Hétvége van, a harctereken sem zajlottak sorsdöntő események, ha csak az odesszai katedrális lerombolását nem tekintjük annak, de egyéb fontos hírről nem számolhatok be: ilyenkor kicsit ráér az ember elméleti dolgokkal is foglalkozni, és jelentem, nagyon érdekes olvasmányra bukkantam a Novaja Gazeta Europában, ami sok mindenre magyarázatot ad.

Mihail Szuszlov történész fejti ki a nézeteit Alekszandr Orlovnak a rangos lapban, és magyar szemmel olvasva, főleg a tegnapi Orbán-beszéd után roppant tanulságos dolgokat tud meg ebből az ember, például azt, mit tanult Putyin az ortodox egyháztól, az egyház Putyintól, mit tanult Orbán Viktor maga Putyintól és mit nem – bár az nem derül ki, hol tanulta és mikor. De bizony, elmondható róla, hogy ő Vlagyimir Vlagyimirovics legjobb magyar tanítványa. A beszélgetés igen hosszú, bár érdekfeszítő is, de terjedelmi okokból inkább csak részleteket közlök belőle, a saját megjegyzéseimet kurzívval (dőlt betűvel) szedve. Akkor lássuk először is, mi köze egymáshoz a Kremlnek és az orosz egyháznak?

– Az orosz vezetés az utóbbi időben gyakran használ vallási nyelvezetet nyilvános nyilatkozataiban. Tavaly szeptemberben például Vlagyimir Putyin a Nyugat „nyílt sátánizmusáról” beszélt, és a Hegyi beszédet idézte. Vajon a vallási eszmék és az orosz ortodox egyház valódi befolyása áll e retorika mögött?

– Azt hiszem, nagy túlzás lenne arról beszélni, hogy az egyháznak nagy befolyása lenne a politikai döntéshozatalra vagy az állami ideológiára. Úgy látom, hogy az utóbbi 2-3 évben a befolyása inkább csökken. Más eszmék jelennek meg, más népszerű értelmiségiek. A Kreml vagy az úgynevezett „kollektív Putyin” inkább a „baloldali” programban érdekelt.

A másik dolog az, hogy az egyház és az állam már régóta egyfajta szimbiózisban létezik. Párhuzamos utakon jártak, és folyamatosan kölcsönhatásban voltak egymással, ezért az oroszországi vezető tisztségviselők retorikáját vallási motívumok hatják át. Én nem tulajdonítanék nekik túlzott jelentőséget. Vlagyimir Putyin utalása a „Nyugat sátánizmusára” inkább retorikai eszköz, mint a vallási tanok valódi megértése. Ha megnézzük, kikre hivatkozik Putyin a közelmúltbeli beszédeiben, azt látjuk, hogy például a 20. századi orosz filozófusokra Zinovjevre és Iljinre. Zinovjev nyíltan ateista, Iljin kétségtelenül vallásos ember volt, de mégsem egy prédikátor.

– Honnan származik tehát az a „messianisztikus komplexus”, amelyet az orosz politikai vezetés sugároz?

– A „messianisztikus eszmék” nagyon fontosak ahhoz, hogy megértsük, hogyan gondolkodnak az emberek a Kremlben. De azt állítani, hogy ez a keret kizárólag az egyház befolyása alatt alakult ki, véleményem szerint elhamarkodott. Itt valószínűleg három diskurzuscsoportról van szó.

Először is, létezik az az elképzelés, hogy Oroszország a stabilitás és a béke garanciája, ami persze a jelenlegi helyzetben meglehetősen ironikusan hangzik. De ez folyamatosan jelen van mind Putyin gondolkodásában, mind a Putyin köréhez tartozó értelmiségiekben: gondolok itt például a Valdai Klubra vagy a Russia in Global Politics című folyóiratra. Oroszország a béke és a stabilitás közvetítője.

