Nálunk most múltak el a téli ünnepek, Oroszországban pedig most kezdődnek – ez ellen nem sokat lehet tenni, a dolognak felekezeti és történelmi okai vannak. Amint annak is, hogy az oroszok nem a saját karácsonyuk idején ajándékozzák meg egymást – ami idén január hetedikére esik –, hanem újévkor, január elsején (és az után még jön a Régi Újév, szóval nehéz kiigazodni ebben a tárgykörben). Ilyenkor jár a Gyedmaroz, általában Sznyegurocska kíséretében, az egyik a Télapó, a másik a Hótündér.

(Képünk illusztráció)

Ráadásul az orosz Gyedmaroznak nincs köze Szent Miklóshoz és az euroatlanti Mikuláshoz, inkább valami fagyszellem lehetett boldogult úrfikorában, még a kereszténység felvétele előtt, Sznyegurocska meg eredetileg népmesehős lett volna, 1882-ben írt róla operát Rimszkij-Korszakov, azóta Gyedmaroz állandó kísérője – és van is értelme ennek, ugyanis a hótündérke egy roppant csinos, fiatal hölgy, ellentétben öreg, szakállas főnökével, szóval már csak a látvány kedvéért is be lehetne vezetni világszerte. Az orosz ünnepekről ennyit, bár ez elengedhetetlen volt az alább következő írás megértéséhez.

Mely írás bizony megint hosszú lesz, sőt, nem is túl aktuális, hiszen egy 1978-as esetről szól – de azt megígérhetem, hogy kicsit sem fog unatkozni az olvasó, ellenben kéretik hatalmas röhögésekre felkészülni. Annyit még el kell mondanom, mielőtt belevágok a nem túl friss, de annál izgalmasabb krimibe, hogy az orosz tolvajvilágnak (blatnoj mir), mely talán a tizenharmadik-tizennegyedik században jöhetett létre, bár erről nagyon kevés forrás szól, megvannak a maga drákói törvényei, kasztrendszere, hierarchiája, sőt, ideológiája is, és amelyik blatnoj, vagyis hivatásos bűnöző megsérti ezeket, az halál fia. Rendszerint helyben végeznek vele, bár egyes esetekben a tolvajbíróság ítéli el, de ez magyarázza a következő történet pár mozzanatát. Forrásom a Novaja Gazeta Evropa tegnapi írása, mely természetesen az ünnepek alkalmából jelent meg – az oroszok így ünnepelnek. Bár – legalább van humoruk.

Akkor lássuk, hogyan is esett az, amikor letartóztatták Moszkvában az összes Télapót!

Az 1980-as évek elején a visszaeső tolvaj Jevgenyij Krivosejev, becenevén „A Művész”, igazi legenda volt az orosz bűnözők világában. A kalandjairól szóló fantasztikus (és alaposan megszépített) történetek bejárták az egész Szovjetunió összes bünetőtelepét. Mikulásnak álcázva magát 1978 decemberében több vakmerő rablást követett el hivatalnokok és pártfunkcionáriusok, „boltosok” ellen. A bíróságon négy bűncselekménnyel vádolták, amelyek közül csak egy volt bizonyítható. Lássuk tehát „Művész” történetét!

Télapó, altató és egy lefűrészelt csövű puska

A Szovjetunióban szilveszterkor a Télapóval és Sznyegurocskával való találkozás sokkal gyakoribb volt, mint napjainkban (ebben az írásban a hagyományos orosz Gyedmarozt nevezem Télapónak – jobb kifejezés híján). Abban az időben az emberek nem autóval, hanem gyalogosan közelekedtek. A télapókat akkor vagy a „Zarja” vállalat, vagy a szakszervezet szolgáltatta, a csapaton belül kinevezték a főtélapót, a megfelelő időben pirosba öltöztek, és elküldték őket, hogy gratuláljanak a kollégák gyermekeinek. Nehéz feladatnak bizonyult ugyan, de presztízsértékű volt „márkás” Télapót rendelni: a Zarja például igazi művészeket alkalmazott. Épp egy ilyen „márkás” Mikulást rendelt Andrej Barsukov, egy áruházigazgató a hatéves fiához.

