Tegnap az Oroszországi Föderáció közelmúltjáról és jelenéről írtam, ma a közeljövőjéről fogok, éspedig Mihail Turcsenko politológus tanulmánya alapján, mely nemrég jelent meg a The Riddle magazin hasábjain. Néha még vitatkoznék is vele, mert szerintem kissé idealista – de az tény, hogy Oroszország jövőjével kapcsolatban mégiscsak egy orosz szakember véleménye a mérvadóbb, mint az enyém.

Akkor lássuk, hogyan értékeli Turcsenko a jelen, de főleg a jövő lehetőségeit. A saját megjegyzéseimet szokás szerint kurzív szedéssel jelölöm majd.

Prigozsin közelmúltbeli lázadása megmutatta, hogy Putyin rendszerének legnagyobb kihívói a saját támogatói lehetnek. A rezsim közelgő végéről szóló jóslatok azonban, amelyek nem sokkal a lázadás után szaporodtak el, nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a Kreml meglehetősen sikeresen kezelte ezt a fenyegetést, és Putyin diktatúrájának fő pillérei, azaz a hatalmi elit és a társadalom többségének lojalitása nem ingott meg. A rezsim még mindig nagy stabilitási tartalékkal rendelkezik. Az ellene folytatott küzdelemnek inkább egyesítenie, mintsem megosztania kellene az ellenzéki mozgalmat.

Oroszország politikai rendszere: A stabilitás forrásai

A Putyin rendszeréhez hasonló személyi diktatúrák általában hosszú ideig tartanak: minél tovább tartja magát egy diktátor a hatalomban (feltéve, hogy magánjuttatásokat osztogat az őt támogató elitnek), annál nagyobb a lojalitás iránta. A Putyin „győztes koalíciójába” tartozó elit, különösen a szilovikok számára Putyin a garanciája kiváltságaiknak, az országon belüli jövedelemforrásaiknak és a jogi felelősségre vonás alóli mentességüknek. Jelenleg a puccs megszervezésével járó kollektív fellépés költségei és a későbbi bizonytalanság kockázata a „győztes koalíció” minden egyes tagja számára meghaladja a status quo fenntartásának költségeit.

A társadalom szintjén a tekintélyelvű egyensúly a viszonylagos gazdasági stabilitásnak köszönhetően tartható fenn, ami lehetővé teszi az oroszok, különösen a közszférában dolgozók és azok számára, akiknek a jövedelme így vagy úgy a kormányhoz kapcsolódik, hogy fenntartsák a kielégítő életszínvonalat, és azt higgyék, hogy a tiltakozás ára magasabb, mint a lojalitás költségei. A háború előtt az Oroszországi Föderáció közepes jövedelmű ország volt, és ezt a státuszát a mai napig megőrizte. A propaganda és az elnyomás is a rendszer szolgálatában áll. A propaganda hatékony mechanizmus a tekintélyelvű ellenőrzés gyakorlására, olyan eszközökkel, mint a meggyőzés és a leszerelés. Az elnyomás viszont a félelem légkörét teremti meg, és arra kényszeríti az elégedetlenkedőket, hogy hallgassanak, különösen, ha van mit veszíteniük.

Ebben az összefüggésben Prigozsin lázadása a Putyin belső körén belüli alárendeltség váratlan megszegésének bizonyult. Mindazonáltal, amikor a következményeit értékeljük, három dolgot fontos megjegyezni. Először is, Prigozsin nyilvánosan hű maradt Putyinhoz. Másodszor, a lázadást sem az elit, sem az egyszerű oroszok nem támogatták. Harmadszor, a rendszernek sikerült gyorsan, „szabályszerűen” és viszonylag kevés vérontással kezelni a lázadást. A Wagner katonai magáncégnek a védelmi minisztérium alá rendelése, a Roszgvargyija megerősítése és a rendfenntartó szervek fizetésének bejelentett emelése annak jeleként értékelhető, hogy a rendszer uralja a helyzetet, és készen áll arra, hogy az elnyomó apparátus hűségét megvásárolja. Mivel a Prigozsin elleni büntetőeljárást lezárták, a vagyona egy részének elidegenítésével párhuzamosan, ez azt mutatja, hogy Putyin diktatúrája ragaszkodik az informális játékszabályokhoz, amelyek előírják, hogy soha nem lehet végezni a „saját emberekkel”, és jelzi az elitnek, hogy a hűtlenségért nagy árat kell fizetni.

