Újból hozzá kell nyúlnom egy korábban megfogott, megkezdett témához, hiszen „fogott figura lép”, ahogy az íratlan szakmai alapelv mondja és ahogy olvasóim is emlékeztetnek lassan már naponta. A Magyarországra hozott ukrán állampolgárságú, talán magyar nemzetiségű, orosz hadifogságból szabadult tizenegy főről van szó.

Szándékosan írtam körül ilyen hosszan és bonyolult módon a státusukat, ugyanis ez lenne velük kapcsolatban a hivatalos verzió, vagyis tegnap óta még ez sem. Az történt ugyanis, hogy tegnap a Kormányinfón Gulyás Gergely egészen érdekesen közelítette meg a kérdés, az eddigi verziókhoz képest unortodox módon. A Magyar Hang szerint azt mondta:

„Nem minősülnek hadifogolynak azok az elfogott katonák, akiket Oroszországból Magyarországra szállítottak. Azért nem minősülnek hadifogolynak, mert őket Oroszországban kiszabadították egyházközi együttműködés keretében. Jogi értelemben ők nem is voltak már hadifoglyok – ezt mondta Gulyás Gergely. Hozzátette: tájékoztattuk erről Ukrajnát, az eljárás pedig megfelel a nemzetközi jognak és gyakorlatnak is. A miniszter azt mondta, hogy ők szabad akaratukból jöttek Magyarországra, szabad akaratukból el is hagyhatják az országot, nem figyeljük meg őket. Akinek nem volt magyar állampolgársága, menekültstátust kapott. De arra a kérdésre, hogy mi van velük, úgy válaszolt, hogy „nem vagyunk rendőrállam, ezért nem ellenőrizzük őket”.

Gulyás Gergely más kérdésre azt mondta, azelőtt értesült erről, hogy megérkeztek, Ukrajnának pedig akkor szóltak, miután megérkeztek. Ha hadifoglyok lettek volna, akkor is jogszerű lett volna az eljárás, de mivel nem is hadifoglyok voltak már, az orosz ortodox egyház szabad emberként vette át őket, és ők nyilatkoztak arról, hogy Magyarországra szeretnének jönni. Azt mondta, hetekkel korábban tudott már arról a Máltaiaktól, hogy van mód arról, hogy döntően magyarokat kívánságuk szerint Magyarországra szállíthatnak. A kérdés azért merült fel, mert a Szabad Európa arról írt, hogy Semjén magánakciója lehetett, és sem Szijjártó, sem Gulyás nem tudott róla. Vannak olyanok is, akik teljes egészében ukránok – mondta még később Gulyás Gergely. A folyamatot pedig úgy írta le, hogy az orosz ortodox egyház vette fel a kapcsolatot a máltaiakkal, hogy vannak ukrán hadifoglyok, akiket szabadon tudnának engedni. A máltaiak tájékoztattak erről, tudtunk róla és elfogadtuk. És hogy ki hozta meg a végső döntést, rövid gondolkodás után azt mondta, hogy feltételezhetően Semjén Zsolt, de elképzelhetőnek tartja, hogy Orbán Viktorral is egyeztetett, viszont a döntés olyannyira egyértelmű volt, hogy nem hiszi, hogy bárkiben felmerülhetett volna, hogy nemet mondjunk.”

Ez az egyik tétel, akármennyire is bonyolult, homályos és kétértelmű, amiből ki kell indulnunk, a másik az a hivatalos nyilatkozat, amit Oleg Nikolenko, az ukrán külügyminisztérium szóvivője tett közzé, szintén tegnap. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez valami diplomáciai rutinszöveg, jelzem: az ukrán külügyminisztérium hivatalos honlapján jelenleg ez a vezető hír. Akkor lássuk, hogy látszik ez a zavaros történet Kijevből nézvést?

„A Külügyminisztérium, a Hadifoglyokkal Foglalkozó Koordinációs Főhivatal és más érintett ukrán szervek továbbra is aktív intézkedéseket tesznek annak érdekében, hogy hazatérjen az állítólag tizenegy ukrán hadifogoly, akiket Magyarország az ukrán kormány vagy a nemzetközi emberi jogi szervezetek tudta nélkül vitt el Oroszországból.