1978. december 27-én csengettek: a családfő az előszobába sietett. Kissé meglepődött, hogy a Télapó egyedül jött, Sznyegurocska sehol, de nem volt ideje kideríteni, miért alakult így a helyzet: titokban kellett átadni az ajándékot a Télapónak, amit a zsákjába gyömöszöltek.

Minden tökéletesen ment. A Mikulás pontosan olyan volt, amilyennek a gyerekek elképzelik. Micsoda alakítást nyújtott! A műsor végére még a szülők is készek voltak elhinni, hogy az igazi Mikulás áll előttük. A fiú teljesen el volt ragadtatva. A vendégszerető szülők megkínálták a „Télapót” egy itallal és egy kis harapnivalóval. És meg kell jegyezni, hogy az áruházigazgatónak és nejének, aki egy étkezdét vezetett, mindig volt valami finomságuk. De a Télapó csak mosolygott, azt mondta, hogy ezekben a napokban ő az, aki ajándékot ad, és elővett egy üveg import konyakot a piros kabátja alól.

A szülők ittak egy-egy kortyot, és néhány perc múlva elájultak. Mint később a szakértő később kiderítette, a konyakba altatót kevertek. A Télapó elmagyarázta a fiúnak, hogy a szülei fáradtak, és úgy döntöttek, pihenni akarnak. Közben felajánlotta, hogy játszanak bújócskát. A fiú nagyon jól elbújt. A „Télapó” sokáig nem találta meg. Benézett a szekrényekbe, kutatott az előszobában és a komódban. De nem találta a fiút, becsapta maga mögött az ajtót és elment.

Pár órával később a szülők magukhoz tértek, és látták, hogy a fiuk a Mikulástól kapott autóval játszik. De nem találták meg sok értékes holmijukat. Eltűnt egy drága bunda, egy import női csizma (szörnyű kár abban az időben!), sok arany ékszer, néhány száz rubel, ami a komód egyik vázájában hevert, ám elpárolgott a vázával és a kristály dísztárgyak nagy részével együtt, meg még egy csomó más dolog – ezek a vagyontárgyak a Télapó puttonyába vándoroltak.

- „A Művésszel 1980-ban találkoztam a zónában (büntetőtelepen)” – mesélte a „Novaja Gazetának” egy tolvaj (sőt, blatnoj, ennek később fontossága lesz), aki Ivan Ivanovként mutatkozott be. – „Krivosejev az újévi sorozatrablása miatt a tolvajok világában jól ismert személyiséggé vált: az is tény, hogy előzőleg négy alkalommal is megjárta a börtönt (először – egy takarékpénztár kirablásának kísérlete miatt – kilenc évre ítélték). Emellett tudta, hogyan kell szórakoztatni a zárkában a rabtársait, amiért nagyra értékelték.”

Ivanov azt mondta, hogy a Művész ez alkalommal majdnem lebukott, amikor belefutott a „Zarja” valódi Télapó-párosába az ajtóban. De kibújt a a cspadából, adott nekik is egy kis konyakot, és két emelettel feljebb elhelyezte őket a lépcsőházban, hogy aludják ki magukat. Ugyanakkor ellopta a vállalati télapótól a „Zarja” igazolványát és néhány céges nyomtatványt az aktuális megrendelésekkel. Figyelemre méltó, hogy ezek a tanúk nem jelentek meg a bíróságon. Úgy tűnik, miután felébredtek, inkább nem keresték a rendőrséget.

És Krivosejev, miután „megajándékozta” a kereskedelmi dolgozók családját, hazaugrott, kiürítette a puttonyát, majd elment a második címre, Viktor Isunkin magas rangú pártmunkáshoz.

Itt azonban kellemetlen meglepetés érte. A házigazda nyilvánvaló gyanakvással kezelte a vendéget. A lányát a nagymamájához küldte a téli ünnepekre, és a munkahelye tudott erről. Ezért Isunkin nem hitte el a Télapó magyarázatát, miszerint mindent ajándékot a szakszervezet fizetett. Aztán a „Gyedmaroz” táskájából előkerült az utolsó érv: egy levágott csövű vadászpuska. A fegyverrel hatására a tulajdonosok engedelmesen leültek a székekre, és hagyták magukat odakötözni.