A „messianisztikus elképzelések” második csoportja az, hogy Oroszországnak vissza kell térítenie a Nyugatot az igazi, hagyományos, alapvető értékekhez, azaz a keresztény értékekhez. Itt már látszik a vallási motívum, bizonyára jelen van, de ez nem tisztán vallási doktrína.

A „messianisztikus elképzelések” harmadik csoportja pedig arról szól, hogy maga Oroszország a különböző népeket, felekezeteket és kultúrákat egyesítő birodalmi struktúrájával alternatívát mutat a világnak a liberális multikulturalizmussal szemben.

Mindhárom „messianisztikus elképzelés” fellelhető egyszerre és tiszta formában a magyar kormánymédiában, éspedig nem csak lefordított cikkek útján, hanem a munkatársak gondolkodásában, ami azt jelenti, hogy a magyar kormány politikájában is vezető szerepet játszanak. Ezeket az ostobaságokat vezetőink alaposan megtanulták Putyintól.

– Ez inkább hangzik a szekuláris szovjet múlthoz tartozónak, mint vallási doktrínának. Az ortodox egyháznak például egészen világos saját messianisztikus tanítása van, ez sem monolitikus, sokféle árnyalata van, lehet önmaga középpontjában: Isten igéjét az Isten által kiválasztott népen belül kell tartani, vagy éppen ellenkezőleg, Isten igéjét kell terjeszteni a világban, tanítani másokat az igaz hitre.

Ez nagyon közel áll az egyház és az állam szerepének ortodox felfogásához a világban. Ebben az értelemben azonban nem fogunk messianizmust látni a legfőbb tisztségviselők beszédeiben. Én ezt így határoznám meg: vannak vallási indítékok a putyini ideológiában, de az egyháznak nincs közvetlen befolyása.

– Említette, hogy Putyint érdeklik a „baloldali eszmék”. Mik ezek, és hogyan illeszkednek a hagyományos értékek védelméhez és a korábbi „konzervatív fordulathoz”?

– A Kreml több sakktáblán próbál játszani, és nemcsak Oroszországon belül, hanem Oroszországon kívül is releváns szeretne lenni. Általánosságban véve sikerrel járnak, méghozzá elég szép eredménnyel. Egyértelmű, hogy reálisabb egy baloldali diskurzust eladni a Nyugaton kívüli nemzetközi közönségnek, mondjuk Latin-Amerikában, Ázsiában, Afrikában, mint egy tisztán az orosz politikai kultúrában gyökerező jobboldali diskurzust.

Emellett biztos vagyok benne, hogy őket máig megbabonázza a Szovjetunió sikere, azt akarják, hogy a putyinizmus ideológiája és befolyása a szovjet korszakéhoz hasonló legyen, valamiféle egyetemes ideológia. És egy egyetemes ideológiát könnyebb baloldali eszmékkel társítani, mint jobboldali eszmékkel, mert a jobboldali, konzervatív eszmék a nemzeti hagyományokban gyökereznek.

Hogyan párosul ez a baloldali fordulat konzervatív eszmékkel, jobboldali meggyőződésekkel? Van itt néhány nüansz, amit meg kell említenünk. Először is, nem hiszem, hogy helyes lenne konzervatívnak nevezni a 2011-2012-es ideológiai fordulatot. Magam is annak láttam egy ideig, de most már úgy vélem, hogy ez a klasszikus, európai értelemben vett konzervativizmustól való elfordulás – az „identitárius konzervativizmus” vagy „utópisztikus konzervativizmus” néven definiálható irányba. És ennek nagyon kevés köze van a hagyományos konzervativizmushoz, mert nem a társadalmi-politikai formák megőrzéséről, hanem az identitás megőrzéséről van szó.

Nézzük, mi volt a fontos politikai kérdés a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején, amikor az Egységes Oroszország elfogadta ideológiai programját, és Putyin elindult a harmadik ciklusáért?

A probléma az volt: hogyan határozzuk meg a rezsim ideológiáját? És sokan azt mondták: „ez már világos, ez a konzervativizmus”. De akkor felmerül a kérdés: mit kezdjünk a szovjet múlttal?

