Az utóbbi hetekben egyre több szó esik a Kreml sajtójában a nukleáris fenyegetésről, mármint orosz részről, ami két formában szokott jelentkezni: vagy szemüket forgatva aggodalmaskodnak a szerzők a Zaporizzsjai Atomerőmű bizonytalan helyzete miatt, vagy az orosz atomfegyverek bevetésével fenyegetőzik Medvegyev volt elnök, esetleg Karaganov politológus.

Nos, mivel Medvegyev már a háború kezdete óta ezt teszi, ráadásul valahogy mindig az esti órákban jutnak eszébe a vadnál vadabb ötletek és fenyegetések, okkal feltételezhetjük, hogy az ő frázispufogtatásában szerepet játszik a vodka és esetleg más tudatmódosító szerek is, netán egyszerre alkalmazva. Épp ezért volt fontossága annak, amikor Szergej Karaganov, a történelemtudományok józan doktora, másodállásában politológus „vitaindító” cikket publikált a témában, ezt többek között a RIA Novosztyi is utánközölte. Medvegyevet ugyanis a fentebb vázolt okok miatt nem szokás komolyan venni, Karaganovot viszont már lehet, sőt, talán kell is. Mit mond tehát a politológus abban a bizonyos írásban?

„Az atomfegyverek megalkotásának hivatalos története ismert, de véleményem szerint van még egy szupertörténetük is. Mintha az Úristen látta volna, hogy az emberiség nagy része megőrült, miután egy generáción belül két világháborút is kirobbantott, és átadta az embereknek az atomfegyvereket, az apokalipszis fegyvereit, hogy állandóan az emberek szeme előtt legyenek, és rájuk ijesszenek. De az emberek már nem félnek.”

Ez hit kérdése, én például nem hiszem, hogy ilyen misztikus dolgok állnak a háttérben, de a mélyen vallásos oroszok egy részét meggyőzheti a nukleáris fegyverek bevetésének szükséges voltáról – hiszen maga az Úristen rendelte el ezek szerint, annak okából, hogy az emberek féljenek.

„Szeretnénk hinni, hogy ellenfeleink észhez térnek. Mert ha nem, akkor Oroszország politikai-katonai vezetése szörnyű erkölcsi választás elé kerül, és nehéz döntést kell hoznia. De úgy vélem, hogy elnökünknek valamikor ki kell nyilvánítania elszántságát a nukleáris fegyverek bevetésére.

Felmerül azonban a kérdés, hogy ki lehet és ki legyen egy ilyen támadás célpontja. Az amerikaiak, mint tudjuk, szégyentelenül hazudtak, amikor azt mondták, hogy Ukrajnára készülünk csapást mérni. Ez szörnyű ostobaság, rosszindulatú, mert természetesen az ukránok egy szerencsétlen, megtévesztett nép, akiket mészárlás céljából üldöznek. De ettől még ők a mi népünk, nem fogjuk őket megtámadni. Ha atomcsapásra kerül a sor, akkor annak számos olyan európai országot kellene érintenie, amelyek a leginkább támogatták a kijevi zsoldos rezsimet.”

Többet nem is érdemes idézni Karaganovtól, ennyit viszont muszáj volt, hogy lássuk, mivel vitatkozik a Meduza hasábjain a szintén komoly embernek számító Mihail Troickij, a politikatudományok kandidátusa. Szerinte ugyanis az orosz nukleáris arzenál bevetése komoly belpolitikai következményekkel járna, és ezek nem volnának túl kellemesek a jelenleg kormányzó rétegre nézve. Mint írja:

„Körülbelül egy hónappal ezelőtt a Kremlhez közel álló szakértők a nukleáris fegyverek „korlátozott” alkalmazásáról kezdtek beszélni, egyértelműen tudatában annak, hogy az Ukrajna elleni háború folytatása további kudarcokat hozhat az orosz hadsereg számára. Ezért a harcok gyors befejezését javasolták Oroszország javára. Most az orosz hatóságok még nagyobb veszélyben érzik magukat: a lázadás, ha rövid időre is, de megkérdőjelezte a hatalmi apparátus egységét. Bármelyik pillanatban számíthatunk arra, hogy „a vizsgálat eredményei után” Oroszország azzal vádolja majd Ukrajnát és nyugati partnereit, hogy támogatták a fegyveres felkelést, és ezt újabb, még kétségbeesettebb fenyegetések követik majd a nukleáris fegyverek bevetéséről.