Ezek után Krivosejev minden értéktől megtisztította a lakást, amit csak talált, le sem vette a szakállát. A pártfunkcionáriusnak azonban sikerült megfigyelnie egy fontos részletet: a Télapó ujjain lévő gyűrűtetoválásokat. Csak a bűnözők viseltek ilyeneket – ez egyfajta igazolványt jelentett számukra.

A tapasztalt emberek a gyűrűtetoválásokra pillantva azonnal felismerték, hogy ki, miért és mennyi időt ült. Kiderült, hogy az Isunkint meglátogató Télapót már többször is elítélték.

A feldühödött pártmunkás mindet bevetett, az egész fővárosi rendőrséget mozgósította. Másnap, 1978. december 28-án további járőröket vezényeltek az utcákra. A rendőrőrsök és az egészségügyi központok tele voltak gyanús télapók fényképeivel, és gyakorlatilag mindenkit letartóztattak, aki piros kabátban, fehér műszakállal mászkált Moszkva utcáin. Isunkint óránként hívták azonosításra, de senkit sem ismert fel közülük. Mindhiába – Ivanov szeirnt:

- „A Művész elmesélte, hogy aznap, december 28-án a városon kívül „dolgozott”: a „cehovikok” (illegálisan dolgozó maszek iparosok) dácsáit látogatta. Azok a házak valójában csak nyaralóként voltak feltüntetve a telekkönyvben, de tulajdonképpen egészen normális vidéki házak voltak.”

Hogy pontosan hol „dolgozott”, azt a Művész nem mondta meg, de a blatnoj környezetben nem elfogadott ilyen témákban kíváncsiskodni (azok a rablások megoldatlanok maradtak, mert az áldozatok nem fordultak a rendőrséghez). Az azonban kiderült abból, amit elmondott, hogy egyetlen nap alatt százezer rubelt (akkori hivatalos árfolyamon több mint 150 000 dollárt) „gyűjtött” össze. És ott nem egyedül „dolgozott”, hanem két társával, akik szintén télapónak voltak öltözve. Tulajdonképpen itt meg is állhatott volna, de a Művész megragadta az alkalmat, és másnap újra munkához látott.

Vakmerőség

A Művész következő célpontja a Szakszervezetek Össz-szövetségi Központi Tanácsa vezetőjének, Konkovnak a lakása volt.

Krivosejev két bűntársával meg is érkezett oda, majd... érdekes események következtek. A Konkov feleségének hívására a helyszínre érkező rendőrök Konkovot egy szemetesvödörrel a fején találták, amit nem tudott levenni. Még mentőt is kellett hívniuk a kuka eltávolításához. Ezt követően a „szakszervezeti vezető” felvázolta a történtekről szóló verzióját.

Az ál-Télapó becsapta őt, hogy beengedje a lakásába, majd két másik „télapó” követte, akik megfenyegették és megütötték a hatéves mostohalányát. A kislánynak valóban zúzódás keletkezett az arcán. Az egyik nyomozó azonban észrevette, hogy a kislány láthatóan fél a mostohaapjától.

Átvitte a hivatalnok feleségét és lányát a konyhába, és sikerült szóra bírnia őket. Kiderült, hogy a lány arcán lévő zúzódásnak semmi köze a rablókhoz. A mostohaapa okozta, aki elégedetlen volt azzal, hogy a lány „havat” szórt a feldíszített karácsonyfa köré. A kislány lisztet használt „hónak”. És általában a lány elmondása szerint a mostohaapa igazi családi zsarnok volt.

Az egyik rabló, miközben a többiek átkutatták a lakást, észrevette a kislányon a verés nyomait. A „ki merte ezt tenni?” kérdésre a kislány rémülten nézett a megkötözött mostohaapjára. Erre a Télapó kihozott a konyhából egy szemetesvödröt, és a „szakszervezeti vezető” fejébe húzta.