És az is fontos, hogy a moszkvai patriarchátusnak nem sikerült megőrizni az egységet – az ukrán ortodox egyház 2019-ben jött létre. Úgy tűnik, az ön által említett egyházi diplomácia teljesen tehetetlen a jelenlegi politikai helyzetben. Mindezek ismeretében úgy látom, hogy az egyházra való hivatkozások nem válnak különösebben népszerűvé. Új kedvenceik vannak – inkább Zinovjevre, azaz egy teljesen baloldali nézeteket valló emberre hivatkoznak. Vagy Nyikita Mojszejev szovjet tudósra, a civilizációs szemlélet hívére, akinek semmi köze az egyházhoz.

Szerencsétlen konzervativizmus, amit pont annyiféleképpen magyaráznak, ahányan konzervatívnak mondják magukat – bár ez a liberalizmussal sincs másképp.

– Mennyiben releváns ma a Kreml számára az „orosz világ” eszméje? Vagy a jelenlegi körülmények között a „soft power” bármilyen formája elvesztette jelentőségét még az orosz felső vezetés szemében is?

– Nekem úgy tűnik, hogy az „orosz világ” még mindig része Putyin ideológiájának; ezt látjuk a beszédeiben vagy például az Oroszországi Föderáció 2023. március 31-i külpolitikai koncepciójában. Ez egy friss és nagyon érdekes, rendkívül tartalmas ideológiai dokumentum, amely szerint Oroszország az „orosz világ” fellegvára. És ez Oroszország alapvető, stratégiai dokumentuma.

A másik dolog az, hogy az „orosz világ” valószínűleg nem az állami ideológia központi eleme. Ráadásul az „orosz világ” nem kapcsolódik közvetlenül az ortodox egyházhoz. Valójában a moszkvai patriarchátus ideológiai terméke a „Szent Oroszország” eszméje volt. Kirill pátriárka sokat beszélt erről 2009-2011-ben, ő is említette az „orosz világot”, de ez inkább egy kísérlet volt arra, hogy ugyanazt a nyelvet kezdjék el beszélni, amit a Kremlben használnak.

Vajon az „orosz béke” újra életbe léphet? Jól illeszkedik magába a putyinizmus politikai-filozófiai struktúrájába, mert ez az elképzelés arról szól, hogy létezik egy bizonyos civilizációs egység. Ennek a civilizációs egységnek van egy stabil identitárius magja, egy stabil identitása. Ezt a stabil magot a hagyományos vagy alapvető értékek rendszere írja le. Ha az „orosz világ” egy része azt mondja, hogy mi nem akarunk az „orosz világhoz” tartozni, akkor árulók, akik úgy viselkednek, mint Káin, aki megölte Ábelt. Rosszabbak, mint az ellenségek: ők árulók. És mégis az „orosz világ” részei maradnak, de elárulják azt.

Ezzel a narratívával nagyon könnyen leírható, ami Ukrajnában történik. Az „orosz világ” tehát nem változik, statikus.

Igen, az, amit jobb kifejezés híján „magyar diplomáciának” nevezünk, voltaképpen erre készül: orosz békére egy orosz világban, más kérdés, hogy abban béke – csak az oroszok számára lesz, mert övék lesz a világ.

– Ugyanakkor ön szerint az állami ideológia alapja valami másban rejlik. Mi az akkor? Sokan azt mondják, hogy egyáltalán nincs a Kremlnek központi ideológiája, ez egy teljes zűrzavar.

– Én ezzel nem értek egyet. Jelenleg egy könyvön dolgozom, amelyet remélem, hogy az év végére meg tudok jelentetni. Megpróbálom benne bebizonyítani, hogy a szélsőséges eklekticizmus nézete nem nagyon helytálló. Lehet, hogy nem olyan egyértelmű, mint a marxizmus-leninizmus, mint a klasszikus ideológiák, de a putyinizmusnak van egy stabil struktúrája. Olyan alapelveken nyugszik, amelyeket triászként írok le: populizmus, identitáskonzervativizmus és jobboldali kommunitarizmus.

