„Vannak kegyelmi időszakok: ez is az. No, nem azért, mert a szomszédban pusztító háború zajlik és nem is azért, mert az USA megint úgy döntött, hogy megpróbálja megdönteni az Orbán-kormányt. Azért van kegyelmi állapot, mert most az összes rohadék mocskos hazaáruló tombolva fog őrjöngeni és áll majd az USA oldalára Magyarországgal szemben. Kijönnek szépen a fényre, egytől egyig.
Ők lesznek a végérvényes hazaárulók, az alja gazemberek, akik egy tál lencséért az anyjukat is eladnák.
Csak figyeljék a sajtót:
figyeljék a kitartott 444-et, amit írnak, amit előre sugallnak, azt fogja meglépni az USA. Ez a sajtónak nevezett propaganda az amcsik egyik szócsöve, szóval figyeljék őket, mit írnak, szépen adagolják majd az infókat, hogy ne legyen túl nagy meglepetés, de azért neki lehessen menni Orbán Viktornak, mert az olyan menő és trendi a libsik szerint.
Sebaj.
Most felúszik a szar a víz tetejére.
Most fog a majom beugrani a vízbe.
Most válik el a szar a májtól.
Bayer Zsolt anno megmondta: a pöcegödör tetején mindig a legnagyobb darabok úsznak. És most fel fognak jönni. Csak figyeljék!
Az amcsik összes hárombetűs beépített balos megmondója előkúszik és fröcsög, hergel, uszít majd a kormány és hazánk ellen. Erre kell készülni! De tudjuk mit kell tenni:
be kell állni egy emberként Orbán Viktor mögé!
Ez a feladatunk. De ez feladatunk!”
Ha a stílus maga az ember, ennek a szerzőjét nem nehéz minősíteni, bár hatalmasat lőtt mellé. Éspedig azért, mert történetesen ebben az esetben tévedett a 444, jóval komolyabb szankciókat jósoltak, mint amilyenekre sor került. Mindenesetre ha egy marslakó olvasná ezt a tirádát, biztos volna benne, hogy jenki tüzérség már harmadik napja lövi a Parlamentet, mely alatt ellenzéki utászok ássák az alagutakat, hogy a tengerészgyalogság a pince felől törhessen be az épületbe. Felőlem álljanak be akárhányan Orbán Viktor mögé, csak arra vigyázzanak, hogy nagyon meg ne kergessék, mert már öregszik, hízásnak is indult és árt a szívének a túlzott testmozgás
Folytassuk a verbális excrementumok mesterével – az eddigi fellépők csak amatőrök voltak hozzá képest – B. Zsolttal, aki most különös periódust élhet át, mert például a Magyar Költészet Napján jegyzetében egyszerűen bejelentkezett Ady Endre helyére a magyar irodalomban. Ráadásul Csurka István ajánlásával, ami súlyosbítja a helyzetet. Hogy ez az ötlet pillanatnyi elmezavarban született-e vagy évtizedes folyamatok vezettek hozzá, döntse el az utókor, mi amúgy is egy másik, mai írásával foglalkozunk, melynek már a címe is a kissé effeminált, franciás elegancia és a fentebb stíl iskolapéldája:
„Pofátokat befogjátok, világos?”
Írhatta volna azt is, hogy ősz hangja zsong, jajong, búsong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón, de nem azt írta, hanem emezt. Akkor próbáljuk kivonatolni a stílusművészeti remeket.
„Az Amerikai Egyesült Államok halálkultuszban és abnormalitásban utazó „demokrata” szárnya plakátkampányba kezdett Magyarországon. Ez önmagában remek kérdéseket vet fel, képzeljük csak magunk elé a pillanatot, amikor Washington utcáin megjelennének óriásplakátok a „Jenkik húzzatok haza Németországból!” címmel. (…) Bármennyire is bizarr lenne ez, az Amerikai Egyesült Államok jelenleg regnáló, halálkultuszban, abnormalitásban, Európa gazdasági tönkretételében és a háború eszkalációjában utazó kormánya plakátkampányba kezdett Magyarországon. A plakáton az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ikonikus falfirkája és követelése látható-olvasható, nevezetesen ez: „Ruszkik haza!”
Mindez most Ukrajna kapcsán, értelemszerűen.
