Mostanra már befejezett ténynek tekinthető, hogy az orosz oktatási rendszer minden szintjén kötelező tantárgy lett az, amit ők hazafiságnak, mindenki más pedig orosz nacionalizmusnak nevez. Az óvodákban még csak egyenruhákban masíroztatják a gyerekeket, az elemiben és a középiskolában már egyfajta „osztályfőnöki foglalkozás” keretében kell foglalkozni a dologgal, az egyetemeken pedig „Az orosz államiság alapjai” a tárgy neve, és kötelező minden hallgató számára.

Épp ezért háromféle tankönyvet is kellett írni a főiskolák és egyetemek számára, egyik szőke, másik barna, harmadik meg csodaszép, bocsánat, egyik „humán”, másik „reál”, a harmadik meg „általános, politikatechnikai” jellegű. Ezeket elemezte a Novaja Gazeta Europa számára Konsztantyin Pahaljuk történész. Lássuk, mire jutott.

Előrebocsátom: nem sok jóra.

Kezdjük azzal, hogy Medinszkij volt kulturális miniszter és szerzőtársa, Torkunov jelneleg használatos középiskolai tankönyve után új tankönyvek jelentek meg „Az orosz államiság alapjai” című egyetemi kurzushoz. Ezekben nacionalizmus, összeesküvés-elméletek és idegengyűlölet jelenik meg.

A 2010-es években az orosz hatóságok beleszerettek a szimbólumok manipulálásába. Ezt csak azután lehetett „hivatalos narratíva” erőltetésének nevezni, miután felismerték, hogy nincs koherens képük a történelemről és a modernitásról. De február 24-e után a tekintélyelvű Oroszországnak rendelkeznie kellett volna egy ilyen koherens narratívával, még ha fasiszta színezetű is.

Nem könnyű a feladat, de lépésről lépésre igyekeznek megoldani. A fiatalok nem akarnak meghalni egy felnőttek és öregek által szervezett háborúban? Akkor elsősorban rajtuk kellene dolgozni. Elsőként Medinszkij és Torkunov sietve összeállított iskolai tankönyve jelent meg. De az ismétlés a tudás anyja, és így az iskolapadba ültetett fiatalembernek újabb csapás éri a pszichéjét: „Az orosz államiság alapjai” című tantárgy.

Kirijenko „DNS-e”

A kurzus kézikönyvei az „Oroszország DNS-e” projekt égisze alatt készültek, amely Szergej Kirijenko (az elnöki adminisztráció első helyettes vezetője), a belpolitika irányítójának védnöksége alatt áll – a szerkesztő megjegyzése). A projekt résztvevőinek feladata az, hogy „új jelentéstartalmakat” alakítsanak ki a Putyin-féle jövő „szép Oroszországa” számára.

Az „általános” oktatási kézikönyv a Jaroszlavli Állami Egyetemen készült Vardan Bagdaszarjan, Vlagyimir Jakunyin egykori beszédírója részvételével. Ő egykor az „összeesküvés-elméletekről” írta szakdolgozatát – és nyilvánvalóan ez a tapasztalat képezte karrierje alapját.

A bölcsészhallgatóknak szóló tankönyv szerzői csapatát Szergej Pereverzencev, ismert ortodox gondolkodó és az Orosz Világszövetség résztvevője vezeti. A hat társszerző közül Tatjana Jevgenyijeva kivételével szinte valamennyien politológusok. Egyébként a Moszkvai Állami Akadémiai Bölcsészettudományi Egyetem és a Moszkvai Állami Egyetem Politikai Tudományok Karának munkatársai.

Utóbbi a Társadalomkutatási Szakértői Intézet bázisa, amely struktúrán keresztül az elnöki adminisztráció évek óta kölcsönhatásban áll a „jobboldali” politológusokkal.