A putyinizmus egész „épülete” egy nagyon egyszerű gondolaton nyugszik: az ember identitása a kontextusán, a közösséghez tartozásán alapul. Ebben nincs semmi furcsa vagy rosszindulatú; ez egy általános kommunitárius gondolat, amelyet Michael Sandeltől Charles Taylorig filozófusok tucatjai fejtenek ki. Vagyis felismerjük, hogy identitásunkat a kontextusunk határozza meg.

A liberális megközelítés más: a liberálisok azt mondják, hogy identitásunk természetesen a szocializáció eredménye, de szabad emberek vagyunk, és olyan elmével rendelkezünk, amely lehetővé teszi számunkra, hogy mindent kritizáljunk, beleértve a kontextusunkat is. Tehát mondhatom például: igen, orosz vagyok, Oroszországban születtem, de már nem akarok orosz lenni. Vagy fordítva: orosz akarok lenni, de ez egy szabad választás, döntés kérdése, nem valami, ami előre meghatározza az életemet.

Ez a kontextus természetesen változhat. A kommunisták lehetnek jobboldaliak és baloldaliak. A baloldaliak liberálisabbak; szerintük elképzelhető olyan helyzet, amikor egy társadalom megváltoztatja identitását. A jobboldali kommunitarizmus, amelyhez a putyinizmus is tartozik, úgy véli, hogy ez az identitás stabil.

Hadd vegyük példának az azonos neműek házasságát. A liberálisok számára ez politikai szavazás kérdése: ma egyesek szerint megengedhetetlen, holnap pedig megengedhető. És ennek megfelelően törvényeket fogadunk el. Ez a politikai folyamat lényege egy liberális demokráciában. Ha elfogadjuk a jobboldali kommunitarizmus álláspontját, akkor egyet kell értenünk azzal, hogy az embereknek van egy bizonyos identitása, és ez megváltoztathatatlan. A mi orosz népünk például nem ismeri el az azonos neműek házasságát – pont. Nem kell népszavazást tartani, nem kell szavazni, már tudjuk, hogy nem ismerik el. Ennyi.

Putyin ideológiai magjának kialakulásában a következő lépés így néz ki. Elismerjük ennek a stabil identitásnak a létezését, és felmerül a kérdés: miből áll ez? És ebben segít az egyház. Választ adott erre a kérdésre, legalábbis a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején. Azt mondja, hogy egy nemzet identitását az alapvető értékek írják le.

És mik azok az alapértékek? Olyan információs szűrők, ahogy Kirill pátriárka mondta, amelyek lehetővé teszik, hogy kiszűrjük a fontosat a lényegtelentől. Hogy mi tartozik az identitásom magjához és mi nem. Madonna dala nem tartozik a maghoz, de Rubljov ikonja igen. Ha ez az érték a fejemben van, akkor mindig Rubljov ikonját fogom előnyben részesíteni Madonna dalával szemben.

Felismertük, hogy van egy sor olyan alapérték, amely megváltoztathatatlan. Ezek Oroszország kereszténységéből származnak, a kijevi időszaktól a jelen pillanatig. De felmerül a kérdés: mik ezek az értékek? És itt az Egyház egy egész listát kínál ezen értékekről. Az Orosz Népek Világtanácsa 16 értéket terjesztett elő. Az egyház számára létezik ez az alapértékek halmaza, amely lehetővé teszi a nép identitásának változatlanságát.

