Ha nagyon egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám, az orosz média utóbbi időben kapkod, mint Bernát a ménkűhöz, lohol az események után és teljesen koordinálatlan, de annál kalandosabb magyarázatokat ad a hírekre, érkezzenek azok akár a harctérről, akár a Kremlből. Mintha senki sem tudná, valójában mi történik.

Erre a jelenségre próbál magyarázatot találni Andrej Szoldatov és Irina Borogan a CEPA hasábjain és igazuk lehet abban, hogy ez az információs káosz valószínűleg tudatos tevékenység eredménye, más kérdés, hogy elkerülhetetlen is annak érdekében, hogy Putyin kézben tartsa a hadsereget. Amint tudatos lehet Prigozsin összes meghökkentő nyilatkozata, burkolt és nyílt fenyegetőzése is: az egész egy nagy játék része.

Kívülről nézve az orosz kormánymédia zavaros üzenetei egy káoszban lévő ország képét sugallják. A valóságban a felszín alatt valami sokkal fontosabb dolog történik.

Moszkvában valami furcsa disszonancia uralkodik, miközben Oroszország a régóta várt ukrán katonai offenzívát várja, az új, nyugati fegyverekkel felszerelt dandárok támadását. Miközben a tévécsatornák és a mainstream média gúnyolják Ukrajnát a halogatás miatt, az orosz Telegram-csatornákon robbanásszerűen terjednek az orosz visszavonulásról szóló hírek.

Az ukrán ellentámadás körüli idegesség kézzelfogható, és úgy tűnik, hogy a nyilvános üzenetek messze nem a Kreml ellenőrzése alatt állnak.

Először olyan pletykák érkeztek, hogy a régóta várt ukrán ellentámadás már folyamatban van. Ezt leginkább a Telegram-csatornákon vitatták meg: az úgynevezett voenkorok, a hadseregbe beágyazott orosz újságírók részleteket közöltek a Bahmut körüli helyi harcokról. Ekkor lépett közbe Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-zsoldosok főnöke, aki megerősítette az orosz csapatok egyes különítményeinek visszavonulásáról szóló pletykákat, amelyeket „megfutamodásnak” nevezett. A hivatalos vonal az volt, hogy továbbra is az ukránokat bosszantották, amiért halogatják az ellentámadást (ami nehéz lenne, mivel soha nem adtak kezdési időpontot), később pedig elismerték, hogy taktikai átcsoportosítás történt.

Ezután következett négy orosz katonai repülőgép – két harci repülőgép és két támogató helikopter – lelövése május 13-án orosz terület felett. Ezeket a veszteségeket – egyelőre ismeretlen okból – az orosz televízió teljesen elhallgatta. A hírről a Kommerszant hírportál tudósított, de a hivatalos beszámoló vagy magyarázat teljes hiánya megdöbbentő volt. Miközben a tévécsatornák figyelmen kívül hagyták a hírt, a távirati csatornák, köztük a háborúpárti bloggerek csatornái, összeesküvés-elméleteket terjesztettek – az árulásnek köszönhető ukrán rajtaütéstől kezdve az orosz légvédelem baráti tüzéig. Azok a voenkorok, akik ebben a háborúban erős kapcsolatot alakítottak ki a frontkatonákkal, veszélyes játékba bocsátkoztak. Prigozsin pedig, természetéhez (és Vlagyimir Putyin gonosz udvari bolondjaként betöltött szerepéhez) híven, a baráti tűz elméletének támogatásával olajat öntött a tűzre.

Ezt követően orosz parlamenti képviselők a katonai cenzúra bevezetését javasolták, a Kreml hírügynöksége, a RIA pedig megtámadta a voenkorokat, amiért félretájékoztatták a közvéleményt az ellentámadásról. A voenkorok ellentámadásba lendültek, és mindkét fél kölcsönös egymásra mutogatásba keveredett, kiterjedt utalásokkal Sztálin második világháborús információkezelésére.

Összességében a vegyes üzenetek és zavaros válaszok eme örvénye szó szerint megismételte az orosz háborúpárti körök reakcióját a szeptemberi ukrán offenzívára. Akkor is ugyanaz az alapvető összeütközés zajlott le a történésekkel kapcsolatban: a kincstári verziót a hivatalos szervek (elsősorban a védelmi minisztérium ) mutatták be, míg a voenkorok és Prigozsin meg Ramzan Kadirov csecsen elnök egy sokkal kritikusabb, az orosz katonai teljesítményt szinte gyalázó verziót népszerűsítettek.

Mikor szeptember-októberben a narratívák összecsapása elkeseredett belharcokat okozott, az orosz vezérkar felkérte az ügyészséget, hogy álhírek terjesztésének vádjával indítson vizsgálatot kilenc katonai tudósító ellen. Ez az új válság nagyon hasonlónak tűnik, néhány kisebb különbséggel – ezúttal Kadirov a háttérben maradt, és a voenkorok tartózkodtak az érintett tábornokok elleni személyes támadástól, ami a szeptemberi kommentárjaik jellemzője volt.