A „politikatechnológusok” számára készült kézikönyv a MEPhI-s Rodion Hieromonk (más néven Alekszej Rodionov) felügyelete alatt készült. A 13 társszerzőből 7 szintén ehhez az egyetemhez kötődik. A választás valószínűleg nem véletlen, hiszen Andrej Polosin, az „Oroszország DNS-e” egyik valódi vezetője, aki Kirienko köréhez tartozik – szintén itt dolgozik. A szerzői csapatban számos valóban megbecsült és elismert történész szerepel, az Orosz Tudományos Akadémia levelező tagja, Pavel Uvarov pedig az Orosz Tudományos Akadémia tudományos szerkesztőjeként tevékenykedett.

Zagyva keverék

Mindhárom kézikönyv a politikai földrajz, a nemzeti történelem és a politikatudomány keveréke. A hallgató nem sokat tanul arról, hogyan szerveződik a modern Oroszország. A szerzők egyáltalán nem ismerik a kortárs szellemi vitákat, még az orosz nyelvű tudósok körében sem. A felvetett problémát, miszerint „nem ismerjük a modern Oroszországot”, főként a történelem laza ismertetésével oldják meg.

Medinszkij és Torkunov tankönyvéhez hasonlóan Az orosz államiság alapjai című könyvnek is az a célja, hogy Oroszországot egy államra, polgárait pedig azokra redukálja, akik „hűségesen és becsülettel” szolgálják azt. Még Brodszkij is a „saját híveik” között szerepel a „humán” kézikönyvben. Üldöztetését nem hallgatják el, hiszen a költőt a „birodalom énekeseként” sajátítják ki.

A fő különbség a cizellált elméleti reflexiókban van, mintha a szerzők maguk sem értenék teljesen, miről írnak. Medinszkij retorikája a hazafiság sulykolását alkalmazta, de most ezt nem alkalmazzák.

Ám a folytonosság nyilvánvaló. Közel 10 évvel ezelőtt a kulturális miniszter sok ellenséget szerzett magának a történészek körében, akik felháborodtak azon, hogy disszertációját a „nemzeti érdekek” prizmáján keresztül írta meg.

Ma az „általános” kézikönyv szerzői a bevezetőben egészen őszintén írják, hogy a nemzeti érdekek képezik a kurzus egyik legfontosabb „keretét”.

A fent említett iskolai tankönyvhöz képest egy másik keresztmetszetű gondolat már tisztábban hangzik: Oroszország története mindenekelőtt az orosz nép története. Az orosz etnikai nacionalizmus viszont szégyelli magát, az állam és a civilizáció képei mögé bújik, igazolja magát, tiszteli a toleranciát, de hihetetlenül gyűlöli „a Nyugatot”, a liberálisokat és mindazokat, akik állítólag rombolják az „alapértékeket”. A békeszerető nyilatkozatok csak azért hangzanak meggyőzően, mert elhallgatják az etnikai konfliktusok hosszú történetét.

Természetesen vannak stiláris különbségek. Az „általános” kézikönyvben az orosz etnikai nacionalizmus inkább az államiság köntösébe öltözik. A „technikai” változatban ez felerősödik: A „polgári nemzeteket” szabadon felváltja az „államnemzet”, és a szlávokat szuperetnikai csoportnak nyilvánítják (de az „oroszok” a legfontosabbak és a felszabadítók). A „humán” tankönyvben az ortodox és monarchikus képek dominálnak, ami lehetővé teszi, hogy egy kicsit kritikusabban viszonyuljon a szovjet korszakhoz. Az „orosz gondolkodók” között van a hírhedt Ivan Iljin, akitől nem idegen, hogy az 1930-as években a náciknak tartott előadásokat a „zsidó-bolsevik” összeesküvésről, és Oleg Platonov. Ő modern összeesküvés-elméletek írója, antiszemita és holokauszttagadó, akinek könyveit még egy orosz bíróság is szélsőségesnek nyilvánította.

Mi az, hogy Oroszország...?

Minden kézikönyv első fejezetét annak a kérdésnek szentelik, hogy „Mi az, hogy Oroszország?”

A válasz az, hogy egy olyan földrajzi terület, ahol az állam árnyékában sok nemzet virágzik és vannak saját hősei. De ne siessünk örülni a sokféleségnek.

