Látszólag értelmetlen a kérdés, mégis fel kell tenni: használ-e a független palesztin állam létrehozásának a Hamász? Nos, Jurij Macarszkij újságíró, a térség specialistája, aki jelenleg az ukrán hadseregben szolgál, egyértelmű választ ad a The Insider hasábjain: nem, sőt árt minden ilyen törekvésnek. Lássuk az érveit!

(Képünk illusztráció)

Az október 7-én kezdődött közel-keleti háború a végtelenségig késleltetheti a valóban független Palesztina létrejöttét, és radikalizálja a palesztin társadalmat. Úgy tűnik, hogy a háborút kirobbantó Hamász pontosan ezt akarta: a terroristák mindent beleadtak, hogy az egész palesztin nép reményeinek legfőbb szószólójává váljanak, miközben Mahmúd Abbász elveszíti legitimitásának utolsó morzsáit is.

Miért nem akarja Abbász Gázát?

„Nem fogok egy izraeli harckocsin bevonulni Gázába” – válaszolta Mahmúd Abbász, a Palesztin Nemzeti Hatóság vezetője az amerikai kormány képviselőinek arra a javaslatára, hogy helyezzék a Gázai Övezetet a Palesztin Hatóság ellenőrzése alá. Izrael és szövetségesei éppen ezt a lehetőséget – a legyőzött Hamász helyére Abbász csapatából érkező, jóval kevésbé radikális tisztségviselők érkezését – tartják a térség háború utáni megszervezése egyik fő forgatókönyvének.

Mahmúd Abbász, aki 2005-ben vette át a még mindig megalakulóban lévő palesztin állam vezetését, formálisan az összes palesztin elnöke, mind a Ciszjordániában, mind a Hamász uralma alá 2007-ben került Gázai Övezetben élőké. Ám ezt a formalitást a katonai puccs óta Gázában figyelmen kívül hagyták, és a Palesztin Hatóság fennhatósága Ciszjordániában korántsem teljes körű. A régió Izraellel és Jordániával közös határait izraeli biztonsági erők ellenőrzik, izraeli csapatok állomásoznak Ciszjordániában, minden export és import Izraelen keresztül történik, és az izraeli biztonsági szolgálatok házkutatásokat és letartóztatásokat hajtanak végre a helyi hatóságok értesítése nélkül.

Ráadásul a Palesztin Hatóság még névlegesen sem ellenőrzi saját területének egy részét: ott zsidó települések vannak, amelyek izraeli törvények szerint élnek, és az izraeli hatóságoknak vannak alárendelve. A palesztinoknak nincs saját hadseregük, csak egy kis, csak kézifegyverekkel ellátott biztonsági erő, nincs repülőtér, még a közigazgatás költségvetését is nagyrészt Izrael alakítja – mind a közvetlen támogatások, mind a vámszabályok révén. Magában Palesztinában ezt az állapotot egészen hivatalosan megszállásnak nevezik.

Abbász még 88 évesen is tisztában van azzal, hogy a Gázai Övezetet sokkal keményebb feltételekkel akarják majd átadni neki, mint amilyenekkel Ciszjordániában kell szembenéznie. Izrael átveszi az ellenőrzést a térség gazdasága és biztonsága felett, de a Palesztin Hatóság lesz felelős minden problémáért, és minden probléma az ő, vagyis Abbász nyakába szakad. És ezek a problémák sokkal súlyosabbak lesznek, mint Ciszjordániában, mert Gázában a Hamász uralmának évei alatt érezhetően lazultak az erkölcsök. Ezért a palesztin elnök nyilvánvalóan lehetetlen feltételt szab: kész átvenni Gáza közigazgatását, de cserébe követeli a megszállás megszüntetését – az összes izraeli csapat kivonását, a telepek felszámolását, a határellenőrzés, valamint minden adminisztratív és pénzügyi eszköz átadását a palesztinoknak.

Még az áttörést hozó 1993-as oslói megállapodásokban, amelyekért Mahmúd Abbász elődje, Jasszer Arafat palesztin vezető és Jitzhak Rabin izraeli miniszterelnök Nobel-békedíjat kapott, sem volt szó a független Palesztina létrehozásáról. Az izraeliek aztán 1993-ban beleegyeztek a Palesztin Hatóság elismerésébe, a helyi palesztin önkormányzat létrejöttébe, amelyhez a kultúra, az adózás, a turizmus és az egészségügy, valamint a már említett biztonsági erők megalakítása került át. Cserébe ígéretet kaptak Arafattól, hogy lemond a terrorról, elismeri Izrael állam létjogosultságát, és kizárólag a konfliktus békés megoldására összpontosít.