Az ukrán diplomatáknak az elmúlt napokban tett minden kísérlete, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsenek az ukrán állampolgárokkal, sikertelen volt. Ez, valamint néhányuk hozzátartozóitól kapott információk azt mutatják, hogy a magyar hatóságok biztosítékai a Magyarországon tartózkodó ukrán honvédek állítólagos szabad helyzetéről nem igazak.

Valójában elszigetelten tartják őket, nem férnek hozzá nyílt információforrásokhoz, a hozzátartozókkal való kommunikációjuk harmadik személyek jelenlétében zajlik, megtagadják tőlük a kapcsolatfelvétel jogát Ukrajna Nagykövetségével.

Az ukrán fél azon próbálkozásait, hogy hivatalos diplomáciai csatornákon keresztül konstruktív párbeszédet kezdjen a magyar hatóságokkal, sajnos figyelmen kívül hagyják.

Budapest ilyen lépései megkérdőjelezik az ukrán állampolgárok Magyarországra történő átszállításának deklarált humanitárius indokait. Emellett az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény rendelkezéseinek megsértésének is minősíthetők.

Ukrajna Külügyminisztériuma ismételten azzal a követeléssel fordult a magyar félhez, hogy haladéktalanul tegye lehetővé az ukrán konzul számára az ukrán hadifoglyok meglátogatását, hogy felmérje fizikai és pszichikai állapotukat, tájékoztassa őket jogaikról, valamint sürgős konzuli segítséget is nyújtson.

Ukrajna várja haza katonáit, és kész maximális segítséget nyújtani nekik a családtagjaikkal való találkozásban és a szükséges rehabilitációban.”

Azért a két állítás mintha kissé ellentmondana egymásnak, és lássuk be, Gulyás verziója jóval fantasztikusabb, mint Nikolenkóé. Lássuk, mit kéne elhinnünk egyik és mit a másik változat elfogadása esetén.

Ha Nikolenkónak hiszünk, akkor az a helyzet, hogy valahol, valamikor, együtt vagy külön, de orosz hadifogságba esett tizenegy ukrán állampolgár. Ennél sajnos többen estek orosz hadifogságba, de minket pont az a tizenegy érdekel, akik valamilyen, eddig meg nem nevezett oknál fogva az orosz ortodox egyház, a máltaiak és Semjén Zsolt közreműködésével valószínűleg Törökországon és Szerbián keresztül hozzánk kerültek. Itt erős őrizet alatt állnak, csak a rokonaik beszélhetnek velük, de ők sem négyszemközt és csak rövid ideig: egy, maximum két órát tölthetnek velük. Jövendőbeli sorsuk bizonytalan, jelen helyzetük vitatott.

Ezzel szemben Gulyás állításai csak annyiban egyeznek az ukrán külügy álláspontjával, hogy tizenegy emberről van szó, akik orosz hadifoglyok voltak, de most már nem azok, és Magyarországon tartózkodnak.

Ellenben szerinte már akkor sem voltak hadifoglyok, amikor átlépték a határt, önként jöttek ide, talán szeretik a klímát és a magyaros ételeket, Budapest ebben az évszakban különben is gyönyörű, miért ne jöttek volna, pláne, ha valamiért az útjukat egyházközi együttműködés keretében szervezet meg maga Semjén Zsolt. Még a kulcsmondatot is kiejtette a száján, ezt jegyezzük meg:

„Szabad akaratukból jöttek Magyarországra, szabad akaratukból el is hagyhatják az országot, nem figyeljük meg őket.”

Ennek később jelentősége lesz. Tehát Gulyás tündérmeséjéhez el kell hinnünk, hogy ez a tizenegy ember odament az orosz hadifogolytáborban az őrparancsnokhoz, és megkérlelte szépen:

• Jó goszpogyin, Strázsa Darabontovics Poroszlov, muszáj nekünk itt hadifogolynak lelnünk?

• Most, hogy így kérditek, tulajdonképpen nem muszáj.