Az „általános” tankönyvben az „Oroszország-fogalom” a különböző referenciainformációkra, és az etnikai „gazdagság” az adminisztratív-területi felosztásra szorítkozik. A szerzők a jólét képét mutatják be: „Az Orosz Birodalmat alkotó népek komoly politikai felkeléseinek hiánya annak köszönhető, hogy a hatalom szigorú központosítása helyi autonómiával párosult” (18. o.).

Az Orosz Tudományos Akadémia tagja és az orosz ortodox egyház hieromonja által szerkesztett „politikatechnikusoknak” szóló tankönyvet a nem orosz népcsoportok részletesebb bemutatása különbözteti meg, amelynek lényege a számok, a néprajzi részletek és a történelem ismertetése, de nem a modernitás.

Az orosz tér költői ábrázolása azonban hazafias kirándulás formájában jelenik meg. A szöveget nem más írta, mint egy ortodox misztikus, aki azt javasolja, hogy egy térképen keressük meg Nyizsnyij Novgorodot, Veliki Novgorodot és Novgorod-Szeversztyijt, húzzunk vonalakat e szellemi központok között, és rajzoljunk egy háromszöget: „Ennek közepén, a Kreml-tornyaival, harangtornyokkal, sztálini magasházakkal és Presznyenszkij felhőkarcolóival áll az így létrejött Moszkva” (9. o.). A Dél-Ural az „orosz miszticizmus” menedékhelyeként jelenik meg. Arkaim, a Djatlov-hágó, a „komor szikla”, Bazsov meséi kerülnek szembe más, a szerzők szerint „mitologizált történetekkel”: a kisztyimi atomkatasztrófáról, a karabasi rézkohó szennyezéséről és a szervezett bűnözésről. Olyan, mintha egy forgatókönyvírót kirúgtak volna a Ren TV-ből, és tankönyvírói munkát kapott volna. A városi legendák és a valós tragédiák egy narratívába olvadnak, hogy ne zavarják a „hatalom-territoriális szimfóniát”.

A „humán” tankönyv ennél mégiscsak komolyabbnak tűnik. Jobban elmerül a történelemben, ahol a nemzetállam már a 15. században megjelenik, és a terek olyanok, hogy „hazánk hozzájárulása a globális ökoszisztéma fenntarthatóságához kétszer akkora, mint az Egyesült Államoké és Kanadáé együttvéve, vagy Brazíliáé és Ausztráliáé” (30. o.). A szerzők elismerik, hogy e területek népei nem mindig akartak Oroszországhoz tartozni, voltak lázadások, de „ennek ellenére az Oroszországhoz való csatlakozás gyakran üdvösnek bizonyult. Oroszország például ténylegesen megmentette a grúz népet a kihalástól” (86. o.). Az orosz hatalom a Kaukázusban is jó dolog, a hős-szimbólum pedig Jermolov tábornok, aki kultúrát, gazdasági fejlődést és állampolgári jogegyenlőséget adott a kaukázusiaknak.

Egy fizikushallgatónak háromszögeket kell rajzolnia a városok közé, de egy „humán” rögtön megmagyarázza: Oroszország alapja a történelmi emlékezet, feladata „az ország és a nép nagyságának igazolása” (60. o.). Ez az emlékezet különböző hivatalos történelmi doktrínákban ölt testet, de „nem minden történelemértelmezés egyformán hasznos” (ha nem az államtól származik), ezért az elmúlt évtizedek történelmi pluralizmusa aláásta az országot (74. o.). Ha kiemeljük a szöveget, a lényeg egyszerű: a történelem meghamisítása az állam kedvéért jó dolog, nem véletlen, hogy pozitív példaként említhetjük Rettegett Ivánt, aki Augustus császártól való származását maga koholta. A státusz kedvéért való hazudozás ilyen „történelmi norma”.