Nos, az egész ügy végtelen aljasságán és pimaszságán túl sürgősen szögezzük le a legfontosabbat: ha van ország a világon, amelyik nem teheti óriásplakátra, nem idézheti ezt a mondatot Magyarországon, az az Amerikai Egyesült Államok. (…) E helyről üzenem Pressmannek és a kormányának: 1956 dolgában, szimbólumaiban és emlékezetében a ti nevetek: kuss! Miképpen ugyanez vonatkozik rátok, amennyiben Magyarország belügyeiről van szó. Kuss! Remélem, ez világos…”
Szerzőről látszik, hogy sokat tanulhatott, csak azt nem tudom, kitől, mert ilyen stílus sem a sajtóban, sem az irodalomban nincs, ez az úgynevezett „neopimasz kocsmai kötekedés” irányzatához tartozik, melyet általában úgy honorálnak, hogy a művelőjére helyezik a söntéspultot. Aki azonban azt hinné, hogy az avatott tollú B. elérte a pofátlanság mai Magyarországon elérhető csúcsát, az téved. Azt ugyanis az Oroszországi Föderáció budapesti követségének tegnapi közleménye érte el. Ezt csakis szó szerint szabad idézni, én bevallom, nem hittem a szememnek, mikor megláttam.
„Az USA politikája az elmúlt években a diktátum és a tárgyalási vonakodás (képtelenség) megnyilvánulása volt, és ennek következtében a diplomácia szankciókkal való helyettesítése. Az a mód, ahogyan az amerikai nagykövetség a washingtoni szankciógépezet egy újabb, lényegében rutinszerű és jelentéktelen akciójának bejelentését keretbe foglalta, a tekintélyelvű külpolitika szemléletes demonstrációja volt, és egyetlen célja volt: megmutatni, ki a főnök, és mi történhet, ha valaki engedetlenkedni mer. De az 56-os szabadságharcosok leszármazottai, akikre Pressman úr oly előszeretettel hivatkozik számos oroszellenes beszédében, határozottan elutasítanak minden külső nyomást, és ezt egész történelmükkel jól bizonyítják. Budapestnek a nagykövet sajtótájékoztatójára adott reakciója ezt ismételten bizonyította. Több diplomáciára és kevesebb diktátumra van szükség, ami nem jellemző a diplomáciai képviseletre.
Kár, hogy ezeknek az neokolonialista törekvéseknek a járulékos kára egy jól működő, bevált nemzetközi fejlesztési bank és azok az emberek, akik életüket annak modernizálására és modern, piacorientált pályára állítására fordították. Ilyen az amerikaiaknak a „szabad piacgazdasággal” kapcsolatos hozzáállása.”
Goszpogyin, ezt egyeztetni kellett volna legalább B. Zsolttal. Ugyanis, habár nem nevezném magamat nemzeti színekben pompázó matyóhímzésnek, vitézkötésnek még kevésbé, de a magyar kormánysajtóban eluralgó hangnemből kölcsönözve nekem bizony az ő szakkifejezése jut eszembe:
„Pofátokat befogjátok, világos?”
Kell ahhoz valami halált megvető, aljas ignorancia, hogy Budapesten, ahol az épületek jelentős része még viseli az 1956-os szovjet (nem, trollocskáim, nem ukrán, hanem szovjet és többségében, valamint vezetése szerint orosz) sorozatok és belövések nyomait, egy orosz követség az 1956-os hősökre hivatkozzon. Igaz, megszálló orosz csapatok nélkül az illetők nem hősök lettek volna, hanem szabad emberek, akik szolidan végigélik és végigdolgozzák az életüket, még jó, hogy nem követel Moszkva köszönetet a családjuktól, mert hőssé és mártírrá tette őket. Mint például Angyal Istvánt. De sorolhatnánk napestig a neveket.
Ez a szemtelenség valóságos Csimborasszója volt, olyasmi, mintha Erdogan kedvéért meg kéne ünnepelnünk a mohácsi vész évfordulóját.
Ezek az oroszok tudnak. Mármint pofátlanságban verhetetlenek, B. Zsolt ipari tanuló se lehetne náluk.
Csak valamiért nem lesznek túl népszerűek minálunk.
Mégis megfogadhatnák a népi tanácsot, míg nem késő: „Ruszkik, haza!”
És vigyék magukkal a talpnyalóikat is.
Mondom: míg nem késő.
Szele Tamás