Valójában ilyen fenyegetések már elhangzottak. Egy héttel az első tárgyalási forduló után kulcsfontosságú orosz szakértők kiegészítették és továbbfejlesztették gondolataikat. Most azt tanácsolják az orosz vezetésnek, hogy ne álljon meg, mérjen „masszív nukleáris csapásokat” a Nyugatra, amelyek „véget vetnének Európának mint geopolitikai egységnek”. A csapások előtt az ajánlások szerint meg lehetne próbálni nagyszabású migrációs válságot előidézni a „legaktívabb oroszellenes szerepet játszó” országok megfenyegetésével.

Eközben az a szélsőséges helyzet, amelybe a Wagner PMC lázadása egy napra sodorta Oroszországot, új megvilágításba helyezi az események alakulásának lehetőségeit az orosz atomcsapás feltételeinek függvényében.”

A pánik veszélye

Azokat, akik atomfegyverrel fenyegetőznek, miközben kerülik, hogy a magára Oroszországra vonatkozó következményeiről beszéljenek, a lázadás bizonyára elgondolkodtatta az orosz társadalom szélsőséges eseményekre adott reakciójáról. Amint az emberek úgy érzik, hogy ami történik, az nemcsak a jólétüket, hanem a fizikai biztonságukat is érinti, gyorsan, féktelenül – és tömegesen – cselekszenek.

A felkelés idején moszkvaiak tízezrei vásároltak repülőjegyet a közeli időpontokra, és néhány jelentős tisztviselő és üzletember sürgősen elhagyta a várost magángépeken, vagy más menekülési útvonalakat készített elő. Egy nukleáris eszkaláció – még a retorika szintjén is – ennél sokkal nagyobb aggodalmat keltene azok körében, akik legalább elméletben megengedhetnének maguknak egy repülő- vagy vonatjegyet. Maga a kísérlet, hogy a nukleáris háború szélén táncoljanak, nagyságrendekkel erősebb társadalmi folyamatokhoz vezetne Oroszországban, mint amilyeneket a Prigozsin-lázadás idején láthattunk. Ha Oroszország csapást mér a NATO-tag európai országok egyikére (ahogy Szergej Karaganov javasolja), a válaszcsapás Oroszország sűrűn lakott területei ellen irányulhat. Ezért az orosz társadalomban a bizalom vagy akár csak a pletykák terjesztése arról, hogy nagy a valószínűsége egy Moszkva által végrehajtott nukleáris csapásnak, pánikhoz vezetne. Ez pusztító következményekkel járna a nagy orosz városokra nézve.

Az orosz katonai doktrína csak kivételes esetekben írja elő a nukleáris fegyverek alkalmazását, amikor Oroszországot már nukleáris fegyverekkel támadják, vagy amikor az állam túlélése forog kockán. Egy nukleáris fegyverektől mentes Ukrajna elleni háborúban az orosz közvélemény támogatása egy orosz nukleáris első csapás esetén a fenyegetés mértékével kapcsolatos konszenzuson múlna. A mai állás szerint a Russian Field szociológiai és kommunikációs kutatóintézet felmérése alapján a megkérdezettek háromnegyede (74%) elfogadhatatlannak tartja a nukleáris fegyverek bevetését katonai akció megnyerése érdekében. Elvileg a válaszadók 16%-a tartja elfogadhatónak az ilyen fegyverek háborús bevetését, míg 5% szerint egy ilyen lépés csak akkor lehetséges, ha vereséggel fenyeget a hadi helyzet.

Ebből fontos következtetéseket lehet levonni. Nem valószínű, hogy az orosz társadalom széles rétegei számára az „állam túlélése” (ahogyan azt a Kremlben értelmezik) fontosabb, mint a saját fizikai túlélésük. És nem valószínű, hogy közvetlenül az életüket fenyegető veszélyt látnak az ukrán hadsereg akcióiban és Ukrajna létezésében mint olyanban. Az orosz állampolgárok, még azok is, akik támogatják az úgynevezett „különleges műveletet”, nincsenek felkészülve a nukleáris háború vagy az ember által okozott nukleáris katasztrófa okozta – azonnali vagy késleltetett – halál kockázatára. Az orosz hatóságok akcióit támogatva vagy azokkal szemben tanúsított semlegességükben azt feltételezik, hogy egy „korlátozott katonai művelet” viszonylag biztonságos a számukra.