Ősi alapok

A következő két fejezet a civilizációval és az értékekkel foglalkozik. Sok helyet foglalnak el, de ezek a leghomályosabbak. Minden felhasználásra kerül: idézetek Danilevszkijtől, Spenglertől, Szorokintól és Huntingtontól, Loszevtől, Iljintől, Berdjajevtől és Dosztojevszkijtől, valamint több tucat más, nagyjából kortárs szerzőtől. Az eredmény egy vizsga előtti este írt diákesszére emlékeztet. A tananyagba került még az „Oroszország mint pentabázis” koncepciója is, amelyet Polosin már tavaly elővett.

A lényeg teljesen nyilvánvaló: Oroszország valami különleges, kulturális szempontból mélyen gyökerező, csodás értékekkel összenőtt valami, és ezért nem lehet újragondolni ezt az örökséget, különben összeomlás és pusztulás következik.

A szabadságnak vannak határai, ezek kulturálisak és ugyanakkor az állam által szentesítettek. Ez a „nemzeti karakterről” szóló elképzelések felélesztéséhez vezet, amelyet egykor valóban tagadtak, mert az Oroszország-civilizáció nem azonos a nyugati „etnikai nemzetekkel”, ezért nem lehet „nemzeti (etnikai) jellege”.

A „politikatechnikusoknak” szóló kézikönyvben a szerzők még azt is ki merik mondani, hogy a történelemnek más megközelítései is vannak. Bemutatják például a modernizáció elméletét, amelynek fél oldalt szentelnek. A nagyszabású viták erről a témáról – amelyek külföldön zajlottak, egy évszázadon át – ismeretlenek maradnak. Érthető, hiszen az „orosz civilizáció” mélyen provinciális. De a jövő fizikusaitól és biológusaitól elvárják, hogy elhiggyék, miszerint minden évben, csakis az ortodox húsvétkor és kizárólag a jeruzsálemi pátriárka imái által száll le a Szent Tűz Jeruzsálemben. Ezt két kandidátus és egy filozófiai doktor állítja.

A civilizációs témájú laza spekulációkat égbekiáltó orosz nacionalizmussal állítják párhuzamba. Az első fejezetek etnikai sokszínűsége feledésbe merül, mert Oroszország csak az oroszok civilizációja. Íme egy idézet az „általános” tankönyvből: „Az orosz nép, az orosz kultúra, az orosz nyelv az orosz civilizáció alapja. Az orosz civilizációt egy közös kulturális kódex – az alapértékek és az orosz nyelv – egyesíti, amelynek hordozója az orosz nép. Egy nagy földterület alkotta az orosz lélek nagy terét” (31. o.). Hogyan alakultak ki ezek a területek? Egyszerű: „Oroszország nem folyamodott katonai erőhöz, amikor saját területét bővítette, nem alkalmazta rendszeresen az erő eszközeit, hogy megtartsa az összetételébe már bevont területeket” (33. o.). Még egyszer: ez egy egyetemi tankönyv, nem pedig olcsó bulvárújságírás.

Mindez a „humán” tankönyvben is megtalálható: „Az orosz nép évszázadokon át a vállán viselte az államépítés, az ország gazdasági és kulturális gazdagságának megteremtésének fő terhét. Ugyanakkor az orosz nép az Orosz Birodalomban semmilyen kiváltságot nem élvezett – sem gazdaságiakat, sem törvényhozói, sem társadalmi, sem politikai előjogokat. Épp ellenkezőleg, az oroszok voltak azok, akiket az oroszországi uralkodók mindenkor a különböző állami feladatok ellátásának legfőbb anyagi és emberi erőforrásaként használtak fel” (156. o.). Nehezen tudom elképzelni, milyen érzéseket váltanak ki ilyen szavak a nem orosz nemzeti köztársaságokban.

A szerzőcsoportok nem értettek egyet az orosz civilizáció alapértékeiben, így felsorolásuk egyáltalán nem egyezik. Az irányelveket a XIX. század – XX. század eleji írók és filozófusok munkáiból tanulmányozzák, a többé-kevésbé modernek közül A. S. Panarinról és V. V. Putyinról emlékeznek meg. (Naná).

