Mikor a Wagner-zendülés kitört, néhány ismerősömmel eszünkbe jutott, hogy hány embernek főhet a feje miatta a magyar kormánymédiában. Elég soknak, ami azt illeti: ugyanis szembejött velük a tökéletes önellentmondás, „Bahmut orosz hősei”, „a rohamcsapatok önkéntesei” épp Moszkva ellen vonultak, kaján vigyorral lestük, hogyan fogják ezt megmagyarázni a közönségüknek.

Megmagyarázták, nem kell őket félteni. Ebben a pár sorban azzal foglalkozom ma, hogy miképpen kezelte ezt a válságot a magyar kormánysajtó. A 444-en, pontosabban a Lakmuszon megjelent ugyan egy szerintem kissé elnagyolt tanulmány az esemény magyar médiavisszhangjáról, amit egyébként kiváló munkának találok, egy hibája van: mivel alapvetően politikai kötődés szerint kategorizálja az elemzett sajtótermékeket, értelemszerűen pont a magyar sajtó színe és java maradt ki belőle, tehát a pártokhoz direkt módon nem köthető médiumok, például maga a 444 is, tehát egyébként kiváló áttekintés, csak nem teljes.

Én sem próbálok itt teljes elemzést adni, ugyanis az legalább ötven oldal kéne legyen, inkább csak a kormány médiumaival foglalkozom, sőt, nekik is a pregnánsabb vagy inkább penetránsabb és frissebb megnyilvánulásaikkal.

Valóban nem lehettek könnyű helyzetben, ugyanis a válság rosszkor kezdődött. Természete ez már a kríziseknek, ahogy visszagondolok az elmúlt évtizedekre, hamarjában egyet sem tudok mondani, ami jókor tört volna ki. Ez ráadásul péntek este kezdődött, a Wagner előrenyomulása majd megtorpanása szombatra, hétvégére esett, ami a kormánymédiában holtszezon: azok, akik megmondják a megmondóembereknek, mi legyen a véleményük, szerteszét pihennek határon belül és kívül, nekik sincs fogalmuk az eseményekről, ilyenkor szükségszerűen improvizál a szerkesztő és a munkatárs egyaránt.

Szalagcímben először két nappal az események után reagált például az Origo, mikor már biztos volt, melyik fél nyert, a híreikben viszont azonnal, és meg is alkották a „Wagner-bérgyilkosok” kifejezést, ami egyedi és magyar, más nyelven még nem találkoztam vele. Mindenesetre minimum közelgő Armageddónt vizionáltak, ugyanakkor tartották a távolságot az eseményektől – például a ma reggeli szalagcímük:

„Döbbenetes új hír érkezett a Wagner-bérgyilkosok vezetőjéről”

közzéteszi, hogy Prigozsin Minszkbe érkezett, aminek csak az a szépséghibája, hogy én például ezt már tegnap délelőtt megírtam és meg is jelent ezeken a hasábokon. A mai hír az, hogy a magángépe Moszkvába repült, és nem tudni, ő a fedélzeten volt-e, de ezt az Origo majd csak holnap fogja észrevenni és megírni. Ilyen is van, „biztonsági újságírásnak” nevezhetnénk, abból tényleg ritkán lesz baj, ha valamit jelentős késéssel írunk meg, legfeljebb a kutyát nem fogja érdekelni, akármilyen kulisszahasogató címet adunk neki.

A Magyar Nemzet ezzel szemben pontos volt, már pénteken jelezték Prigozsin „hadüzenetét” és a szombati nap folyamán is igyekeztek szakértőket megszólaltatni, az már az ő bajuk, hogy a témában avatott Demkó Attilán kívül olyan mágusokat kellett megszólaltassanak, mint Horváth József vagy maga a nagy (fanfárokat kérek) Nógrádi Raguza György. Ezzel együtt: a nemhivatalos kormánylap legalább törekedett a tájékoztatásra.

