Nem tudtam, mi hiányzik világunk tökéletességéhez, elég sok mindenre tippeltem volna ebben a kérdésben, de most végre rájöttem: az, hogy Horváth József, „az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője”, akinek valóban van némi hírszerzői-elhárítói múltja, elmagyarázza nekünk az egyébként bonyolult Teixeira-ügyet.

Természetesen nem tilos ezt tennie, sőt, ha szakembernek tekintjük, még érdekes is lehetne a véleménye, csakhogy nincs neki olyan. Akármilyen alaposan forgatjuk a Magyar Nemzetben megjelent cikkét, abban önálló véleménynek vagy szakmaiságnak nincs sok nyoma, a mondanivalója minimum kérdéses, már ha van egyáltalán: körülbelül arra kívánja rávezetni az olvasót anélkül, hogy nyíltan kimondaná, azt sugalmazza, miszerint az egész monstre szivárogtatási ügy, Pentagonostól, Teixeirástól, Nemzeti Gárdástól és Discordostól voltaképpen egy rosszul álcázott amerikai kísérlet Orbán Viktor befeketítésére.

Attól tartok, vezérőrnagyunk (2012-ben léptették elő) malomkővel hegyezi a ceruzáját és úgy hiszi: mindenki más is így tesz. Orbán csak egy helyen fordul elő a kiszivárgott adatokban, ott sem mond semmi meglepőt, tőle szokatlant, annyit állít mindössze, hogy „a Fidesz-KDNP fő ellenfele az Egyesült Államok”, ami azért érdekes, mert ezt speciel tényleg mondta a balatonfüredi frakcióülésen, de annyira, hogy a Horváth cikkét most közlő Magyar Nemzetben idén február 22-én olvasható is volt. Ezt tehát nem a CIA találta ki, az elhangzott – az már más kérdés, hogy bekerült a CIA aktuális jelentésébe is, mint nyilvános információ, amire érdemes odafigyelni Washingtonban.

A magyar kormányfő akkor három csoportot nevezett meg a párt ellenfeleként, legelsőnek épp a Biden-adminisztrációt, szóval ezt sehogyan sem lehet már kivakarni. Horváth mester igazán olvashatná is a lapot, amibe ír, meg olvashatná a Teixeira-ügyről megjelenő híreket: azt már nem is említem, hogy belenézhetne Teixeira kiszivárogtatásaiba is, arra már csak mi, külpolos sajtómunkások voltunk képesek, hogy megpróbáltuk összegyűjteni a papíralapú dokumentumok fotóit, mikor kétségessé vált a hitelességük – nem túl nagy sikerrel, de amit találtunk, azon jókat lehetett vitatkozni. De hagyjuk is a tárgy ismeretét, az csak akadályozná Horváthot abban, hogy átadja az Üzenetet, mely szerint az amerikaiak még csalónak is gyengék, mert Orbán Viktor szavai kapcsán „kilóg a lóláb”.

Nem lóg ki semmi, de lássuk, mit lát ő ebből az adatszivárgási ügyből, hogy „oldja meg” azt, ami a fél külpolitkai sajtószakmának már okozott fejfájást (a másik felének meg nem is fog, ugyanis azok a kormánymédiában dolgoznak)? Horváth átlát minden szitán, azon főleg, ami ott sincs. Mint írja:

„Manapság divatos dolog temetni az Egyesült Államokat, mondván, hogy már csak az árnyéka régi önmagának. Pedig az elmúlt napok eseményei azt mutatják, hogy nincs igazuk a károgóknak. Amerika még napjainkban is a korlátlan lehetőségek hazája, ahol minden álom megvalósulhat. Példa erre egy alig nagykorúvá vált fiatalember története, aki a hírek szerint egyedül volt képes arra, amire a világ legprofibb titkosszolgálatai sem.

Jack Teixeira tizennyolc évesen lépett be a massachusettsi Nemzeti Gárdába. Informatikusként feladata volt a kommunikációs hálózatok informatikai felügyelete és biztonságának védelme. Tegyük rögtön hozzá, hogy Amerikában csak huszonegy esztendősen válnak jogilag nagykorúvá a fiatalok. Így a törvény szerint még fiatalkorú Jack megkapta a legmagasabb szintű biztonsági engedélyeket, amelyek alapján hozzáférhetett a minősített és fokozottan bizalmas katonai iratokhoz is. Ez ám a karrier! Mire nagykorúvá vált, már el is árulta a hazáját, a gondjaira bízott dokumentumokat megosztotta a barátaival. Legalábbis a hírek erről szólnak.”