Még ha Ukrajna fegyveres erői el is érnék a 2022. februári vonalat, az sem jelentene nyilvánvaló veszélyt az oroszok túlnyomó többségének személyes túlélése szempontjából, és nem késztetné az oroszokat arra, hogy azt higgyék, hogy szükség van egy ember okozta nukleáris katasztrófára. A nukleáris fegyverek bevetésével való fenyegetést egy ilyen helyzetben az orosz közvélemény és bürokrácia valószínűleg az orosz vezetés alkalmatlanságának jeleként értelmezné. És még ha a propaganda bizonyos mértékig működik is, a nagyvárosokból való tömeges elvándorlás akkor is szinte elkerülhetetlen, sőt, az elit és a csúcsbürokrácia elutasíthatja a Kreml támogatását.

A hitetlenség ereje

Moszkva azon kísérlete, hogy Ukrajnát nukleáris fegyverekkel fenyegetve kényszerítse területének egy részének átadására, egy másik problémába is ütközik. A nukleáris stratégák arra a következtetésre jutottak, hogy az ilyen fegyverek csak elrettentésre alkalmasak, vagyis arra, hogy megakadályozzák az ellenség olyan terveit, amelyek katasztrofális károkat okozhatnak. Más szóval, el lehet érni, hogy valami NE történjen meg, de nukleáris támadással való fenyegetés útján még soha nem lehetett semmit sem elérni.

Itt merül fel a kérdés: vajon egy ukrán ellentámadás felfogható-e úgy, hogy az Oroszországot „elrettentésre” jogosítja fel? Ebben az esetben nem az orosz vagy akár az ukrán értékelés számít, hanem a nemzetközi közösség álláspontja, beleértve azokat az államokat is, amelyek „semlegesek” Oroszország és Ukrajna konfliktusával kapcsolatban. Eddig a világon senki sem ismerte el az orosz csapatok által vívott másfél éves teljes körű invázió alatt elfoglalt területek Oroszországhoz való csatolását. Ezért feltételezhető, hogy szinte egyik kulcsfontosságú szereplő sem ért egyet azzal, hogy Oroszország azzal, hogy megpróbálja megtartani ezeket a területeket, „törvényes jogát” gyakorolja Ukrajna „megfékezésére”.

Nem világos, hogy a globális közösség nagy részének szemében milyen esemény szolgálhatna legitim indokként arra, hogy Oroszország atomfegyvereket használjon. Úgy tűnik, maguk az orosz vezetők is tisztában vannak ezzel. A jelenlegi háború során a fronton elszenvedett kudarcok után néha felizzították a retorikát (mint Vlagyimir Putyin tette szeptember 21-én, nem sokkal azután, hogy az orosz csapatok visszavonultak Harkiv térségéből), de később enyhítettek rajta, noha a helyzet nem lett sokkal jobb az orosz fegyveres erők számára (ugyanez a Putyin pontosan ezt tette egy hónappal később, a Valdai Klub ülésén, nem sokkal Herszon feladása előtt).

A legtöbb megfigyelő nem is hiszi, hogy az ukrán városok és az energetikai infrastruktúra 2022 októberében kezdődött tömeges bombázása valóban „válasz” volt a krími híd bombázására, ahogy az orosz propaganda állítja, és nem pedig előre megtervezett stratégiai módszer az ukrán légvédelem felszámolására. Ezeket a csapásokat pedig hagyományos fegyverekkel hajtották végre. Más szóval nehéz elképzelni, hogy Ukrajna milyen akciói indukálhatnának olyan radikális lépéseket, amelyeket nem terveztek meg előre.

Végül nyilvánvaló, hogy a tömegpusztító fegyverek hadszíntéren történő alkalmazása a támadónak is helyrehozhatatlan károkat okozhat. Elég, ha csak a második világháborúra emlékezünk, amelyben az első világháború tapasztalatait szem előtt tartva a felek még a legszörnyűbb körülmények között sem vetettek be vegyi fegyvereket.

Ezért Moszkva számára nehéz lesz elhitetni Kijevvel és partnereivel, hogy új nukleáris fenyegetéseik reálisak. Ukrajna és a NATO-országok egészen a közelmúltig a „hitetlenkedés” álláspontját képviselték, hangsúlyozva, hogy egyszerűen nem látják annak jeleit, hogy Oroszország nukleáris eszkalációra készülne.

