Tegnapi ígéretemhez híven folytatom az Anthony Blinkennel, az Egyesült Államok leköszönő külügyminiszterével készített búcsúinterjú közlését, de sajnos kénytelen vagyok tenni néhány személyes megjegyzést ugyanis szakmai és etikai kérdések merültek fel fordítás és stilizálás közben, melyekről szükséges szót ejtenem.

(Képünk illusztráció)

Első sorban jeleznem kell, hogy a hírt a sajtó nem gyártja vagy költi, hanem közvetíti. Épp ezért a rossz híreket vagy az olyan eszmefuttatásokat is közölnünk kell, amelyekkel nem értünk egyet. Mindazonáltal van lehetőség – például esetünkben – egy interjú befolyásolására. Ez a sajtómunkás alapismeretei közé tartozik: úgy kell kérdezni, hogy arra ne legyen jó válasz, ezt látjuk a New York Times írásának második részében. Szeretném a dolgot egy példával érzékeltetni. Tegyük fel, azt kérdezi a riporter az interjúalanytól, hogy „Igaz-e, miszerint maga 1912-ben a malajziai Kandong Bandoengben kerékpárt lopott?” A válasz természetesen az, hogy: „Egy szó sem igaz ebből, 1912-ben még nem is éltem.” „Ezzel szemben mikor lopott kerékpárt és hol?” „Soha és sehol.”

Ezzel nem oldott meg semmit az interjúalany, ugyanis a közönség csak vagy arra fog emlékezni, hogy volt egy biciklilopása, vagy arra, hogy „tagadta” a biciklilopást. Épp ezért nagyon etikátlan ennek a módszernek az alkalmazása, de, mint az alábbiakban láthatjuk, a New York Times munkatársa, Lulu Garcia-Navarro nem riadt vissza tőle, sőt, a közel-keleti helyzet kapcsán szinte kizárólag ilyen ügyes, tendenciózus kérdéseket tett fel Blinkennek. Ez viszont már olyan vizekre visz minket, amelyeknek semmi közük a sajtóhoz: lesz majd, akinek tetszeni fognak a kérdések és nem fognak tetszeni a válaszok és lesz, aki ezzel pont ellentétes álláspontra helyezkedik. A vita elkerülhetetlen, de egyet ne feledjünk el: én csak közvetítem a beszélgetést, magam nem értek egyet még a módszerrel sem, amely szerint készült, a kollegina kérdéseivel pedig főleg nem. Viszont letagadni az elhangzottakat szintén bűn, de legalábbis etikai vétség volna – tehát közlöm, ígéretem szerint az interjú második részét, de jobb meggyőződésem ellenére. Egy utolsó megjegyzés: mindenképpen aránytalannak tartom, hogy egy világpolitikát átfogó nagyinterjúnak több mint a fele szóljon a Közel-Kelet problémáiról és csak kisebbik része minden egyébről, amint a Közel-Keleten belül is figyelemre méltó, hogy egy kérdést sem tett fel a kollegina Iránnal kapcsolatban, de nem akadt olyan kérdése, melyből kihagyta volna Izraelt.

Nos, mindegy – lássuk a medvét, folytassuk ott, ahol tegnap abbahagytuk.

– Ön szerint helytelen Trump terve, hogy magas – akár 60 százalékos – vámokat vet ki a kínai árukra, valamint védővámokat vet ki szövetségeseinkre, Kanadára és más országokra?

– Nézze, a vámoknak megvan a maguk helye.

- A Biden-kormánynak is voltak saját intézkedései...

– Úgy gondolom, hogy ha egy célzott stratégia keretében alkalmazzák őket, akkor nagyon hatékony és fontos eszközök lehetnek. Nézze, még nem dőlt el, hogy az új kormányzat pontosan mit fog tenni. Majd meglátjuk. Én csak azt mondom, hogy a vámoknak stratégiai haszna van ugyan, de ha minden területen bevezetjük őket, az sokba kerül a fogyasztóknak.

„Senkinek sem kell emlékeztetnie engem a szenvedésre.”