Mondom én, hogy utána kellett volna olvasni. Hiába ironizál az úr Teixeira fiatal korán – amúgy valóban hiba volt neki teljes körű hozzáférést adni az összes adathoz, de ez korfüggetlen – az Egyesült Államok olyan információtömeget dolgoz fel naponta, hogy külsős cégek és munkatársak nélkül (Snowden is ilyen volt) nem bírnának vele. Szokatlan, de törvényes, hogy a Nemzeti Gárda kadétja, akinek a nevelőapja ugyanannak a támaszpontnak a hírszerzésétől vonult nyugalomba, ahol Jack is szolgált, ilyen feladatot kapjon. Ráadásul a családi háttere miatt kétségtelennek tűnt a megbízhatósága. De Horváth továbbra sem mozdul ki a maga kis világából:

„Először is nézzük, amit Jackről eddig megírtak! Régi katonacsaládból származik, gyermekkorától a hadseregben kívánt szolgálni. Tehát nagy valószínűséggel otthon hallania kellett fegyelemről, becsületről, netán még a titoktartás fontosságáról is. Ezt a képet tovább színezte a média. Eszerint a fiú erősen rasszista beállítottságú, fegyverimádó, aki több komoly fegyvert is birtokolt már. Ha ez nem lenne elég, még keresztény is, aki hívőnek vallja magát. Mondhatjuk, tipikus vidéki, kisvárosi fehér, keresztény hazafi. Aki napjaink amerikai ultraliberális világában nem találja a helyét. Így aztán egy internetes csetszobában néhány tucat fiatallal megosztja a titkos dokumentumokat, amelyekhez állítólag könnyedén hozzáfér. Így már kész is a profil. Egy elmaradott értékeket valló, militáns, sőt rasszista fiatal él vissza a gondjaira bízott érzékeny információkkal.”

A szakmailag hiteles média nem színezett semmit. Főleg nem Teixeira felekezeti hovatartozását vagy politikai világnézetét, arról csak a Washington Postban volt szó – dicséretként – hogy egy barátja hazafiként, hívő katolikusként és libertáriánusként jellemezte Teixeira-t, aki érdeklődik a fegyverek iránt, és kételyei vannak Amerika jövőjével kapcsolatban. A barát elmondta, hogy Teixeira 2020 előtt találkozott vele egy Discord szerveren, amely főként fegyverekkel és libertariánus politikával foglalkozott, és a Glock pisztolyok és a katolicizmus iránti közös érdeklődés kötötte össze őket. Ami így elég sajátos párosítás, de épp előfordulhat, mint még annyi más különös jelenség.

Akárhogyan is igyekszik Horváth „ártatlanul megvádolt, konzervatív fiatalnak” beállítani Teixeirát, aki talán nem is tett közzé semmit, mindent csak ráfognak azok a gonosz globalisták, ez nem fog sikerülni. Többek között azért sem, mert maga Horváth veszi elő a hírt:

„A The New York Times legfrissebb hírei szerint Jack Teixeira ráadásul nem tavaly októberben kezdte el a kiszivárogtatást és nem néhány tucat emberrel osztotta meg az anyagokat. A lap szerint már 2022 februárjában, pár nappal az orosz–ukrán háború kitörése előtt kezdődött ez a furcsa történet. Méghozzá egy csaknem hatszáz fős, teljesen nyilvános csetszobában, amelynek még YouTube-csatornája is volt, amelyhez gyakorlatilag néhány kattintással bárki csatlakozhatott. A lap szerint egyelőre nem világos, hogy a hatóságok tudtak-e a korábbi kiszivárogtatásról. Innentől pedig csak a kérdések szaporodnak.”

Ez az információ bizony éppenséggel nem Teixeira ártatlanságáról szól: ellenkezőleg, megdől ugyan az elmélet, hogy csak tekintélyt próbált szerezni magának egy kis közösségen belül, de felveti azt, hogy valami miatt emberünket olyan komoly közlési kényszer gyötörte, hogy még a nagy nyilvánosság elé is kilépett a mondókájával, csak épp senki sem vette komolyan. Erre különben Horváth is felfigyel, de szándékosan úgy tesz, mintha nem értené a dolgot:

„Ha ez igaz, akkor hogyan történhetett meg, hogy az amerikai titkosszolgálati közösség egyetlen szerve sem vette észre a veszélyt? Ráadásul miért pont a háború kitörése előtt döntött úgy a fiatalember, hogy erre a veszélyes útra lép? Vajon a világ nagy titkosszolgálatainak egyike sem figyelt föl erre a történetre? Egy háborús konfliktus kellős közepén ez alig elképzelhető. Ahogy az sem, hogy az amerikai technikai hírszerző rendszerek metaadatokat gyűjtő algoritmusainak hálóján sem akadt fenn idejekorán a fiatal férfi. Amikor aztán idén áprilisban kitört a botrány, már néhány nap alatt sikerült beazonosítani és egy kisebb hadsereg látványos felvonultatásával el is fogni a magányos elkövetőt. Akinek mindössze annyi volt állítólag az indítéka, hogy szerette volna a saját fontosságát, jólértesültségét fitogtatni a csetszobás ismerősei előtt, ami aligha nevezhető nyomós oknak egy olyan bűncselekmény elkövetéséhez, amiért hosszú éveket lehet kapni.”