Az orosz helyzethez hasonló a magyar, ahol, bár nem puccskísérlet, hanem bohókás mulatozás miatt megbukott, ereszmászó politikus kerülhet vissza rövidesen a hatalmi elitbe (egy másik, korábban és látszólag bukott potentát már vissza is került), pont a „saját emberekkel nem végzünk” elv jegyében.

Az instabilitás forrása: A háború

A háború az egyetlen tényező, amely jelenleg befolyásolja az Orosz Föderáció belpolitikai dinamikáját. És nincs okunk azt hinni, hogy Putyin le fogja állítani. Először is, ez nem áll érdekében. Az Ukrajnával kapcsolatos általános megszállottsága mellett Putyin nyilvánvalóan abban a reményben indította el az agressziót, hogy ez segíthet neki megerősíteni a koronavírus-járványt követően megrendült népszerűségét. Valóban, míg 2021 szeptemberében az oroszok 47%-a szerette volna Putyint 2024 után is elnökként látni, addig 2023 júniusában ez az arány 68%-ra emelkedett. A háború befejezése nyolc hónappal a következő újraválasztása előtt a legutolsó dolog, amit az orosz diktátor szeretne. Másodszor, Putyin úgy gondolhatja, hogy ha a háború nem is válik a javára, a jövőben minden megváltozik: csak türelmesnek kell lennie, és például meg kell várnia, amíg Donald Trump visszatér az amerikai elnöki székbe. Harmadszor, a háború befejezése csapást mérne Putyin egójára. Az orosz diktátor nárcisztikus vezető, aki nem tudja, hogyan kell veszíteni. Az ilyen politikusok nem hajlandóak befejezni a háborúkat, még akkor sem, ha a siker nem az ő oldalukon áll, és inkább figyelmen kívül hagyják a kellemetlen híreket. A közelmúltban kimutatták, hogy a nárcisztikus vezetők csak akkor hajlamosak kivonulni a háborúkból, ha „győznek”, vagy ha a harcok befejezése után enyhítik az imázsukat fenyegető veszélyeket.

Ukrajna a maga részéről eltökélten küzd a függetlenségéért, és nem hajlandó elviselni a polgárai ellen elkövetett háborús bűnöket, valamint nem akarja eltűrni területének egy részének annektálását sem. Az ukránok 84%-a egyetért azzal, hogy nem szabad területi engedményeket tenni, még akkor sem, ha a harctéri helyzet romlik. Ráadásul a háború leállítása a jelenlegi szakaszban biztonsági kockázatot jelent Ukrajna számára a jövőben: Putyin nem fogja feladni az Ukrajna leigázására irányuló kísérleteket anélkül, hogy ne szenvedne súlyos katonai vereséget. Ukrajna a Nyugat segítségét is maga mellett tudhatja. Először is, a közvélemény még mindig Ukrajna támogatása mellett van: az amerikaiak 65%-a, az uniós polgárok 76%-a. Másodszor, a nyugati politikusok felismerik, hogy Ukrajna támogatásának megtagadása annak bizonyítéka lenne, hogy képtelenek ellenállni az agresszív diktatúráknak. Egy évvel ezelőtt J. Borrell kijelentette: „Ha hagynánk, hogy Oroszország győzedelmeskedjen, az azt jelentené, hogy hagynánk, hogy lerombolja demokráciáinkat és a nemzetközi szabályokon alapuló világrend alapjait”.