– Szeretnék rátérni arra, ami az ön korszakának meghatározó válsága volt, nevezetesen a gázai konfliktusra. Ön kezdetben úgy gondolta, hogy képes lesz közvetíteni egy történelmi jelnetőségű megállapodás megkötését Szaúd-Arábia és Izrael között. Aztán október 7-én a Hamász borzalmas kimenetelű támadást intézett Izrael ellen. Izrael válasza pedig rendkívüli volt.

Novemberben az ENSZ közzétett egy jelentést, amelyben Izrael katonai akcióját „a népirtás jellemzőivel leírhatónak” nevezte. Tudom, hogy Ön nem ért egyet ezzel az értékeléssel, de Ön szerint Izrael akciói megfelelnek a háború szabályainak?

– Igaza van: még október 6-án is nagyon keményen próbáltuk normalizálni a kapcsolatokat Szaúd-Arábia és Izrael között. Úgy volt, hogy október 10-én Szaúd-Arábiába és Izraelbe utazom. Sajnos ez nem történt meg. De az utazás célja az lett volna, hogy a Szaúd-Arábia és Izrael közötti kapcsolatok normalizálásáról szóló megállapodás palesztin komponensén dolgozzunk, mert úgy éreztük, és a szaúdiak is azt mondták, hogy döntő fontosságú annak biztosítása, hogy ha normalizálódik a helyzet, akkor legyen út a palesztin állam megteremtéséhez. Nos, mint mondtam, erre az útra nem került sor.

Október 7. után fő céljaink megváltoztak. Elmentem oda. Öt nappal később Izraelben, a Közel-Keleten voltam. Minden képzeletet felülmúló borzalmakat láttam, a szenvedést, amit férfiaknak, nőknek és gyermekeknek okoztak. Elhatároztuk: mindent megteszünk annak érdekében, hogy október 7-e soha többé ne fordulhasson elő. Biztosítani akartuk azt is, hogy a háború ne terjedjen ki, a konfliktus ne terjedjen át más frontokra, más országokra, mert az még több halált és pusztítást jelentene. Többek között azt is jelentené, hogy az izraeli akciók Gázában valószínűleg még tovább folytatódnának. Végül pedig biztosítani akartuk, hogy a gázai civil lakosság, amely a Hamász által kezdeményezett kereszttűzbe került, amelyet nem ők kezdeményeztek és lényegében tehetetlenek voltak ellene, a lehető legnagyobb védelmet kapja, és megadjuk nekik a szükséges segítséget ahhoz, hogy túléljék ezt a szörnyű konfliktust. És azóta is dolgozunk minden fronton, minden nap. Amikor arról van szó, hogy biztosítsuk, hogy október 7-e nem ismétlődik meg, azt hiszem, jó úton haladunk. Izrael megsemmisítette a Hamász katonai képességeit. Az október 7-i eseményekért felelős vezetést eltávolították.

– Ezzel mindent el is pusztítottak körülötte.

– Senkinek sem kell emlékeztetnie engem a szenvedésre, mert ez az, ami minden nap ösztönöz. Ezért tettünk meg mindent annak érdekében, hogy a túszok visszaszolgáltatásával és a tűzszünet elérésével megtaláljuk a módját a konfliktus befejezésének.

– Még Moshe Yaalon volt izraeli védelmi miniszter is háborús bűnnek és etnikai tisztogatásnak nevezte a történteket. Ez belülről és nem kívülről érkező kritika. Úgyhogy megismétlem a kérdést, és megkérdezem öntől: Izrael betartotta-e a háborús szabályokat Gázában?