Tisztább formában áll előttünk a putyini alapokon nyugvó orbánista ideológia, mint bármikor korábban. Ha az „identitást” abszolút értéknek fogadjuk el, ami minden egyebet determinál társadalmi szempontból, akkor mi szükség vitákra, eszmecserékre, horribile dictu: egyáltalán szavazásokra, választásokra? Mindenre választ ad, mindent megold az „identitás”, valamint az alapértékek helyes, tehát egyházi értelmezése. Ez még orosz viszonyok között is hajmeresztő, Magyarországon még inkább az, de mivel lehetővé teszi a vitamentes, autokratikus kormányzást, és minden kérdésre képes egyszerű, érthető és hazug választ adni: alkalmazni fogják.

– Miért van annyira szüksége Ukrajnára az orosz jobboldali kommunitarizmus híveinek? Legyen meg nekik a saját közösségük, nekünk meg a miénk. Mondjuk a lengyelek is az Orosz Birodalom részei voltak, a lengyel felkeléseket elfojtották, „a szlávok egymás közötti vitájáról” beszéltek (például Puskin), és így tovább. Most azonban Lengyelország független ország, NATO-tag, és valahogy a Kreml mégis megvan nélküle.

– Igen, ez egy teljesen logikus kérdés, és a választ valószínűleg a geopolitika népszerűségében kell keresni. Ez a második összetevő, amely, úgy tűnik, a putyinizmus számára meghatározó. Maga a kommunitarizmus sem nem rossz, sem nem jó, ez csak egy a politikai filozófiák közül. Ebből nem következik, hogy embereket kell ölni és megerőszakolni. De amikor a következetes jobboldali kommunitarizmust geopolitikai eszmékre rétegzik, akkor robbanékonyabb keveréket kapunk.

És ez történt a putyinizmussal. A geopolitikai gondolkodásmód, az az elképzelés, hogy a világ a realista nemzetközi kapcsolatok törvényei szerint él, egy zéró összegű játék, amelyben minden nemzet megpróbálja maximalizálni geopolitikai pozícióit más nemzetek kárára. És különösen a kommunitarizmusnak ez a geopolitizálása azt jelenti, hogy az „orosz világ” nem csupán egy elvont szociológiai fogalom, hanem konkrét geopolitikai elképzelés, amelynek saját területe van.

Itt kezd érdekessé válni a helyzet, különösen, hogy Putyin azt mondja: Oroszország nem ér véget sehol, nincsenek határai. És ennek van egy nagyon komoly jelentősége, tényleg nincsenek határai, mert nincsenek rendezve, Oroszország egy nagy birodalom maradványa. Elég nehéz határt húzni, a meglévők ugyanis sok orosz számára nem egyértelműek.

Van különbség egy moszkvai orosz lakos, egy krasznojarszki orosz lakos, és egy harkivi orosz lakos között? Nem mindenki számára egyértelmű a válasz erre a kérdésre, sokan azt mondják, hogy mind oroszok, nincs közöttük különbség, oroszul beszélnek, ugyanazokat a filmeket és rajzfilmeket nézték gyermekkorukban stb. Amikor ez történik, amikor nem tudjuk megmondani, hol kezdődik és hol végződik a közösségünk, akkor felmerül a kérdés: hogyan határozzuk meg a közösségünket?

És az egyház alapértékekről alkotott elképzelése megadja a választ. Mi vagyunk azok, akik ezt az identitást valljuk.

Sőt: akik ezt az identitást vallják, azok vagyunk mi. Így néz ki, amikor valamit saját magával határozunk meg.

– Ön egy egész könyvet írt a „geopolitikai képzeletről”. Mivel magyarázza, hogy a geopolitikai világkép olyan népszerű lett az orosz politikai vezetés körében?

– Több tényezőt is meg lehet nevezni. Az egyik az, hogy a geopolitika kvázi akadémikus megközelítést kínál a világ magyarázatára: vannak bizonyos törvényszerűségek, amelyek minden politikai folyamatot irányítanak. És ezek a törvényszerűségek természetesek, beágyazódnak a földrajzba, abba a fizikai rendszerbe, amelyben élünk. A hegyek fizikájába, a folyók fizikájába, a mezők fizikájába. ez ellen semmit sem lehet tenni. És ez egy kicsit olyan, mint a marxista determinizmus, bár a marxizmus persze finomabban fogalmaz – a politikai folyamatok mechanikáját a gazdasági mozgásokkal magyarázza.