Ez a harmadik egymást sorban követő rablás, amelyet a Mikulás-banda ugyanazon a környéken elkövetett, nem lehetett véletlen. Keresni kezdték, mi köti össze az áldozatokat. És kiderült, hogy a kirabolt lakásokból mindhárom gyerek ugyanabba az óvodába járt. Ellenőrizték az óvoda összes alkalmazottját, és nem találták meg az egyik volt alkalmazottat – Okszana Varanyecet. Nem a korábbi lakcímén lakott, és az új lakcímét nem ismerte senki: sem a volt óvodai kollégái, sem a korábbi barátai.

Az óvoda vezetője szerint a lány jó munkaerő volt, de aztán kapcsolatba került egy fiatalemberrel, teherbe esett, és szülési szabadságra ment. Majd fotókat mutatott az egy évvel korábbi újévi ünnepségről, ahol az egyik képen Okszana barátját is megörökítették. Átfutották az adatbázisokat – és elég gyorsan kiderült, hogy ez egy visszaeső tolvaj: Jevgenyiuj Krivosejev, becenevén „Művész”.

Krivosejev eredetileg tehetséges színésznek indult, a Gorkij Színművészeti Főiskolán tanult, és állítólag azért rúgták ki, mert nem volt hajlandó egy komszomolista élmunkást játszani egy diákelőadáson.

De ez magának Krivosejevnek a verziója. MInt Ivanov elmondta:

- „A „Művész” természeténél fogva vakmerő volt. Szerette a kockázatot, az izgalmat, szüksége volt az adrenalinra, hogy teljes életet éljen. Elmesélte, hogy egy „ártatlan” vicc miatt kirúgták a színművészeti iskolából. Nem kapta meg azt a szerepet, amit szeretett volna. Ekkor Krivosejev hashajtót csempészett más színészeknek az italaiba, és az ünnepi alkalomból tartott, a város egész vezetését vendégül látó előadás megszakadt. Sőt, öt üveg konyakot is ellopott a regionális színház büféjéből, ahol a diákok felléphettek. Akkor nem indítottak büntetőeljárást ellene, csak csendben kirúgták. Egy hónappal később három amatőr barátjával együtt rajtakapták, amint megpróbáltak kirabolni egy takarékpénztárt. A börtönben töltött idő alatt csatlakozott a tolvajok közösségéhez, ezért szabadulása után eszébe sem jutott tisztességes életet élni. Az volt a specialitása, hogy pénztárosnak álcázva bement egy üzletbe, és vagy megvesztegetést követelt, vagy ellopott valamit a raktárból.”

A mázlista

1976-ban, a negyedik szabadságvesztése után szabaduló Krivosejev találkozott Okszana Varanyec óvónővel, és beleszeretett. Ivanov szerint a Művész, miután megtudta, hogy Okszana terhes, határozottan úgy döntött, hogy abbahagyja a bűnözői pályát. De ez nehéz feladatnak bizonyult. Az többszörösen rovott múltja nem tette lehetővé (vagyis inkább: lehetetlenné tette), hogy többé-kevésbé normális, állandó munkát kapjon. Okszana, aki nemrég adott életet egy fiúnak, szintén nem tudott munkát vállalni. Miután körülbelül egy évig alkalmi bevételelkből élt, a Művész úgy döntött, hogy összeszed egy vagyont, ami több évre is elég lesz, elmennek valahova messzire, és ott mindent újrakezdenek.

És a Művész kitalált egy tervet – egy ekkora tehetséget sosem szabad elpazarolni. A címekkel Okszana segítette ki Krivosejevet: az óvodában minden gyerek címe megvolt. És megfigyelve a gyerekeket, minden óvónő tudja, hogy kit etetnek otthon ezüstkanállal. Csak nüansznyi kérdések maradtak: hogyan lehet bejutni a lakásokba? De szilvesztert mutatott a naptár és a válasz kézenfekvő volt: úgy, hogy beöltözik Télapónak. Minél többet gondolkodott a Művész a „szilveszteri” portyázáson, annál jobban tetszett neki az ötlet. Aztán úgy döntött, hogy bővíti a listát: az óvoda gazdag gyermekein kívül Krivosejev a bűnözői csatornákon keresztül meg tudta szerezni olyan kétes üzletemberek címét, akiknek szintén voltak kisgyermekeik.