– Mint tudják, ezt részletesen tanulmányoztuk és tanulmányozzuk. Saját jelentéseinket is közzétettük erről, saját értékeléseinkkel. És amikor arról van szó, hogy Izrael milyen lépéseket tett jogos önvédelme érdekében, hogy október 7-e soha többé ne fordulhasson elő, az első naptól kezdve azt mondtuk, hogy nem mindegy, hogyan cselekszik Izrael. Az első naptól kezdve igyekeztünk biztosítani, hogy a lakosságnak mindene meglegyen, ami a túléléshez szükséges. A legelső izraeli utamon, öt nappal október 7-e után, kilenc órát töltöttem a csapatommal a Tel-Aviv-i IDF főhadiszálláson, hat emelettel a föld alatt, az izraeli kormánnyal, beleértve a miniszterelnököt is, és órákon át vitatkoztunk arról az alapvető tételről, hogy kell-e humanitárius segélyt juttatni a gázai palesztinoknak. És ez egy valódi vita volt, amelynek volt értelme, mert Izrael az október 7-e utáni napokban teljesen traumatizálódott társadalommá vált. Nem csak a miniszterelnök vagy valamelyik izraeli vezető volt érintett. Az egész társadalom tiltakozott az ellen, hogy akár egyetlen palesztin is segélyt kapjon a Gázai Övezetben. Kilenc órán keresztül vitatkoztunk erről. Biden elnök azt tervezte, hogy néhány napon belül Izraelbe látogat. És a vita során, amikor ellenállásba ütköztem a humanitárius segélyszállításra vonatkozó javaslattal szemben, azt mondtam a miniszterelnöknek, hogy felhívom az elnököt, és megmondom neki, hogy ne jöjjön el, ha nem engedi, hogy a segélyt elkezdjék szállítani. Felhívtam az elnököt, hogy megbizonyosodjak arról: egyetért velem, és ő teljes mértékben egyetértett. Beleegyeztünk, hogy a segélyeket Rafahon keresztül kezdjük el szállítani, majd kiterjesztettük ezt Kerem Shalomra és sok más helyre is. Mindvégig próbáltunk gondoskodni azok szükségleteiről, akiket ebbe a szörnyű kereszttűzbe kerültek. És most van egy traumatizált palesztin lakosságunk.

– Izrael most egy különleges környezetben tevékenykedik, ami nem menti fel a felelősség alól. De vajon vállalták-e ezt a felelősséget?

– Amikor a humanitárius segítségnyújtásról van szó, úgy láttuk, hogy bizonyos időszakokban nem tettek meg mindent, amit meg kellett volna tenniük. Ezért nemrégiben az amerikai védelmi miniszterrel, Lloyd Austinnal nagyon keményen sürgettük őket, hogy tegyenek lépéseket annak érdekében, hogy több segély jusson el az emberekhez.

– Az élelmiszersegély késleltetése háborús bűncselekménynek számít. És azt mondja nekem, hogy valójában nem is akartak élelmiszert biztosítani?

– Nagy különbség van a szándék és az eredmény között, akár a törvény, akár valamilyen szabvány szerint tekintjük a helyzetet. Az eredmények, amelyeket láttunk, gyakran elégtelenek voltak. Ahogyan a civilek védelmének biztosítása sem volt mindig megfelelő. És az egy teljesen más kérdés, hogy mi volt a szándék.

– Amit Gázában láttunk, az Izrael válogatás nélküli akcióinak bizonyítéka. Egész városrészeket tettek a földdel egyenlővé. És mindezek hátterében az áll, hogy az Egyesült Államok rengeteg fegyvert szállít Izraelnek. Az egy tonnás bombákat, amelyek palesztin civileket öltek meg, a Külügyminisztérium ellenőrizte. És tudom, hogy a kormányzat részt vett ebben az egészben. De miért folyik most a háború? A „Hamász” már nem az a fenyegetés, ami korábban volt. Vajon miért folytatódik a fegyverszállítás Izrael számára?

– Először is, mi alapvetően elkötelezettek voltunk és vagyunk Izrael védelme mellett, mely ország sajnos minden oldalról ellenfelekkel és ellenségekkel néz szembe. És ez azt jelenti, hogy az a támogatás, amelyet a különböző amerikai elnökök irányítása alatt Izrael kapott és kap, feltétlenül szükséges ahhoz, hogy Izrael képes legyen megvédeni magát, hogy Izrael képes legyen elrettenteni a sok küllönböző forrásból érkező agressziót, legyen az a Hezbollah, legyen az Irán, legyen az a rengeteg Irán által támogatott proxy, mint például a houthik, vagy bárki más. Ez a támogatás szükséges ahhoz, hogy Izraelnek meglegyen a szükséges elrettentő ereje, hogy megfelelő védelemmel rendelkezzen. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lesz még szélesebb körű, még kiterjedtebb konfliktus, amely még több halálhoz és pusztításhoz vezet. Ezért volt létfontosságú Izrael támogatása.