De azok számára, akik a putyinizmus politikai kultúrájához tartoznak, a geopolitika betölti a marxizmus ilyesféle szerepét. Ez egy ilyen kvázi akadémiai diszciplína, amely állítólag megmagyarázza a világot.

Egy másik magyarázat szerint az orosz politikai elit megpróbálja eladni azt, amije Oroszországnak van. Milyen erősségei vannak Oroszországnak? Hogyan épít marketingstratégiát az, aki el akarja adni a termékét? Megpróbálja elmagyarázni, hogy az ő terméke miben különbözik másokétól. Amikor a politikai elit megpróbálja Oroszországot valamiféle „márkaként” népszerűsíteni, a földrajz a legfontosabb versenyelőnye. Bármi is történik, Oroszország még mindig a legnagyobb területű ország.

Nemcsak a legnagyobb ország ezen ideológusok szemszögéből, hanem a legközpontibb ország is. Mackinder, az eurázsiaiak, a neoeurázsiaiak elképzelései szerint Oroszország nem csak egy nagy ország, hanem a központ. A klasszikus elképzelés szerint az a központ, amit a brit haditengerészet képtelen elérni. Mackinder 1905-ben azt az elképzelést terjesztette elő, hogy Nagy-Britannia a bolygó legerősebb országa, és a Földön bárhová kiterjesztheti hatalmát, kivéve éppen ezt a nagyjából Nyugat-Szibéria körüli „elérhetetlenségi zónát”. Mivel messze van a tengerektől, Nagy-Britannia itt erőtlen.

Felhívnám a figyelmet arra, hogy az interkontinentális ballisztikus rakéták korában az „elérhetetlenségi zóna” nem létezik és maga a kifejezés is értelmét vesztette. Mackinder korában még nem így volt.

Ez az elképzelés persze nagyon tetszik a modern putyinizmus ideológusainak. Lehetővé teszi, hogy Oroszországot a középpontba helyezzék, ami önmagában is elég érdekes kísérlet. Oroszország ugyanis történelmileg soha nem volt központ, mindig más civilizációk perifériája volt.

Ez egy kísérlet a periferikus lét leküzdésére, amelyben szimbolikus-intellektuális módon azt mondjuk: nem, mi valójában nem periféria vagyunk, hanem az egész világ közepe.

Ez a „mi vagyunk világ közepe” komplexus az orbáni gondolkodásban is meghatározó, de eddig azt hittük, azért, mert kis ország, kis nép vagyunk, minden alkalmat meg kell ragadnunk a büszkélkedésre – nos, mint látjuk, a közeli, brutálisan nagy ország is csak ugyanilyen. Ennek csak annyi következménye lehet, hogy ha és amennyiben az „orosz világ” politikája sikeres lesz – reméljük, erre nem kerül sor! – nagyon gyorsan eszünkbe fogják juttatni nekünk is, másoknak is, hogy a világnak nem lehet két közepe, csak egy, és az orosz.

– Hogyan illeszkedik ide a nukleáris fegyverekkel való fenyegetőzés, amelyhez még az olyan „elismert” szakértők, mint Dmitrij Trenin és Szergej Karaganov is egyre gyakrabban folyamodnak?

– Nem vagyok kremlinológus, nem tudom, mi volt ez. Talán valamiféle üzenet volt a nyugati politikai elitnek. Olyan vélemény is elhangzott, hogy ez csak trollkodás volt – ezt nem tudom. De megértem a politikai retorikát, a mögötte lévő ideológiát. És amikor megpróbáljuk összerakni ezeket a nyilatkozatokat, nagyon érdekes dolgokat kapunk.

Először is, az atomfegyverek Oroszország kétségtelen versenyelőnyét jelentik. Ennek megfelelően ezt a versenyelőnyt ki kell használni. Feltétlenül várható, hogy a putyinizmus nukleáris komponensét tovább fogják erőltetni.