Épp ezért értelmetlen a látszólag „békepárti”, valójában oroszbarát magyar külpolitikai doktrína: nyilvánvalóan szándékosan tesz úgy a magyar kormány, mintha nem tudná, hogy nem „csak” területekről van szó, hanem a nemzetközi rend alapjairól is. Ha ma átengedik Putyinnak Ukrajnát, holnap el akarja majd venni Magyarországot, Lengyelországot, Romániát is, holnapután már az Atlanti-óceánig akar terjeszkedni. Nem lehet tehát elfogadni, sőt, területi nyereséggel jutalmazni az agressziót, nem fog attól megnyugodni, ha megkapja, amit most akar. Holnap még többet fog akarni.

Az orosz hadsereg elérte maximális teljesítményét, és aligha képes katonai eredményekre. A kezdeményezés most az ukrán fegyveres erők oldalán van. Egy sikeres ukrán offenzíva esetén Putyinnak választania kell, hogy elfogadja-e a katonai kudarcot vagy ellenáll. Kétségtelen, hogy Putyin nem fog engedni. Ebben az esetben két választása lesz: új mozgósítást hirdet, vagy nukleáris terrort alkalmaz. Az utóbbi lehetőség mindenki számára egyformán hátrányos. Ukrajna lesz a terror célpontja, a Nyugatnak pedig reagálnia kell arra, hogy Oroszország megsérti a „nukleáris tabut”, hiszen ha nem reagál, az valószínűleg a nukleáris fegyverek ellenőrizetlen elterjedéséhez és az egész nemzetközi biztonsági architektúra összeomlásához vezet. Ugyanakkor, ha az orosz hadsereg konfliktusba kerül a NATO-val, valószínűleg katonai vereséget szenved. Ebben a forgatókönyvben a rendszer összeomlása elkerülhetetlen. Ugyanakkor az ellenőrizetlen nukleáris eszkaláció kockázata rendkívül magas lesz. Ezzel a Nyugat is tisztában van.

Függetlenül attól, hogy Putyin hajlandó-e atomfegyvereket használni vagy sem, katonai kudarc esetén egy újabb mozgósítás lenne a következő lépése az eszkalációs létrán. Putyin nem akar újabb mozgósítást, mert az kockázatot jelent a rendszere számára. Először is növeli a tömeges tiltakozások valószínűségét, ami aláássa a status quo értékét a polgárok számára. Másodszor, még ha a mozgósítás nem is vált ki tömeges tiltakozásokat (vagy ha a hatóságoknak sikerül elfojtaniuk azokat), a mozgósítás egy újabb lépés a lakosság átpolitizálása felé. A növekvő politikai aktivitás viszont lehetőséget kínál az ellenzék számára, hogy új közönséget érjen el. Például az NDK-ban 1989-ben a lakosság átpolitizálódása a saját migrációs válságukkal összefüggésben a megingathatatlannak tűnő kommunista rendszer összeomlásához vezetett. Az orosz hadsereg súlyos veszteségei a fronton lévő orosz katonák körében is kiválthatnak hűtlenséget, különösen, hogy a hadseregben már korábban is elégedetlenségről számoltak be.

A háború után

Sem a Nyugat, sem Ukrajna nem szeretné, ha a háború de facto véget érne, amíg az ukrán terület egy része orosz megszállás alatt marad. Ez a forgatókönyv azonban lehetséges, sőt, nagyon is valószínű. A második lehetőség szerint Ukrajna visszaszerezné a megszállt területeket, és Putyin elfogadná ezt az eredményt anélkül, hogy nukleáris terrorhoz folyamodna.

Az első forgatókönyv leginkább Putyin számára kedvező, mivel képes lesz „megőrizni az arcát” azáltal, hogy a megszállt ukrán területeket a „különleges katonai művelet elért céljaiként” mutatja be. A második forgatókönyv Ukrajna számára kedvező. Azonban még ebben az esetben is valószínűbb, hogy Putyin inkább megtartja, mint elveszíti a hatalmát, bár természetesen a bizonytalanság nagyobb lesz. Még egy meggyengült diktátor is előnyösebb lenne az elitek számára, mint a status quo bármilyen változása. Mindkét forgatókönyv szerint a rezsim túlélése azon múlik, hogy Putyin képes lesz-e az elit számára azonos szintű előnyöket biztosítani, és képes lesz-e megfékezni a polgárok elégedetlenségét, mivel az ő „szelet tortájuk” csak zsugorodni fog.