Itt nem csak a különböző frakciók közötti civakodásról van szó. A zűrzavar azt jelezheti, hogy a Kreml, amely az invázió kezdete óta az információs kontrollra törekszik, egyszerre inkompetens és gyenge a kialakuló válság kezelésében.

De van egy másik magyarázat is.

A voenkorokat egy ösztönösen elnyomó rezsim könnyen rákényszeríthetné, hogy beálljanak a sorba. Végül is, amikor tavaly ősszel azt mondták nekik, hogy hagyják abba a tábornokok támadását és dicsérjék a katonai vezetést, azonnal engedelmeskedtek, tették, amit mondtak nekik.

Ez tehát inkább úgy tűnik, hogy Putyin tudatos erőfeszítése arra, hogy a hadseregét egyensúlyban tartsa. Ebben a játszmában Putyin a voenkorokat és a végtelenül beszédes Prigozsint alternatív csatornaként használja a hadsereg hiányosságairól való tájékoztatásra. 2022 őszén Putyin nem engedte, hogy az ügyészek vizsgálatot folytassanak a voenkorok ellen. Ehelyett Alekszandr Kocot, a Komszomolszkaja Pravda bulvárlap katonai tudósítóját bevette az Emberi Jogi Tanácsba, amely testületnek van némi hozzáférése Putyin köreihez, és egy másik voenkort, Szemjon Pegovot (akit hatalmas tömegek követnek Telegram-csatornáján, a WarGonzón) a Bátorságrenddel tüntette ki. Kívülállók számára furcsának tűnhet, de az olyan nagyhangú kritikusoknak, mint Prigozsin és a voenkorok, úgy tűnik, hivatalos engedélyük van arra, hogy támadják a hivatalos hatóságokat.

A kormány és a biztonsági szolgálatok elszámoltathatóságának hiányában a hagyományos orosz ellenőrzési módszerek mindig is primitívek voltak - a hivatalnokok és ügynökségek közötti verseny biztosította az erőforrásokhoz és a vezetőhöz való hozzáférést.

Borisz Jelcin sokszor alkalmazta ezt a megközelítést. Nem oszlatta fel a KGB-t, hanem a monstrumot több, egymással harcoló ügynökségre osztotta fel, és ösztönözte a rivalizálást a széttöredezett hírszerző közösségben. Ez volt az ő elképzelése a fékekről és ellensúlyokról. És bizonyos mértékig hatásos is volt; a viharos 1990-es években is megőrizte hatalmát.

Az ukrajnai háború a legnagyobb válság, amellyel Putyin rendszere valaha is szembenézett. Bár talán még korai lenne az ukrajnai inváziót egyenesen rendszerváltást kiváltó kudarcként jellemezni, de súlyos és egyre súlyosbodó problémákat okozott. A kormányban és az orosz üzleti körökben sokan elégedetlenek azzal, hogy a háború elhúzódik. A mozgósítás és az újabb behívás veszélye az orosz népet állandó aggodalomban tartja, a radikálisok pedig dühösek az orosz hadsereg siralmas ukrajnai teljesítménye miatt.

Putyin, aki nagyon is tudatában van az elégedetlenségnek, úgy érzi, hogy meg kell tartania az ellenőrzést a hadsereg és a védelmi minisztérium felett, és pontos információkra van szüksége arról, hogy mi is történik valójában a harctéren. Ennek ára a Kreml tévécsatornáinak és más hivatalos médiumoknak a fő állami propaganda-narratívájával való disszonancia.

Az orosz vezető azonban hajlandó megadni a voenkoroknak azt a korlátozott szabadságot, hogy a fronton zajló eseményekről valami olyasmit mondjanak, ami itt-ott az igazsághoz hasonlít. Ez is a Prigozsinra bízott feladatok egyike.

Ha ez az ellen-narratíva újabb lehetőséget biztosít arra, hogy Szergej Sojgu védelmi miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök megmutassa, hogy őket nem lehet becsapni, annál jobb.

A kölcsönös feljelentés és versengés e nyíltan középkori rendszerének megvannak a maga hibái, de a hatalom Putyin által létrehozott vertikális jellegét tekintve lényegében ez az egyetlen rendelkezésére álló lehetőség.

Szoldatov és Borogan írása nem említi a belgorodi térség elleni rajtaütést, de az arról szóló hírek csak alátámasztják a következtetéseiket: a jelek szerint a Kreml valóban egymás ellen játssza ki egyrészt a hivatalos és a nem teljesen hivatalos tájékoztatást (jóllehet mindkettő hazudik, csak mindkettő másképpen), és a mélyebb rétegekben a haderőben létrejött hatalmi köröket, klikkeket, szövetségeket.

Ha mindehhez még azt is tekintetbe vesszük, hogy Prigozsin tegnapelőtti interjújában közelgő társadalmi forradalomra utalt, melyet a Nagy Októberihez hasonlított, láthatjuk: Putyin hihetetlenül veszélyes játékot folytat ezzel az egyensúlyozgatással.

Csak éppen nincs más választása.

Fenntarthatja az egyensúlyt ideig-óráig, talán még sokáig is – de örökké nem, és ahogy megbillen a rendszer, hatalmas összeomlás következik.

Akkor vigyázzunk majd, nehogy a fejünkre essen.

Szele Tamás