A rajtaütésnél azonban nem a gyerekek jelentették a fő szempontot. Így 1978. december 30-án a nemrég elvált Krasznov kerületi poliklinika főorvosához látogatott el Sznyegurocska, a hótündér. Nem nehéz kitalálni, hogy ez Okszana Varanyec volt. Azt mondta, hogy a városi egészségügyi központ szakszervezete küldte, hogy megajándékozza a vezető orvos gyermekeit. Az orvos meglepődött: a városi egészségügyi központ nagyon jól tudta, hogy az utóbbi időben egyedül él. A Hótündér zavarba jött, azt mondta, hogy biztos tévedés történt, majd hirtelen ravaszul elmosolyodott, és azt mondta, hogy ha nincsenek gyerekek, akkor is kész megajándékozni – az apjukat.

A tehertaxiban (ezúttal úgy döntöttek, hogy nemcsak apró méretű dolgokat, hanem drága berendezéseket is elvisznek a lakásból) várakozó három Télapó nem tudta, hogy a Hótündér látogatását a nemrég elvált szomszédjánál egy éber idős hölgy, aki az utca túloldalán lakott, az ajtó kémlelőnyílásán keresztül rögzítette.

A férfi azonnal megértette a célzást, és romantikus estére, viharos éjszakára számítva beengedte a Hótündért a lakásba. Aztán minden a klasszikus forgatókönyv szerint alakult: pezsgővel és könnyű falatokkal megterített asztal, a pertu megivása, flörtölés egyre frivolabb és frivolabb módon... Majd a doktor úr elájult. Az éles ammóniaszagtól ébredt fel, ami magához térítette. Csakhogy Sznyegurocska helyett rendőröket és egy szétvert lakást látott.

Kiderült, hogy amíg a doktor úr egy nagy adag, italába csempészett altató miatt ájultan feküdt, egy csapat télapó átkutatta a lakását, és összeszedte az összes értékes holmit. Azonban nem tudtak mindent elvinni: egy éber idős hölgy közbelépett. Miután nem kevesebb, mint három „télapót” látott cipekedni, kihívta a rendőrséget. A rendőrök a helyszínen nem tudták lefülelni a rablókat, de azok az üldözés elől menekülve a dolgok nagy részét ott kellett hagyják. Csak a tehertaxi sofőrjét, Ivan Szicsevet vették őrizetbe. Ő megerősítette, hogy a Mikulásbanda vezetője Krivosejev volt, de nem tudta, hol keressék a Művészt.

Ahogy az gyakran előfordul, a bandát csak véletlenül sikerült letartóztatni. December 31-én délután egy hétéves kisfiú szomorúan bolyongott az utcán az otthona környékén, amikor találkozott a Télapóval. A „Télapó” felfigyelt a fiú boldogtalan arckifejezésére, és megkérdezte tőle, miért szomorú. A fiú elmondta, hogy egy játék holdjáróról álmodozik, de a szülei valószínűleg nem tudják megvenni neki. Erre a Télapó kibontotta a zsákját, kivett belőle egy német kisvasutat (ez egy NDK-ban készült játék volt, a hetvenes-nyolcvanas évek minden gyermekének álma!), és odaadta a fiúnak. Az néhány percig bámulta a csodát, de mire felnézett, hogy köszönetet mondjon, a Télapó eltűnt.

A fiú szülei azonban nem osztották a fiú lelkesedését: túl drága ajándék volt ez egy véletlenszerűen felbukkanó Mikulástól (egy ilyen játék akkoriban körülbelül 100 rubelbe került, ami majdnem egy átlagos mérnök egyhavi fizetése), és elmentek a szomszédjukhoz, a helyi rendőrség bűnügyi nyomozójához. Ez utóbbi pedig, miután hallott a kedves Mikulásról, azonnal rájött, hogy a nyomában van.

Este hét óra körül járt az idő, amikor s megerősített operatív csapatok átfésültek négy lakóházat, és végül megtalálták a lakást, ahol Varanyec és Krivosejev tartózkodott.