A második pontot a vallási konnotációk jelentik. Ezzel kezdtük a beszélgetést. Közvetlen vallási hatás, egyházi hatás nem található ebben. Karaganov minden jel szerint vallásos ember, beszél is róla, de azt hinni, hogy ezt a gondolatot Kirill pátriárka vagy valaki más oltotta belé, abszurdnak tűnik számomra. Pedig az elképzelés abszolút messianisztikus, amit körülbelül 15 évvel ezelőtt Jegor Holmogorov fogalmazott meg: Oroszország az ítéletnap országa. Oroszország küldetése, hogy elpusztítsa a világot. Ami szintén nagyon fontos: ha Isten véget akar vetni a világnak, akkor egy biztos eszközt választ ehhez, és Isten eszköze: Oroszország.

Kicsit abszurd azt gondolni, hogy Oroszország küldetése a világ elpusztítása, és azt mondani, hogy ez jó dolog. Másrészt, ha Isten így akarta, akkor miért ne? Itt egy nagyon hasonló gondolatot látunk, azt, hogy Oroszország küldetése elsőként indítani nukleáris csapást.

Ugyanez a Karaganov-cikk számos olyan elemet tartalmaz, amelyeket a putyinizmus kutatója könnyen besorolhat címszavak alá. A „kelet felé fordulás” gondolata, az, hogy Szibéria kell Oroszország fejlődésének központjává váljon. Egyfajta izolacionizmus, ahogyan ebben a cikkben írja: azt akarjuk, hogy a Nyugat csak „tűnjön el”. Az eszméknek ez a konglomerátuma – „keletre fordulás”, izolacionizmus, messianizmus – egy gombócba gyűlik össze, amit a megelőző atomcsapás gondolata tart össze.

És ezt az ideológiát támogatja a magyar diplomácia. Komolyan kérdem: minek? Arra számítanak, hogy a Végítélet Napján kapnak pár jó pontot vagy egy lyukas kopejkát érte? De ha vége lesz a világnak, mihez kezdenek vele utána? Elfagylaltozzák a Pokolban?

– Ön szerint a putyinizmus elmúlt néhány éve alapján hová fog ez a retorika fajulni?

– Ezen nem sokat gondolkodtam, mert nem szoktam jósolgatni. De azt látom, hogy egyértelműen lesz egy „balfordulat”. Ez elkerülhetetlen, a baloldali retorikára egyre inkább szükség lesz.

A második pont, amit szintén teljesen elkerülhetetlennek látok, a környezetvédelmi program. Ismét egyértelmű, hogy megpróbálnak minden sakktáblán lépni, és azokon játszani, amiken nyernek. És a nyugati civilizáció igazságtalanságainak bírálatával, beleértve a környezetvédelmi programot is, nyernek.

Ugyanez a Karaganov és csapata, azt hiszem, tavalyelőtt készített egy jelentést az úgynevezett „ökológiai fordulatról”. Ismétlem, ez egy nagyon sikeres ötlet a putyinizmus számára. Azt mondják, hogy a Nyugat a Szovjetunió összeomlása után a bolygó ura lett, és a Nyugat vezetésével az egész világ, az egész Föld az ökológiai katasztrófa küszöbére került. Durván szólva, parancsnokunk, kapitányunk katasztrófába vezetett minket – buktassuk hát meg.

Felmerül persze a kérdés: tud-e Oroszország jobb irányt kínálni a hajónak?

De mindegy is, ők tudják, hogyan kell kritizálni, és nagyon jól csinálják. Ez a két pont, a baloldali program és az ökológia természetesen központi szerepet fog játszani.

Mennyire lesz központi és fontos a vallási komponens? Úgy képzelem, hogy a vallási vezetés megváltozásával az egyházi retorika megújulhat, és újraéledhet annak jelentősége. De egyelőre nem hiszem, hogy túl kellene becsülni az ortodox egyház embereinek befolyását. Nagyjából az egyháznak még mindig sokkal nagyobb szüksége van az államra, mint fordítva, ideológiailag is.