Ha az Oroszországi Föderációnak sikerül elkerülnie a NATO-val való háborút és ennek következtében egy átütő katonai vereséget, nem beszélve a tragikusabb kimenetelű eseményekről, Putyin valószínűleg természetes haláláig megtartja hatalmát. Ha ez megtörténik, halála nem változtatja meg a rendszer jellegét, amely továbbra is tekintélyelvű marad. Az országon belül a fő pozíciókat továbbra is a szilovikok, azaz az ukrajnai háborús bűnökben és az Oroszországi Föderáció emberi jogi jogsértéseiben érintett emberek fogják betölteni, akik olyan kompetenciákkal rendelkeznek, amelyekre nincs szükség egy tisztességesen nyitott társadalomban. A liberalizáció elindíthatja a demokratikus átalakulás folyamatát, ami nemcsak hátrányos lesz ennek a hatalmi elitnek, hanem a szabadságuk elvesztését is okozhatja.

Mivel a szilovikok központi helyet foglalnak el Putyin „győztes koalíciójában”, a diktátor halála után ők fogják a tényleges hatalmat gyakorolni. Ha a szilovikok úgy döntenek, hogy önállóan kormányoznak, az politikai instabilitáshoz vezet, mivel kérdéses lesz, hogy minden hatalmi csoport számára létezik-e egységes alárendeltségi viszony vagy sem. Bárki is lesz a vezető, a hatalma valószínűleg nem marad megkérdőjelezhetetlen. Ebben a helyzetben nagy a kockázata a szilovik alapú uralkodó eliteken belüli nyílt konfliktusoknak. Nehéz elképzelni, hogyan alakulhatnak ki ezek a konfliktusok, de az a forgatókönyv, amely az állam fő funkcióinak összeomlásával jár (mint például a biztonság garantálása, a gazdasági erőforrások elosztása az ország különböző részei és a gazdaság különböző ágazatai között stb.), meglehetősen valószínű.

A formális hatalom azonban technokraták kezébe kerülhet. Ez akkor lehetséges, ha Putyin halálakor az alkotmány jelenlegi változata marad érvényben, a szilovikok beleegyeznek, hogy a hatalmat a miniszterelnökre ruházzák át (bárki is legyen az), és az „elnökválasztáson” egy technokrata személyiséget jelölnek ki, arra számítva, hogy a jövőben ellenőrizni tudják a tevékenységét. Ebben a forgatókönyvben a „technokrata elnöknek” a szilovikok koalíciójára kell támaszkodnia, ha létrejön egy ilyen koalíció, vagy a biztonsági erők blokkjának különböző csoportjai között kell egyensúlyoznia. Ebben a forgatókönyvben sem a Nyugattal való kapcsolatok helyreállítása, sem az ellenzékkel való tárgyalások nem lesznek lehetségesek. A liberalizációs forgatókönyvben a szilovikok azt kockáztatják, hogy nemcsak befolyásukat és vagyonukat veszítik el, hanem szabadságukat is, mivel az ukrajnai háborús bűnökért és az oroszországi emberi jogi jogsértésekért felelősségre kell majd vonni őket. Az egyensúly ennek a forgatókönyvnek az esetében is instabil. Ugyanakkor hosszú távon lehetséges ebben a forgatókönyvben is a rendszer nyitása, ha az elit egyensúlya megmarad, és a civil bürokrácia fokozatosan kialakítja a szilovikok feletti ellenőrzést.

Mit tegyen az ellenzék?

Az orosz ellenzéki erők nehéz helyzetben vannak: heterogének, törvényen kívüliek és kiszorultak az országból. A háború előtt az ellenzéket megfosztották a hivatalos elismeréstől és a politikai képviselettől, következésképpen korlátozott legitimitással rendelkezik. Az országban maradt politikai szervezetek nem ellenzékiek. Az egyetlen kivétel egy maroknyi aktivista és néhány regionális és helyi szintű parlamenti képviselő.