Ezen túlmenően azonban továbbra is úgy gondoljuk, hogy a gázai háború tartós befejezésének leggyorsabb és leghatékonyabb módja egy olyan tűzszüneti megállapodás, amely hazaviszi a túszokat. E cél elérésének két legnagyobb akadálya – és már többször is közel voltunk ennek megoldásához, és most is nagyon közel vagyunk hozzá, miközben beszélünk – a Hamász működésével függ össze. Az egyik az volt, amikor ellentmondás alakult ki az USA és Izrael között, és úgy tűnhetett, hogy egyre nagyobb nyomás nehezedik Izraelre – ekkor a Hamász azonnal visszalépett a tűzszüneti és túszszabadítási megállapodástól. És így alakulnak ki azok a helyzetek, amikor egy dolog, hogy mit mondunk Izraelnek négyszemközt, amikor nem értünk egyet, és egy másik dolog, hogy mit teszünk vagy mondunk nyilvánosan.

– Voltak időszakok, amikor úgy tűnt, hogy önök nyilvánosan vörös vonalakat próbáltak húzni, például azt mondták Izraelnek, hogy ne lépjen be Rafahba. De nem hallgattak magukra...

– Nem, ezzel nem értek egyet. Ismét emlékeztetem önöket, hogy az első naptól kezdve részt vettünk a humanitárius segítségnyújtásban, folyamatos, állandó erőfeszítéseket tettünk mindvégig. Ami Rafahot illeti, mélységes, komoly aggályaink voltak a közvetlen támadással és a nagy teljesítményű lőszerek sűrűn lakott területeken történő használatával kapcsolatban. Amit Izrael végül Rafahban tett, az nagyon különbözött attól, amit a kapcsolatfelvétel előtt terveztek.

– Tehát úgy érzi, hogy hatékonyan befolyásolta Benjamin Netanjahu miniszterelnök viselkedését?

– Azt hiszem, a kérdés az volt, hogyan tudjuk a leghatékonyabban befolyásolni és megszüntetni a konfliktust. És megítélésünk szerint a tűzszünet, a túszmegállapodás elérése volt a leggyorsabb és legbiztosabb módja egy tűzszünet elérésnek. És amint említettem, a Hamász, amikor látta, hogy Izraelre nyomás nehezedik, megpróbált elállni a megállapodástól. A másik ok, amiért a Hamász újra és újra visszalépett a tárgyalásoktól, az a meggyőződésük, reményük, hogy egy kiterjedtebb konfliktusra kerül sor, hogy a Hezbollah megtámadja Izraelt, hogy Irán megtámadja Izraelt, hogy más szereplők megtámadják Izraelt, és hogy ez esetben Izrael a saját védelmével törődik majd, a Hamász pedig folytathatja, amit elkezdett. Ezért nagyon keményen dolgoztunk annak érdekében, hogy ez a forgatókönyv ne valósuljon meg.

– Benjamin Netanjahu partner volt ebben? Mert a hírek szerint júliusban megakadályozta a tűzszüneti megállapodást, amely a túszok szabadon bocsátásához vezetett volna. Ez igaz?

– Nem, ez nem igaz. Újra és újra láthattuk, hogy a Hamász az, amely nem köt olyan alkut, amilyet kötnie kellene. Igen, voltak olyan esetek, amikor izraeli intézkedések nehezítették a dolgokat. De ezeknek az akcióknak mindig volt létjogosultsága, még akkor is, ha néha akadályozták az eredmény elérését. Például Yahya Sinwar kivégzése. Neki döntő szava volt ezekben az ügyekben, és a likvidálására éppen akkor került sor, amikor azt hittük, hogy a megállapodást tető alá tudjuk hozni. Sinwar nélkül sokkal nehezebbnek bizonyult döntést elérni a Hamász részéről. Tehát mindezeknek az intézkedéseknek másod- és harmadrendű következményei vannak, amelyeket ki kell számítani.