Az „általános” tankönyvben Oroszországot a szolidaritás, a szobornoszty, a kommunitarizmus, az általános egység, valamint az egészséges konzervativizmus (61. o.) köti össze. A „humán” más jellemzőket emel ki: szabadság és igazság (igazságosság), a sokféleség egysége, erő és felelősség, egyetértés és együttműködés, alkotás és fejlődés, valamint szeretet és bizalom (312. o.). A „politikatechnikai” tankönyv pragmatikusabb. Ott a szerzők egyszerűen idézték Putyin egyik közelmúltbeli rendeletét, és az eredmény szerint Oroszország jellemzői: „Hit, gazdaság, házépítés, szolgálat, szobornoszty, szuverenitás, igazság, igazságosság, szeretet, együttérzés, lelkiismeret, szabadság mint jóakarat, szépség, emberi méltóság” (123. o.). Természetesen ez a lista nem teljes: az egyes kézikönyvek szövegében elszórtan sok más „érték” is található.

A legrosszabb az, hogy a kultúráról és az értékekről való beszélgetés kijelentő mondatokra redukálódik. Mintha a szovjet idők mintáit követnék, a szerzők megpróbálnak „beszélni” a történelemről és a modernitásról, stabil, időtlen entitások csodás világát megfesteni. Ezt logikusan felfogni lehetetlen – csak elfogadni, megtartani és elhinni lehet. Hogyan „működik” a kultúra a gyakorlatban, hogyan köti össze az embereket, hogyan befolyásolják az értékszemléleteket az emberi viselkedést? Erről nem szólnak a kézikönyvek. A szerzők nem találnak ismereteket sem a kortárs szellemi vitákról, sem a kortársak munkáiról. A cikk elején idézett Brodszkij esettanulmányból kiderül, hogy a szerzők inkább a Facebook-vitákat ismerik.

A mai Oroszország és a világ

Úgy tűnik, hogy a politikai rendszerről és a modernitás kihívásairól szóló utolsó fejezetekben ki lehetett volna térni az oroszországi hatalmi szintekre, a politikai rendszer működésére, a globalizáció mibenlétére és az orosz külpolitika alakulására. Sajnos ez nem történt meg.

Az „általános” tankönyvben az állam- és jogelméleti kurzus egyfajta sűrített újbóli elbeszélését találjuk – az állami köztestületekről –, amelyhez még spekulációkat is fűznek arról, hogyan lenne jó megjósolni a jövőt. A végén a diákot elvezetik a következtetéshez:

„A modern világcivilizációk sikeres fejlődéséhez Oroszország felajánlja a világnak a bolygótervét. Ez a projekt azt mondja, hogy minden civilizáció ereje a hagyományos szellemi és erkölcsi értékeire való támaszkodásban rejlik”.

És mivel 2022 szeptemberében Putyin az „angolszászok” veszélyeiről nyilatkozott, itt a szerzők előre gondolkodtak, és kijelentették, hogy ilyen civilizáció egyáltalán nem létezik (131. o.).

A „politikatechnikai” tankönyv érdekesebb, mivel részletesen bemutatja, hogyan küzdött Putyin a különböző elitek és frakciók ellen a külső és belső szuverenitás érvényesítéséért. Itt, hála Istennek, szó sincs ortodoxiáról, civilizációról vagy spiritualitásról. A szerző egyértelműen bizonyítja, hogy a modern Oroszországról ortodox-konzervatív demagógia nélkül is lehet írni. Igaz, a politika-közeli összeesküvés fokozatosan átcsap a különböző állami programok áttekintésébe. A modernitásról szóló kijelentéseknek csak két regisztere van: a fennkölt, alázatos hazafiság Putyin idézeteivel és a bürokratikus dokumentumok száraz nyelvezete. Elég ennyi is a gyakorlatorientált oktatáshoz.

Oroszország „kihívásai” is különböznek. Az „általános” tankönyvben ezek különböző „globális trendek” (a demográfiai változástól a neonácizmusig); a „politikatechnikai” tankönyvben minden a geopolitika és a biztonság körül forog, de a „humán” diákokat megtanítják arra, hogy gondolkodjanak el azon, mi ássa alá az országot és annak „hagyományos értékeit” belülről: a liberálisok mellé odakeülek az illegális migránsok is.