• El is engednél minket?

• Hogyne, ha szépen kéritek.

• Akkor szépen kérjük.

• Menjetek, amerre a szemetek lát. De várjatok csak... épp itt van a tábori lelkészünk, Kirill Ájtatovics Ikonosztáz, ő még útba is igazít titeket, fel is tarisnyál, kaptok tőle szentjánoskenyeret az útra.

Kirill Ájtatovics meg eligazította őket Budapestre, a többi magyarok közé, hiszen a tizenegyek is magyarok voltak, egyenesen Tömjén Nyikolajevicshez, aki ott valami papi fejedelem vagy micsoda, igaz, kicsit körbe mentek, török földön és Szerbián keresztül, de végül is csak elértek a Duna partjára, ahol is vendégszeretően fogadták őket, tyúkkal, kaláccsal etetik, szatmári szilvával itatják, olyan dolguk van, mint a török császárnak, szabadok, mint a madár, jönnek-mennek, nem bánkódnak.

Ez egy igen szép orosz népmese, fájón hiányolom belőle Baba Jagát és a ruszalkákat, de azért ugye senki sem hiszi el, hogy az orosz hadifogságból szép szóra elengedik az embert? Márpedig Gulyás szerint így kell lennie, hiszen úgy tudja, „az orosz ortodox egyház szabad emberként vette át őket”. Hogy aztán ezek a „szabad emberek” miért nem haza igyekeztek, a családjukhoz, hanem külországba, mihozzánk, azt nem tudni: talán gyermekkori álmuk volt egy budapesti út.

Sajnos ki kell mondanunk: Gulyás bolondnak nézi a közönséget ezzel az ócska mesével. Ráadásul tudjuk róla, hogy okos ember, még az a mentsége sincs, hogy ő is elhinné, annyira nem buta ő, amennyire minket annak néz.

De akkor mi lehet az igazság?

Visszatérek korábbi álláspontomhoz, melyet kissé módosítok. Az a lehetőség kiesik, hogy ezek az emberek nem is léteznek, hiszen a kijevi külügy beszélt a rokonaikkal. Az erős őrizet miatt azt is kizárhatjuk, hogy a tizenegyek mind egy szálig valamelyik orosz szolgálat ügynökei volnának, hiszen azokat nem kéne őrizni, azok betartanák az utasításokat. De az nem zárható ki, hogy akad köztük egy vagy több olyan ember, akinek az Unióba juttatása kedvéért rendezték meg ezt az egész kutyakomédiát, ezek elvegyültek a valódi hadifoglyok között, akik az álcájukként szolgálnak. Az pedig elég hihetetlen, hogy mind egyszerű hadifoglyok volnának, mert akkor maximum fogolycserében vehettek volna részt, ezeket hetente-kéthetente tartják, olyan százas nagyságrendben váltják egymást a foglyok mindkét oldalról. Ha pedig Nariskin a ferde céljai érdekében kárpátaljai magyar hadifoglyokkal akart volna Budapesten sajtótájékoztatót tartani, felszítandó ukrán és magyar oldalon egyaránt a nacionalizmust, azt sem bízta volna egyszerű, hétköznapi halandókra, azt is „ideológiailag képzett” személyzettel intéztette volna, akik tudják, mit kell mondaniuk, bár most már úgy néz ki, nem lesz semmiféle tájékoztató.

Nem lesz, ugyanis a teljesen amatőr magyar vezetés nagy buzgalmában teljesen szétverte a fedősztorit, ötféleképpen mondta el azt, amit csak egyféleképpen lett volna szabad, felhívták a figyelmet a fedett akcióra, most már ott tart a dolog, hogy még propagandára sem lesz jó a csapat, haza kell küldeni mindenkit, az összes szegénylegényt.

Lesz, aki Kárpátaljára megy haza, lesz, aki Moszkvába, a Lubjanka térre. Ki honnan indult, oda.

És lesz, aki „szabad akaratából” nem haza megy, hanem Nyugatra. Na, őmiatta indult el ez az egész cirkusz.

Szele Tamás