De nézze, alapvetően az döbbentett meg, hogy az Izrael gázai viselkedésével kapcsolatos kritikák ellenére október 7-e óta gyakorlatilag semmit sem hallani a Hamászról. Miért nem harsant fel világszerte egyöntetű kórus, amely felszólítja a Hamászt, hogy tegye le a fegyvert, adja át a túszokat, adja meg magát? Izrael többször is felajánlotta a Hamász vezetésének és harcosainak, hogy biztonságosan elhagyhatják a Gázai Övezetet. Hol maradt a világközösség? Hol van az, amely azt mondja: „Hé, Hamász, gyerünk! Hagyjátok abba! Hagyjátok abba a szenvedés okozását!” Ez nem menti fel Izraelt a katonai akciók felelőssége alól. De el kell csodálkoznunk azon, hogy miért nem láttuk a Hamász erőteljesebb elítélését és a Hamászra gyakorolt nyomást, hogy hagyja abba, amit elkezdett, hogy vessen véget az általa okozott szenvedésnek.

„Mindent megtettünk a palesztin állam létrejöttéért”

– A Külügyminisztériumban több magas rangú alkalamzott lemondott a Gázai Övezetben történtek miatt. Legutóbb Mike Casey, a külügyminisztérium gázai politikai tanácsadójának helyettese távozott, júliusban (az azért nem tegnap volt – a fordító). Nemrég beszélt a munkájáról a The Guardiannek, és azt állította, hogy a Külügyminisztérium gyakran visszakozott Izraellel kapcsolatban, és senki sem olvasta el a civil áldozatokról szóló jelentéseit. Azt mondta, ő és kollégái azzal viccelődtek, hogy pénzt is csatolhattak volna a jelentésekhez, akkor sem hallgatták volna meg őket. Hogyan reagál erre?

– Rendkívül tisztelem azokat az embereket a minisztériumban, akiknek nemcsak ellenvéleményük volt az általunk követett politikával kapcsolatban, hanem ki is fejezték ezeket a nézeteket, többek között a minisztériumban régóta fennálló hagyomány, az úgynevezett „ellenvélemény-távirat” útján. Ez a lehetőség adott a minisztérium bármely alkalmazottja számára – üzenetet, memorandumot, táviratot küldhetett nekem, amelyben kifejezhette ellenvéleményét. És mindegyik az én asztalomra került. Mindegyiket elolvastam. Mindegyikre válaszoltam – beleértve két tucatot a Gázai Övezettel kapcoslatban. Néhányuk természetesen az ön által említettekhez hasonló érveket tartalmazott. De nincs szükségem üzenetekre a másként gondolkodóktól - ezeket az érveket minden nap megkapom. Mindegyiket elolvasom. Mindenhez hozzászólok. Mindenre választ keresek. Ez azt jelenti, hogy mindig a helyes válaszokat kapjuk? Nem. De vajon azt jelenti, hogy erre összpontosítunk? Igen. Még egyszer: a célom az volt, hogy a gázai konfliktusnak úgy vessünk véget, hogy október 7-e ne ismétlődjön meg, hogy az emberek ne szenvedjenek tovább, hogy ez egy hosszú távú megoldás legyen, hogy a túszok hazamehessenek.

– Ön szerint vannak még élő túszok?

– Igen.

– Aggódik, Blinken miniszter úr, hogy ön esetleg egy olyan folyamatnak az irányítója, amelyet a világ népirtásnak tartana?

– Nem. Először is, nem. Másodszor, ami a világ megítélését illeti, nem lehetek teljes mértékben felelős ezért. De mindenkinek meg kell vizsgálnia a tényeket, és le kell vonnia a saját következtetéseit ezekből a tényekből. És az én következtetéseim egyértelműek. Én is úgy gondolom, hogy ez után a szörnyű szenvedés – az izraeli lakosság, a palesztin lakosság és sokan mások traumatizálása – után egyértelmű kilátás van egy nagyon más és sokkal jobb jövőre. Ez nem hozza vissza azoknak az életét, akiket elvesztettek. Nem hozza vissza a gázai gyerekek szüleit vagy a gyerekek szüleit Izraelben, nem hozza vissza azokat, akik október 7-én haltak meg. De ez egy másik út. És rengeteget dolgoztunk azon, hogy lerakjuk ennek az útnak legalább az alapjait.