A Pesti Srácok saját szerkesztési elveit követte, mely szerint ha valamihez kicsit sem értenek, akkor arról nagyon határozottan és agresszíven meg kell mondják a kormány véleményét, ha a kormánynak még nincs ilyenje, akkor azt, amiről úgy gondolják, hogy a legközelebb áll a várható hivatalos irányvonalhoz. Ezt azért nem árt bakiparádéval színesíteni, feledhetetlen volt a lap egyik vezető munkatársának mondata, amit aztán javítottak, de az eredetit érdemes idézni:

„Az oroszbarát sajtó 13 orosz katonát ölt meg a lázadásban, de a Sky News nem erősítette meg az állítást.”

Jegyezzük meg egy életre: az oroszbarát sajtóval vigyázni kell, gyilkos fenevad. Ezen kívül nagy teljesítményt nem láttunk tőlük, szolidan mérgezték a kutat, ahogy szokták.

Lényegében véve egy ideig majdnem minden kormánylap ezt tette, ugyanis pártunk és kormányunk nem foglalt állást nyilvánosan, 24-én kiadtak egy közhelyes állásfoglalást, miszerint:

„A magyar kormány számára Magyarország és a magyar emberek védelme a legfontosabb. Csak ebből a szempontból követjük nyomon az Oroszországban és Ukrajnában zajló fejleményeket.”

azt viszont már például csak 26-án tudtuk meg Szijjártótól, hogy ő szombaton végigtelefonálta az orosz és belarusz vezetést Manturovtól és Lavrovtól Szergej Alejnyik belarusz külügyminiszterig, akik mind nagyon örülhettek az érdeklődésének. Ezt maga Szijjártó így mondta el a publikumnak:

„Ha adott esetben cselekvési kényszer van, akkor tudnunk kell lépni. Én telefonon beszéltem Oroszország miniszterelnök-helyettesével, Gyenisz Manturovval, és Oroszország külügyminiszterével, Szergej Lavrovval. Velük áttekintettük a helyzetet, és tájékoztatás adtak arról, hogy mi történik Oroszországban, és azt is elmondták, hogy ők mire számítanak. Kapcsolatban voltak Szergej Alejnyik belorusz külügyminiszterrel is, ő tájékoztatott engem a Lukasenka–Prigozsin telefonbeszélgetésről, amelynek nyomán ez a helyzet, mondjuk úgy, megoldódott. Én ezekről a fejleményekről pedig folyamatosan tájékoztattam a magyar miniszterelnököt, akinek a Magyarország védelme szempontjából szükséges döntéseket meg kell hoznia, ezért teljes körű tájékozottsággal kell rendelkeznie.”

Képzelem, miket hallhatott, hiszen azóta tudjuk, hogy maga a nevezetes Lukasenka-Prigozsin beszélgetés is harminc percnyi folyékony káromkodással kezdődött. Ha egymásnak is olyanokat mondtak, amiktől a jó pravoszláv még életében, sőt, menten és helyben elkárhozik, vajon mit szólhattak egy viszonylag távoli, az ügyben közvetlenül nem érintett kis ország fontoskodó külügyminiszterének telefonos zaklatásához? Az viszont vigasztaló, hogy amit hallott, azt mind átadta Orbán Viktornak, aki talán emiatt olyan interjút adott a Bildnek, amit még sokáig és alaposan meg fogunk emlegetni.

Sőt, a moszkvai MGIMO-n is tanítani fogják az „alkalmazott vatnikológia” tanszéken. Elmondta, hogy

„Putyin Oroszország elnöke. Ha valaki úgy gondolja, hogy ő kudarcot vallhat, vagy leválthatják, akkor nem érti az orosz népet és az orosz hatalmi struktúrát.”

Második Miklós pedig minden oroszok cárja volt, aztán lám, mégis hogy járt. Sőt, szerinte Putyin nem is háborús bűnös:

„Nem, számomra nem az. Azért, mert háborúban állunk. Háborús bűnökről a háború után lehet beszélni. Ha fegyverszünetet akarunk, és tárgyalást, akkor meg kell győznünk a konfliktus részvevőit, hogy üljenek le az asztalhoz.”