Ha Oroszország nem szenved katonai vereséget, és ha a tömeges tiltakozások sikeresek lesznek (ha a rendszer nem tudja azokat sem erőszakkal, sem engedményekkel elfojtani), az ellenzéknek nem lesz lehetősége arra, hogy közvetlenül részt vegyen az ország életében. Ilyen körülmények között az ellenzéknek kerülnie kell a belső konfliktusokat, és részt kell vennie az orosz állampolgárok politikai szerepvállalásában, támogatnia kell a politikai foglyokat és a háború ellenzőit (az országon belüli aktivistákat és az emigráns oroszokat egyaránt), együtt kell működnie más országok politikai erőivel és a nemzetközi szervezetekkel.

A politikai konfliktusok az érzelmi polarizáció forrásai. Az érzelmi polarizáció akadályozza a kollektív cselekvést, akár jelenleg, akár a jövőben. Ezért az orosz ellenzéki csoportoknak bizonyítaniuk kell együttműködési készségüket és párbeszédet kell folytatniuk egymással. Ennek pedig vannak előfeltételei: elsősorban a háború elutasítása és az elnyomás közös tapasztalata. A kölcsönös tolerancia szintén előfeltétele a sikeres átmenetnek, ha és amennyiben a körülmények ezt lehetővé teszik. Putyin rezsimje ugyanis sokat tett az orosz ellenzék radikalizálódásáért azáltal, hogy szisztematikusan megtagadta elismerését, megakadályozta, hogy induljon a választásokon, és üldözte az aktivistákat. A politika azonban nem zéróösszegű játék: valójában a kompromisszumok művészete a közös célok eléréséhez vezető úton. Itt az ideje, hogy mindenki elkezdje elsajátítani ezt a művészetet.

Ez igen szép, csak idealista felfogásra utal: láttunk már ellenzéki szövetséget összeomlani, aminek az okát egy fiktív párbeszéddel tudnám leírni:

- Gyertek, fogjunk össze, döntsük meg bajtársakként ezt a szörnyeteg rendszert!

- Gyerünk! És azután mi lesz?

- Mi után?

- A győzelem után.

- Ja? Akkor majd én leszek a főnök és nektek kuss.

Katonai vereség hiányában Putyin rendszerét csak az orosz állampolgárok fenyegethetik. Az ellenzéki erők számára fontos, hogy a rendszer nyilvános támogatásának gyengítésével sarkallják politikai aktivitásra a lakosságot, hogy megtalálják a módját annak, hogy elérjék a jelenlegi célközönségen kívüli csoportokat, hogy megpróbáljanak kommunikálni a háború támogatóival és a szkeptikusokkal egyaránt. Ebben a tekintetben Navalnij csapatának „háborúellenes kampány” nevű kezdeményezése meghozhatja gyümölcsét. Kutatások kimutatták, hogy az ellentétes nézetekkel való szembesülés ráébreszti az embereket arra, hogy nem mindenki gondolkodik egyformán.

A politikai foglyoknak, az Orosz Föderáción belüli háborúellenes aktivistáknak és az országot elhagyó oroszoknak nyújtott segítség lehetővé teszi az ellenzék számára, hogy ne csak megőrizze, fenntartsa és erősítse kapcsolatait az őket támogató fő erőkkel, hanem hogy együtt dolgozzon az összes ellenzéki csoport közös céljaiért. A politikai foglyok támogatására szervezett maraton a közelmúltban sikeres példa erre. A közös fellépés tapasztalata segít a kölcsönös bizalmatlanság és ellenszenv felszámolásában is.

Igen, erről beszélek: a bizalmatlanságról, másrészt viszont ne feledjük, hogy épp az Oroszországban és azon kívül is legerősebbnek, legnépesebbnek mondható, Alekszej Navalnij vezette Korrupcióellenes Alapítvány (FBK) szokta megtagadni a részvételt az „összellenzéki” rendezvényeken, tanácskozásokon, bár annyi mellettük szól, hogy ezeken teljesen komolytalan, szeparatista szervezetek is részt vesznek, ami viszont kompromittálhatná Navalnij mozgalmát a meglehetősen nacionalista orosz átlagpolgárok szemében.