Kötelességünk véget vetni a gázai konfliktusnak. Hiszem, hogy véget fog érni, és valószínűleg többé-kevésbé azokkal a feltételekkel, amelyeket a Biden elnök által javasolt tűzszüneti és túszvisszaadási megállapodásban határoztunk meg, és amelyekkel a világ nagy része egyetért. Biztosítanunk kell, hogy a megállapodás hosszú távú legyen. Hónapokat töltöttünk azzal, hogy a régió számos országával, különösen arab partnereinkkel együtt kidolgozzuk a konfliktus utáni terveket. Ha nem lesz lehetőségünk arra, hogy a következő hetekben megkössünk egy tűzszüneti és túszmegállapodást, akkor átadjuk az ügyet az új Trump-kormányzatnak, és ők majd eldöntik, hogyan tovább. Végeredményben a közel-keleti régió egy teljesen új állapotára van kilátásunk Izrael és Szaúd-Arábia, valamint sok más ország közötti normalizált kapcsolatokkal. Izrael integrálódhat a régió biztonsági struktúrájába, és mivel ez a normalizációs megállapodás követelménye lesz, valódi utat nyit egy palesztin állam létrehozása felé. Mindent megtettünk, hogy ezeket a terveket megvalósítsuk. A Szaúd-Arábiával történő normalizáció az elvégzett munka és a befektetések alapján akár már egy nappal azután is megvalósulhat, hogy a gázai konfliktus véget ér, és megállapodás születik a palesztinok számára hiteles megoldásról. Ez a munka már készen áll. Ezt fogjuk átadni. Ehhez azonban a vezetőknek igazán kemény döntéseket kell hozniuk, és valahogy túl kell lépni a két társadalom – az izraeli és a palesztin – traumáján. Ez lesz az igazán nehéz rész.

„Most már egy másik világban élünk.”

– Számos jelentés szólt Biden elnök mentális hanyatlásáról hivatali ideje alatt. Ön egyike a hozzá legközelebb álló embereknek. Évtizedekig dolgozott vele együtt. A hírek szerint Önt fogadott fiának tekinti. Ez egy érzékeny téma, de úgy érzem, hogy sok amerikai szeretné megtudni, hogy látott-e változást azon az emberen, akit olyan jól ismer.

– A következőt mondhatom: nézze meg, mire jutottunk. Akár egyetértenek, akár nem, szerintem óriási eredményeket értünk el, történelmi eredményeket. Mindegyik eredmény az Egyesült Államok elnöke, Biden elnök döntésének eredménye. Nem valakié a kormányból, hanem az elnöké személyesen. Az ő ítélőképessége, az ő döntései, az ő tettei tükröződnek az eredményeinkben. Ez az az alap, amely alapján megítélhetjük, hogy hatékony elnök volt-e. És azt hiszem, a válasz egyértelműen igen.

– Tavaly nyáron kollégám, Robert Draper arról számolt be, hogy a diplomáciai testületben aggódtak amiatt, hogy az elnök memóriája a külföldi vezetőkkel való találkozói során a hanyatlás jeleit mutatja...

– Nézze, mindannyian változunk. Mindannyian öregszünk. Van egy lányom, aki 4 éves, hamarosan 5 éves lesz. A minap ültem vele, és azt mondta: „Apu fehér inget visel. Kék öltönyt visel, fekete cipője van, és ősz a haja.” Én pedig ellenkeztem: „Nem, nem, nekem barna a hajam ”. De ő ragaszkodott a véleményéhez: „Nem, neked ősz hajad van.” Mindannyian öregszünk. Mindannyian változunk, ahogy öregszünk. De megismétlem, amit láttam: amikor az ítélőképességről van szó, amikor olyan döntésekről van szó, amelyek az országot a helyes irányba mozdítják el, akkor az elnök az, aki illetékes. Ő az, aki meghozza ezeket a döntéseket.