Az oroszországi politikai establishment túlnyomó többsége számára a szovjet múlt fontos kapaszkodó, valami, ami meghatározza az identitásukat. Ha úgy tetszik, az orosz civilizáció magasabbrendű fejlődésének jele. De ha konzervatívok vagyunk, méghozzá hagyományos orosz konzervatívok, akkor a szovjet időszakot ki kell zárni, mert az a forradalom, a radikális változás eredményeként jött létre.

Olyan ideológiai trükköt akartak kitalálni, amely egyesíti a Szovjetuniót és a Kremlt, de közben konzervativizmusnak tűnik. És a válasz, amivel előálltak, nagyon logikus – az egyház volt az, a hagyományos alapértékekről alkotott koncepciójával, ami segített nekik. Nem a politikai formákat fogjuk megőrizni, hanem az identitást. Az orosz nép identitása nem változott. Volt a Szovjetunió, volt a szovjet rendszer előtti Oroszország, volt a Moszkvai Rusz, volt a Kijevi Rusz, és most van a modern Oroszország. Ez mind egyetlen ország, és ugyanaz az értékrendje. Ha elfogadjuk ezt az ideológiai platformot, akkor könnyebb lesz elfogadni a baloldali programot is.

A baloldali program különösen a nyugati globalizmus, a nyugati hegemónia kritikáját foglalja magában, és ez nagyon könnyen összeegyeztethető azzal, amit Putyin korábban mondott. Ha van saját, változatlan identitásunk, az azt jelenti, hogy harcolnunk kell a nyugati kiegyenlítési kísérletek ellen. Ez pedig nemcsak Oroszországban, hanem Oroszországon kívül is igen népszerű. Éppen az a gondolat, amelyet Venezuelában vagy Kínában is át lehet venni – vagyis azt mondani, hogy nekünk megvan a saját identitásunk, és a Nyugat megpróbálja lerombolni azt.

Nekem úgy tűnik, hogy a „baloldali fordulat” nagyon is logikus a putyinizmus fejlődésének keretein belül; ráadásul még a vallási elveknek sem mond ellent. Kirill pátriárka például már jóval azelőtt beszélt a gyarmatosítás elleni harc szükségességéről, hogy Putyin tavaly említette volna ezt. És még mélyebbre ásva, a szovjet időszakban a moszkvai pátriárkátus azzal próbálta megtalálni a saját rését, hogy a kolonializmus elleni küzdelem mellett érvelt. Ebben a moszkvai patriarchátus szorosan közeledett a katolikus „felszabadítási teológiához”.

Orbán tehát azt nem tanulta meg, hogy mivel a Kreml ideológiája jelenleg az orosz „identitásra” és „történelmi kontinuitásra” épül, nekünk, nem szlávoknak egy orosz vezetésű világban sok keresnivalónk nem volna. Jobbágyok is alig lehetnénk, hiszen a robotika fejlődésével egyre kevesebb szükség van az emberi munkaerőre: a magyar kormányfőt egyrészt elbűvölte az „orosz erő és gazdagság” délibábja, másrészt abban reménykedik, hogy ez az egész világgal ellenséges ideológiát valló hatalom valamiért kivételt fog tenni Magyarországgal, ha az elég alázatosan és jellemtelenül szolgálja. Nem fog kivételt tenni.

Zárszóként annyit jegyeznék meg, hogy az orosz és magyar politikai rendszer lényege, az „ideológiai triász”, vagyis a populizmus, identitáskonzervativizmus és jobboldali kommunitarizmus hármasa hátborzongató: nap, mint nap találkozunk a működésükkel, hatásukkal, az általuk okozott mérhetetlen károkkal.

És még csak el sem kell utazzunk ehhez Moszkvába!

Szele Tamás