Ezt is rosszul tudja az úr, a valóság kacifántosabb: Teixeirát senki sem vette komolyan, a bukását a sajtó okozta: az FBI csak akkor tartóztatta le, amikor a The Washington Post számos részletet nyilvánosságra hozott a még névtelen kiszivárogtatóról, és miután a New York Times másnap Teixeira nevének megadásával folytatta. Újságból nyomozták ki az ügynökök a történetet, kérem, ha nincs média, Teixeira most is szabadon sétál, mert máig nem tekintették volna veszélyforrásnak.

Illetve, az egész szivárgás úgy derült ki, hogy a Donbássz Gyevuska című orosz propagandaoldal meghamisította az általa közzétett egyik fotót, és ez tette kíváncsivá a valódi sajtó képviselőit: mi lehet ennek a forrása? A Bellingcat követte vissza a nyomokat a Discordig, azon is a Thug Shaker Centralig, amit Horváth csak „csetszobának” nevez: hogy a botrány magával rántotta a Donbássz Gyevuskát is, a „donbásszi leánykát”, akiről kiderült, hogy 37 éves, amerikai hölgy, és orosz propagandista létére a haditengerészet (a Navy) leszerelt altisztje, az már csak hab a tortán. Ami pedig „az amerikai technikai hírszerző rendszerek metaadatokat gyűjtő algoritmusainak hálóját” illeti, azt nem használták az ügyben egyáltalán.

Szóval, a történet tényleg kanyargós, de távolról sem arról van szó, hogy „kész a profil”, sőt: a profilalkotás még csak most kezdődik, hiszen rá kéne jönni Teixeira motivációjára. Aztán azt se feledjük, hogy az általa nyilvánosságra hozott adatok döntő többsége titkos volt ugyan, bizalmas is volt, de senkit sem lepett meg. Egyetlen olyan információ került ki rajta keresztül, amitől felszaladt az ember szemöldöke, ez az állítólag fogytán lévő ukrán légvédelmi rakétakészletről szólt, de azt épp úgy meghamisíthatták, mint a Donbássz Gyevuska az emberveszteségek arányát. Nagy titkok nem derültek ki, apróbbak is csak módjával. Tehát épp lehetséges, hogy Teixeirát kis fontosságú, de nagyon titkosnak tűnő információkkal befolyásolták, „elöl felejtették” neki, ő meg lecsapott rájuk, aztán az ő közléseire csapott le az orosz milblogger-média, arra meg már a valódi, és a zsinór vége a világlapokig ért, de az akció célja – ha egyáltalán volt akció! – még mindig homályos.

Összefoglalva: Horváth mester azt állítja, hogy Jack Teixeira ártatlan, csak a Háttérhataalom és a liberális média feketítette be, erre az a bizonyítéka, miszerint vallásos és hazafias az illető, és akkor bármit is tett, az nem úgy van. Idekívánkozik az írás utolsó bekezdése:

„A dokumentumok közt egyre mondhatjuk, hogy kakukktojás: ez Magyarországra vonatkozik. A Fidesz egyik ülésén elhangzottak szerint Orbán Viktor miniszterelnök állítólag fő ellenfelének nevezte az Egyesült Államokat. Eddig senki sem tette föl azt a kérdést, hogy vajon Jack Teixeira tudja-e egyáltalán, hogy hol keresse a térképen Magyarországot és ki a miniszterelnöke. Állítólag úgy válogatta össze a nyilvánosságra hozott anyagokat, ahogy ő azt különösen fontosnak tartotta. Na, a mi esetünkben, ha máshol nem, de itt kilóg az a bizonyos lóláb ebből a meseszerű történetből.”

A milyen lóláb, édes úr? Mondta Orbán, ami a jelentésben szerepel?

Mondta bizony. A Magyar Nemzet írta meg, ami a maga anyagát is közölte. Akkor tehát Orbán Viktort azzal vádolják alaptalanul, hogy mondta, amit mondott?

Ezek szerint igen. Csak azt nem tudom, mi ebben az alaptalan.

Utána kellett volna olvasni a dolognak, kérem.

Mindegy, most már így alakult. De hadd röhögjek egy kicsit a helyzeten, amibe a biztonságpolitikai szakértő úr lavírozta magát.

Horváth azzal vádolja ugyanis a CIA-t, hogy igazat hazudik, és ilyent erről a cégről még sosem mondtak.

Szele Tamás