A provokáció kísértése

A befolyásos szakértők közötti viták, sőt, még a nukleáris fegyverek használatára való szándékos felkészülés sem valószínű, hogy fokozza a nukleáris elrettentés hatását. A nukleáris háború kockázatának puszta létezését – valamint azt, hogy az viszonylag csekély – Ukrajna és nyugati partnerei már most is figyelembe veszik a katonai tervezés során. Joe Biden amerikai elnök egyértelműen erre gondolt, amikor elismerte, hogy nem zárható ki a nukleáris fegyverek oroszországi bevetése – de nem említette, hogy rendkívüli intézkedésekre vagy az ukrajnai háborúval kapcsolatos amerikai politika megváltoztatására lenne szükség.

Fontos megjegyezni: az Oroszországot fenyegető veszélyek annyira megfoghatatlanok, a nukleáris fegyverek bevetésének következményei pedig annyira fenyegetőek és olyan nagyok, hogy együttesen jó okot adnak arra, hogy megkérdőjelezzük, hogy egyáltalán elrendelnek-e ilyen csapást. A Prigozsin-lázadás során világossá vált, hogy egyes orosz biztonsági erők és adott esetben némely polgári tisztviselők válsághelyzetben nem mindig tartják magukat a munkaköri leírásukhoz betű szerint. Ráadásul a városokat és kulcsfontosságú létesítményeket védő ukrán légvédelem hatékonysága azt mutatja, hogy még egy hiperszonikus rakéta célba érése Ukrajnában (nemhogy a NATO-országokban) sem garantált.

És itt kezdődik a dolog legkellemetlenebb része. Ilyen körülmények között csak igazán kockázatos akciókkal lehet megpróbálni „visszahozni a félelmet”. Például egy állítólagosan véletlen nukleáris robbanás kiprovokálásával egy hadszíntér közelében, vagy egy nagy erejű nukleáris légköri teszt végrehajtásával egy távoli területen. Egy olyan időszakban, amikor a szakértők szinte egyöntetűen úgy vélik, hogy Putyin válasza a sikertelen puccsra egyértelműen gyengeségről tanúskodik, különösen nagy lehet a kísértés az eszkalációra.

Azonban egy ilyen fenyegetőzés, még ha üres is, egy szándékos csapás küszöbén már most is jelentős (legalább 50 százalékos) valószínűséggel nukleáris háborúhoz vezet. Az események könnyen kicsúszhatnak az irányítás alól, ami legalább a fent leírt társadalmi következményekkel járna, legfeljebb a más orosz szakértők által vázolt valódi katasztrófához vezetne – akik nem szeretnék, ha a Kreml még csak meg sem próbálná „visszahozni a félelmet”.

Láthatjuk tehát: Putyin szokása szerint egy nagyon vékony pengeélen próbál egyensúlyozni. Egyrészt nem képes elengedni az egyetlen ütőkártyáját, a nukleáris fenyegetést (amiről a világ azt sem tudja, komolyan vehető-e), másrészt tisztában van azzal, hogy ha kijátssza, nem csak a külföldi válaszcsapással kell számolnia (Troickij talán nem tudja, de ez a jelenlegi NATO-doktrína szerint nem nukleáris lenne, hanem hagyományos fegyvereket vetnének be, viszont irtózatos erővel), de a belpolitikai földindulással is számolnia kell. Amit a válaszcsapástól rettegő orosz tömegek idéznének elő. A legbölcsebben azt tette volna, ha szóba sem hozza ezt a lehetőséget, de tekintve a legendás orosz fegyverek meglehetősen rozsdás állapotát, a hadsereg sorozatos kudarcait, a stratégia és a taktika gyakori csődjét, valamit mégiscsak kell mutatnia ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mintha ez a háború még nem veszett volna el. Ráadásul nincsenek pontos ismereteink az orosz nukleáris arzenál műszaki állapotáról, annyit lehet tudni, hogy távolról sem működőképes az összes atomfegyver.

Meglehet tehát, hogy amint Churchill mondta Mussoliniről, Putyin a világot egy töltetlen revolverrel fenyegeti.

És ha a fegyver töltetlen, megvan a magyarázat arra, miért fenyegetőzik egyre hangosabban: azért, hogy ne vegyük ezt észre.

Felelősen nem lehet ebben az ügyben prognosztizálni semmit, tekintve, hogy nagyon kevés egzakt adatunk van, de az bizonyosnak tűnik, hogy amennyiben Putyin nukleáris fegyvert vet be, aznap vége a hatalmának, és ezt ő is tudja.

Ellenben ha nem veti be, akkor is vége a hatalmának, csak kicsit később, és ezt is tudja.

Ezek után tényleg nem lehet megmondani, hogyan dönt: elég nagy baj az, hogy ez a kérdés komolyan vehető szinten egyáltalán szóba került.

Szele Tamás