Ki áll háborúban? Mi? Erről eddig nem volt szó.

„Nem akarom befolyásolni az ukránokat, de mindig csak a békéért, a békéért és a békéért könyörgök. Máskülönben rendkívül sok pénzt és életet fognak veszíteni, hatalmas pusztítás fog történni. A béke az egyetlen megoldás jelenleg. A békéhez pedig azonnali fegyverszünet kell.”

Azt, látja uram, jól teszi, ha nem akarja befolyásolni az ukránokat, mert nem is hallgatnának magára, főleg a történtek után nem. Van annak némi oka, hogy nem kedvelik, és ezt az okot Budapesten kell keresni, nem Kijevben.

Nos, a Szijjártó-közlemény és az Orbán-interjú már adott volna némi kapaszkodót a kormánymédiának, ha az dühében nem kezdte volna el ugatni a Holdat. Itt konkrétan a „Wagner-baloldal” fogalmának megjelenésére gondolok. Vegyük tekintetbe, hogy minden alkalmas mindenre, csak legfeljebb különböző mértékben, olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó, és a smirglipapír is igen hasznos holmi, csak higiéniai alkalmazása következményekkel jár. A „Wagner-baloldalt” valószínűleg az a kormánypárti tollnok találta ki, akiről valamikor azt írtam, hogy a balett-táncosok között a legjobb publicista és a publicisták között a legjobb balett-táncos, de mivel megsértődött ezen, ő tudja, miért, nem írom le a nevét. Kétes az ő dicsősége, de annyira jónak találták az ötletét, miszerint „a körúton belüli éttermiség egész álló nap Prigozsinnak, és az általa vezetett, kegyetlenkedéseikről elhíresült Wagnernek szurkolt”, hogy most már százak visszhangozzák ezt az olcsó kis hazugságot. De vajon hazugság ez?

Hazugság bizony. Prigozsinnak Magyarországon senki sem „drukkolt” és ha drukkolt is volna, fikarcnyit sem számítana, az események nélkülünk dőltek el. Mi több – csak ehhez orosz sajtót is kéne olvasni, uracsok! – még az orosz ellenzék véleménye is az volt, hogy ha sikerül Prigozsinnak leváltania Putyint, azzal eben gubát cserélnek, jól nem jár senki, a wagnerista állományt kivéve. Egyedül Hodorkovszkij üzent egy olyant, hogy:

„Ha látjátok magatokban az erőt, hogy a jövőben azok a fegyveresek legyetek, akik szembeszállnak Putyinnal vagy Prigozsinnal, akkor itt az ideje, hogy felfegyverkezzetek. Prigozsin nem a barátunk, de még csak nem is a szövetségesünk. Ő egy bandita és háborús bűnös. De az ő lázadása egy egyszeri lehetőség az életben, és hosszú ideig nem lesz még egy ilyen.”

Hodorkovszkijt meg lehet érteni, súlyos, terjedelmes számlát kell benyújtson Vlagyimir Vlagyimirovicsnak, de még ő sem mondta, hogy Prigozsin angyal volna, sőt. Meg ezt nem is a magyaroknak üzente, hanem az oroszoknak, mi több, azok sem hallgattak rá. Egyedül volt ő ezzel a véleményével.

Ezzel szemben a magyar kormánymédián belül eluralkodott az az általános nézet, hogy mintha még magát a lázadást is valamiképpen Magyarországról rendezték volna, azt fel sem tételezték, hogy Prigozsin önállóan cselekedne. Ezt a vonulatot képviseli a 888, melynek címe magáért beszél:

„Wagner-baloldal: a Gyurcsány vezette tömb mindenáron a háború részesévé akarja tenni Magyarországot”

Nofene. Ebbe azért valahogy bele kéne keverni még Sorost is. Azonban nincs idő rá, belépett a színre maga Siegfried, bocsánat, Georg Spöttle, a Szakértők Szakértője, és áriába kezdett:

„Nekem, mint ex-katonának, feltűnt pár dolog a Rosztovból sugárzott felvételeken. Az, hogy semmilyen ellenállást nem tanúsítottak a helyi laktanyák erői. Egyetlen lövés nélkül foglalták el a várost. Az egység több konvoja innen tovább is ment északra Moszkva irányába. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egészen Lipeckig jutottak volna a Wagner konvojai, ha egy komoly lázadással nézett volna szembe a Kreml. A légierő megsemmisítette volna a Wagner erőit Putyin beszéde után, amelyben komoly büntetést ígért a felkelőknek. 25 ezer harcos nem kevés, de összevetve az orosz hadsereggel, légierővel és az FSZB különleges szolgálatával édes kevés egy államcsínyhez.”

Ám a balfenékről közeledik Gunter, bocsánat, Robert C. Castle, és kontrázni kezd neki:

„Milyen arcot mutatott Moszkva miközben a bahmuti muzsikusok bahmuti rémképeket ígérve repesztettek a sztrádán a főváros felé?

Meglepően sztoikusat.

Az élet, a normalitás ment tovább, a levegőben vibráló feszültség ellenére. Nem tudom megállni, hogy ne hasonlítsam össze ezt az összefogott sztoicizmust azzal, amit a francia, a belga, a kanadai és az amerikai fővárosokban láttunk az utóbbi egy-két évben. (…) Oroszországnak csak egy Prigozsinja van.

Nekünk egy egész rakományra való van belőlük.

Az ő egyetlen Prigozsinjuk csupán egy vasvillás orosz kulák, akinek államosítani akarták a hadseregbizniszét és ő a téeszcsé elől a puccsba menekült.

A mi Prigozsinjaink számára a káosz nem pusztán eszköz, hanem egy magasztos cél és életpályamodell.

Ez az oka annak, hogy az ostromló seregre váró Moszkva a stabilitás szigete a mi, békeidőben is káoszba merülő metropoliszaink mellett.”

A darab végén mindketten egymás fejébe csapják Mime ködsipkáját és eltűnnek a honoráriummal, de az még messze van. Robert C. Castle, aki egyébként azzal büszkélkedik, hogy nem olvas oroszul (sem), valószínűleg nagyon érthet az orosz lélekhez, valóságos mérnöke annak. Az fel sem merül benne, hogy az orosz nép talán sem a mostani uralkodó rétegért nem lelkesedik, sem Prigozsin vezetését nem kívánja, ráadásul nehezen érthető, hogy a zsoldosvezér mellett miért tüntettek volna pacifista tömegek Moszkvában, annál nehezebben már csak egy Putyin melletti spontán tömegdemonstrációt lehetne megmagyarázni. Szerencsétlen orosz nép egyszerűen annyit szeretne, hogy hagyják békén az FSZB-sek is, a haramiák is, de azt meg nem tudja elérni. Még jó, hogy feszülten bár, de megpróbáltak normálisan élni (azért, gondolom, mindenki bevásárolta az ilyenkor kötelező gyertyát, gyufát, sót, cukrot, lisztet).

De a magyar „szakértők” jobban tudják az oroszoknál is, milyen a néplelkük. Nagy. És tűri a szenvedést, sokat képes elviselni, például egy ideig még azt is, hogy ilyen marhaságokat írjanak róluk.

Összesítsük, mire jutott a magyar kormánymédia a Wagner-lázadással.

Amim szakmai hibát el lehetett követni, azt elkövették, emellett szépen teljesítettek túlbuzgóságból, talp- és seggnyalásból, alkottak új kifejezést is (Wagner-bérgyilkosok) és végül megfejtették, mi is történt igazából. A megfejtés szerint:

A Wagner-lázadást a magyar Prigozsin-baloldal szervezte Orbán Viktor ellen.

Ezt tessék Prigozsin arcába mondani (akit még nem írnék le teljesen). Vagy akár Putyinéba.

Ha fél perccel később még egy darabban lesznek, gratulálok.

Szele Tamás