Más országok politikai erőivel, valamint nemzetközi szervezetekkel együttműködve az ellenzék újabb korlátozó intézkedéseket tud szorgalmazni a Putyin-rezsimmel szemben. Ezen túlmenően a más országok elitjével való együttműködés révén az orosz ellenzék befolyást szerezhet a döntéshozatal befolyásolására a támogatói, például az Oroszországot elhagyók érdekében. Végezetül fontos, hogy az ellenzék öregbítse hírnevét Nyugaton. Nyugati pénzügyi segítségre és tanácsadói támogatásra lesz szükség, amikor és ha az Oroszországi Föderációban a demokratikus intézmények kiépítéséhez és támogatásához a körülmények úgy hozzák, ahogyan szükséges.

Következtetés

A Putyin alatti politikai rendszeren belüli lehetséges fejlemények és az elnök távozása utáni átalakulásának értékelése azon alapul, amit az általa felépített rendszer stabilitásának forrásairól tudunk, és azon, hogy a rendszer a múltban hogyan tudott megbirkózni a politikai kihívásokkal.

Más dolgok mellett Putyin diktatúráját jelenleg nem fenyegeti sem puccs, sem tüntetés. Az Ukrajna elleni agressziós háború azonban állandó bizonytalansági forrást jelent, amely bármikor veszélyeztetheti a status quót. Ha a háború Putyin javára dől el, a diktátor haláláig megkövesedhet a rendszerben. Azonban még egy, a Kreml számára negatív kimenetelű háború sem vezet feltétlenül a rendszer bukásához.

Így vagy úgy, de a Putyin rendszerét fenyegető veszélyek csak az orosz állampolgároktól származhatnak: a romló életkörülmények felboríthatják az országon belüli egyensúlyt, a status quo fenntartásának költségeit a tiltakozás költségei fölé emelve. Az állampolgárokat azonban politikai aktivitásra kell buzdítani, és ez a feladata az orosz ellenzéki csoportoknak. Ezt közösen megtehetik. Megtehetik párhuzamosan is. A legfontosabb, hogy elkerüljék a konfliktusokat.

Itt látjuk tehát Turcsenko bölcs meglátásait és tanácsait, meg az én kételyeimet is: nagyon szeretném, ha nem lenne igazam és az orosz ellenzék képes volna közös fellépésre, de sajnos ennek nem sok valószínűségét látom, annak inkább, hogy Putyin utódja a szilovikok köréből kerül ki majd, még technokrata sem lesz (bár elfogadható technokrata jelölt lehetne Misusztyin jelenlegi miniszterelnök, aki valamennyire európai politikusnak tűnik, de Medvegyevet is annak hittük, míg meg nem veszett).

A jelenlegi orosz elnök közvetlen utódját a mostani Elnöki Adminisztráció körében keresném így, hogy Prigozsin kiesett a pikszisből, Kadirov otthon bujkál, Szurovikin a lefortovói börtönben üdül, Sojgu és Geraszimov ugyan a helyükön maradtak, de olyan népszerűtlenek, hogy szóba sem kerülhetnek – marad a Patrusev-Nariskin-Kirijenko-féle ex-KGB-s trojka, csak hát ők Putyinnal egy idősek vagy csak kicsit fiatalabbak, tehát bármelyikük is örökli az Ororszországi Föderációt, egyáltalán nem biztos, hogy sokáig fogja vezetni, ha nem a kor végez vele, majd kiesik egy ablakon.

Végül pedig: történhet valami teljesen váratlan, kiszámíthatatlan dolog is, olyasmi, amire senki sem számít, elvégre Oroszországban vagyunk.

Orosz földön semmi sem lehetetlen, viszont a képtelenségek bekövetkeztének valószínűsége magasabb.

Szele Tamás