De nem minden egyértelmű. Ebben a tudatfolyamban néha teljesen váratlan dolgokra bukkanunk. Az „általános” tankönyv szerzői például gyökeresen demokratikus hagyományról írnak. A „humánban” pedig arról szólnak egyes sorok, hogy a történelmi emlékezet a bűnbánatra épülhet. A „politikatechnikai” pedig általában egy fejlett demokratikus hagyományt vezet le, és minden lehetséges módon orrba vágja vele a „hírhedt” Nyugatot. Aki keres, még több vörös zászlót találhat benne.

Amit a kézikönyvek nem tartalmaznak

Ezek a kiadványok nem nevezhetők „oktatási célúnak”. Egy diáknak nehéz lenne átbogarásznia az álpolitológiai retorika és a kétes állítások keverékét. Ez egy olyan virtuális világ, ahol nincs államkritika, nincs elképzelés a fejlődés nemlinearitásáról. Medinszkij és Torkunov nyomán a szerzők egyöntetűen kidobják a történelemből az embert, érdekeivel, problémáival, reményeivel és szenvedéseivel együtt. Az orosz állam, sajnos, nem az állampolgárokról szól. A haza önálló kategória.

A szerzőknek nem volt kifejezett felhatalmazásuk az állami erőszak igazolására, és inkább nem is vesznek róla tudomást. Bizonyos esetekben azonban készek elismerni, de csak úgy, hogy beillesztik a dicsőség általános fogalmába. A „politikatechnikai” tankönyvben például a jobbágyság bevezetése jó dolog volt, mert erősítette a biztonságot. És a megszüntetése is jó dolog volt, mert felgyorsította az ország fejlődését.

Kétségtelen, hogy a történelem sötét, vészterhes és bűnös lapjai váratlan következtetésekhez vezethetnek. Mondjuk ahhoz, hogy „a kisinyovi pogrom elősegítette a cionizmus térnyerését”. De csak ezt mondani – és megfeledkezni a feldühödött csőcselék vagy az állami népirtás áldozatairól – azt jelenti, hogy kiforgatjuk a történelmet, a bűnözőket szinte jótevőként mutatjuk be. Sajnos, e kézikönyv szerzőinek nehéz felemelkedniük az orosz történelem ilyen értelmezéséhez.

A tananyag Ukrajna és a kortárs orosz agresszió témáját minimalizálja. Ez egy „múló” epizód Oroszország, mint bolygóközi küldetésben lévő állam-civilizáció fejlődésének útján. Itt nincs agresszív Z-narratíva, amit a Telegram „voenkorjainak” blogjaiban orosz konzervatív forradalomnak állítanak be.

Minden vérszomjassága ellenére mégis van egy magja: az erőszakos átalakulás pátosza, a férfiasság és az erő kultusza, melyet az önzetlen küzdelem hajt.

A logikailag és esztétikailag vizsgált kézikönyvek ezt tagadják. Valami homályos, roskatag, önelégülten bürokratikus, általában 100 éves vagy annál is régebbi szövegekből származó véletlenszerű idézetek mocsarában vergődő dolgot ontanak magukból a lapok. Talán ez a valóságtól való elrugaszkodás, ahol mantraként ismételgetik az orosz nép erényeiről szóló szavakat, az igazi cél: elhallgattatni a mai radikalizmust, és azt képzelni, hogy semmi sem történik – nincs háború, nincs agresszió, nincsenek állami bűncselekmények.

Végül is – jegyezném meg összegzésül – a tényeket el lehet hallgatni, le is lehet tagadni, igen bonyolult ideológiai táncokat lehet előadni (az orosz történelem utolsó száz éve ilyesmiről is szólt), de ne feledjünk el egy tapasztalati tényt, mielőtt utánozni kezdjük a Kárpát-medencében is az élenjáró orosz oktatási rendszert.

Jelesül azt, hogy minél kevésbé van egy államnak hivatalos ideológiája, annál kellemesebb benne élni, minél inkább van, annál rosszabb.

Ezt kifelejtették az orosz államiság alapjai közül.

Szele Tamás