Igaz, maga a Művész nem volt otthon, de egy órával a rendőrök rajtaütése után megjelent. Így a házaspárnak 1979 beköszöntét nem a dúsan megrakott asztalnál, hanem az előzetes letartóztatási központban kellett ünnepelnie.

A tárgyaláson csak egyetlenegy rablást sikerült rájuk bizonyítani – az orvos lakásának esetét, ahol Krivosejev a tévékészüléken hagyta az ujjlenyomatát. A többit a védelem elbukta: egyik áldozat sem látta a támadók arcát, az ujjlenyomatok pedig túlságosan közvetett bizonyítékoknak minősültek. Így Krivosejev csak öt év börtönt kapott, Okszana – négyet.

Adjuk át a szót újból Ivanovnak, a tolvajnak:

„Egy ilyen ítélet, öt év, smafu volt Művésznek. Ahogy mondják, fél lábon is kibírta. Viszont Isunkin nagyon bosszúállónak bizonyult, és megpróbálta megnehezíteni Krivoshejev életét a zónában, vagyis a büntetőtelepen. De az őrök nem engedtek neki. Mert ha a Művészt megtámadták volna, az egész tolvajvilág fellázad ellenük. Még meg is akarták koronázni tolvajkirálynak, de ez irreális lehetőségnek bizonyult – nős volt, és nem akart lemondani a feleségéről. Ez pedig egy tolvajkirálytól elfogadhatatlan. De természetesen komoly tekintélye volt.

Miután 1984-ben szabadult, a Művész csatlakozott Leonyid Zavadszkijhoz (Lencsik) és Oleg Karatajevhez (Champion), akikkel a büntetőtelepen találkoztam. Együtt üzleteltünk. 1992-ben hirtelen megkeresett (odabent meglehetősen baráti kapcsolatban álltunk), és megkért, hogy segítsek neki külföldre költözni. Hogy minden hidat felégessen maga mögött. Nagyon meglepődtem: a Művésznek nem volt semmilyen bűncselekménye akkortájt, miért kellene minden kötelékét elvágnia?

De a Művész határozottan kijelentette, hogy elég volt a mókából, és nyugodt életet akar. Annak, ami a zsebében van, még külföldön is elégnek kell lennie jó hosszú ideig. Természetesen segítettem neki, és mióta elment, senki sem hallott róla többet, és senki sem tudja, hol él most. Azt hiszem, az ő példája volt az, ami rávett engem is arra, hogy 1994-ben kiszálljak az aktív üzletből, és magam is minden hidat felégettem magam mögött. Ezért tudtam megélni a mostani életkoromat (Ivanov már elmúlt 90). Csak keveseknek adatik meg a blatnoj világban ilyen sors – megélni az érett öregkort.”

Nos, elmondható, hogy a tolvajok Télapója szőrén-szálán eltűnt, még az álszakállát sem hagyta hátra – érdekes dilemma, hogy mennyire volt bűnös? Az kétségtelen, hogy nagyon komoly értékeket tulajdonított el, főleg az akkori és helyi viszonyokhoz képest. Az elkövetési módszer természetes zsenialitást mutat, nagy kár, hogy Krivosejev nem a színpadon kamatoztatta képességeit. Ugyanakkor volt a Művészben jóindulat és lovagiasság: erre utal a kislány és a szemeteskuka vagy a kisfiú és a játékvasút esete, ráadásul alapvetően kerülte az erőszakot, a lefűrészelt csövű vadászpuskával is csak fenyegetőzött, de el nem sütötte. Viszont a rablás akkor is rablás... ezt a kérdést talán nem is érdemes eldönteni, sőt, töprengeni is felesleges rajta: ami történt, megtörtént, az ügy alaposan dokumentált, a többi már a blatnoj-balladák szerzőire tartozik. Meg – nagyon remélem – a filmesekre, mert a történet egészen egyszerűen kameráért kiált.

Elvégre nem mindennap tartóztatják le az összes moszkvai Télapót.

Lapzártakor érkezett: tegnap este elmaradt Moszkvában az újévi tűzijáték, minek alkalmából a Vörös teret is lezárták. Fogadjunk, hogy a blatnoj Télapó lopta el ezt a látványosságot is...

Szele Tamás