– Az ön családjának történelmét sok szempontból az autokrácia elleni küzdelem határozza meg. Az ön mostohaapja holokauszt-túlélő volt, akit amerikai katonák mentettek ki egy haláltáborból. Maga azt mondta, hogy az ő tapasztalatai segítettek megérteni önnek , hogy mi az Egyesült Államok, mit jelent az országunk vezetésében részt venni... Kíváncsi vagyok, hogy amikor a hivatali ideje végéről tekint vissza, amikor – ahogy beszéltünk is erről – átadja mindezeket a megoldatlan konfliktusokat, amikor kritizálják, hogyan értékeli ezeket a tanulságait – másképp, mint korábban?– Tom Friedman barátom néhány hónappal ezelőtt írt egy cikket, amelyben gyakorlatilag azt írta, hogy szülők, ne hagyják, hogy a fiaik és lányaik államtitkárok legyenek. Ma már más világban élünk, mint mikor néhány elődöm töltötte be ezt a pozíciót. De néhány alapelv nem változott, legalábbis számomra nem. És ez vonatkozik azokra a leckékre, amelyeket mostohaapámtól, apámtól és más rokonaimtól tanultam, akik szinte mindannyian bevándorlóként, menekültként érkeztek ebbe az országba, az elnyomás elől menekülve – mostohaapám esetében a háború és a holokauszt elől, amelyben az egész családja elpusztult. A mostohaapám végül eljutott ide, és még a Kennedy-kormányzatban is tevékenykedett. A Kongresszus külön törvénye alapján lett amerikai állampolgár. Gyakran mondta: „Soha ne felejtsd el: én önszántamból vagyok amerikai. Te is amerikai vagy, de már nem csak a választásod hanem a születésed miatt is.” Ezt nagyon komolyan veszem: amerikainak lenni rendkívüli felelősséggel jár. Olyan felelősséggel, amely abból fakad, hogy a világ legnagyszerűbb országához tartozunk. És ha valaki a közszolgálatban dolgozik, ami hihetetlen kiváltság, melyet 32 éven keresztül élvezhettem, akkor ez a felelősség azt jelenti, hogy a lehető legjobban használjunk ki minden lehetőséget arra, hogy jobbá tegyük polgártársaink, de a világ minden táján élők életét is.

És minden alkalommal, mindenhol, ahol jártam, mindig azt hallottam – néhol kritikusan ugyan, de mindig –, hogy az emberek azt akarják: az Egyesült Államok részt vegyen a világpolitikában, hogy vezető szerepet töltsön be. Mert tudjuk, hogy velünk, az Egyesült Államokkal nagyobb valószínűséggel születnek igazságos megoldások, mint nélkülünk.

Nos, eljutottunk az interjú végére. Az írással kapcsolatos kifogásaimat már az elején kifejtettem, de lássuk, van-e tanulsága az elhangzottaknak? Tulajdonképpen van, és ez átviláglik minden tendenciózus kérdésen és manipuláción. Arról van szó, hogy a Biden-kormányzatnak volt külpolitikai doktrínája, melyhez ragaszkodott, a Trump kormányzatnak korábban sem volt és ezentúl sem lesz, tehát nincs is mihez ragaszkodnia.

Emocionális alapú külpolitikai döntésekre számíthatunk az amerikai külpolitikában, melyeknek még az elsődleges következményeit sem fogják felmérni, nemhogy a másodlagosakat vagy harmadlagosakat, És külpolitikai területen nagyon könnyű olyan hibákat elkövetni, amelyeket aztán évtizedekig nyöghet a vétkes fél. Trump korábban azért nem követett el végzetes őrültségeket, mert a külügyminisztérium apparátusa fékezte, mondhatni moderálta a döntéseit, de erre már nincs lehetőség, a teljes állomány cseréjére számíthatunk – és nem csak az amerikai külügyben, minden ottani közhivatalban ez várható.

Érdekes idők jönnek, érdekes emberekkel. Filmen még talán szórakoztató is lenne. Élőben nem lesz az.

Szele Tamás