Ezeket a megállapodásokat ellenségesen fogadta mind az izraeli társadalom nagy része, amely az ellenségnek tett engedményeknek tekintette, mind a palesztin társadalom, ahol sokan az Izraelnek tett ígéreteket a nemzeti érdekek elárulásának tekintették. Ennek eredményeként Rabint egy zsidó szélsőséges meggyilkolta, aki nem bocsátotta meg neki „Oslót”, Arafat pedig veszélyes riválisokat szerzett azon palesztinok körében, akik nem voltak hajlandók feladni a fegyveres harcot. E riválisok közül a legjelentősebb a Hamász volt.

Ki találta fel a Hamászt?

A Fatah palesztin politikai párt támogatói előszeretettel mondják, hogy a Hamászt maguk az izraeliek hozták létre, hogy a szervezet az izraeli hatóságok agyszüleménye volt, amely kicsúszott alkotói ellenőrzése alól, és ellenük fordult. Ez persze túlzás, de van egy nagyon kis igazságmagva. Az 1970-es és 1980-as években az izraeli hatóságok támogatták különböző vallási (elsősorban természetesen iszlám) intézmények létrehozását a palesztin területeken: iskolákat, alapítványokat, egyetemeket hoztak létre. Feltételezték, hogy a vallás iránt elkötelezett palesztinai arabok nem csatlakoznak majd az akkor még hangsúlyozottan szekuláris függetlenségi harcosok soraihoz, hanem csak a szent szövegek tanulmányozásával foglalkoznak. Ezek az al-Kaida előtti idők voltak, azok az idők, amikor Irán először világi monarchia, majd iszlám köztársaság volt, de inkább azzal volt elfoglalva, hogy végtelen háborút vívjon a szomszédos Irakkal, mintsem hogy az iszlám forradalom lángjait szítsa. Mindenesetre ezek az évek a valódi vallási szélsőségesség felemelkedése elé estek, és az ötlet, hogy a palesztinokat hitükkel eltereljék a forradalmi tevékenységről, akkoriban nem tűnt olyan furcsának, mint ma.

Az izraeli engedéllyel létrehozott vallási intézmények között volt az 1979-ben Gázában megnyitott Iszlám Központ, amelynek vezetője Ahmed Jaszin sejk, egy gyermekkora óta béna teológus volt. A sejk nem titkolta Izrael-ellenességét, sőt kijelentette, hogy a zsidó államot muszlim hadseregek fogják elpusztítani, de akkoriban leszögezte, hogy mindez a távoli jövő kérdése, és most a hívőknek nem a zsidók kiűzéséről kell álmodozniuk, hanem a Koránt tanulmányozni, a szegényeken segíteni és más istenes cselekedetekkel foglalkozni. Jaszinnak az sem tetszett, hogy a palesztin függetlenségért harcolók elhanyagolták a vallást, és egyértelműen nem a saría törvényein alapuló teokráciaként képzelték el álmaik országát. Ezért a sejk arra buzdította a hívőket, hogy ne csatlakozzanak a harcukhoz.

Izrael, bár engedélyt adott Jaszinnak az oktatási központ építésére, nem nagyon bízott a sejkben: az 1980-as évek közepén be is börtönözték illegális fegyvertartás vádjával. De szavakban Jaszin még ekkor is hű maradt azokhoz az elképzelésekhez, hogy az Izrael elleni fegyveres harc nem volt időszerű.

Éles változás csak 1987-ben következett be nála. Az év decemberében egy izraeli katonai teherautó belehajtott egy Gázából érkező palesztin munkásokat szállító furgonba. Négy palesztin a helyszínen meghalt, tíz pedig megsebesült. A palesztinok között gyorsan elterjedt a pletyka, hogy a munkásokat szándékosan ölték meg az izraeliek. Tiltakozások és merényletek kezdődtek az izraeli járőrök ellen, amelyek hamarosan az első intifáda néven ismert nagyszabású felkelésben csúcsosodtak ki. Jasszer Arafat akkori palesztin vezetőt és környezetét meglepetésként érte a spontán tömeges tiltakozás, és eleinte nem is kommentálták a történteket.

Arafat zavarát Jaszin sejk váratlanul kihasználta. A fehér köpenyes, kerekesszékbe kényszerült teológus, aki vallási vezetőként és filantrópként is ismert volt, ekkor hirtelen kijelentette, hogy végre eljött a dzsihád ideje.

Ekkor jött létre az ő áldásával és vezetésével a Hamász, és a hagyományosan pacifista álláspont örökre feledésbe merült. A Hamász részvétele az intifádában lehetővé tette, hogy a felkelés hosszú évekig – egészen az oslói megállapodások 1993-as aláírásáig – folytatódjon.

A palesztinok belső megosztottsága

„Oslo” véget vetett az intifádának, de azonnal megmutatta a palesztin ellenálláson belüli megosztottságot. A Hamász, valamint a vele szövetséges szervezetek és mozgalmak nem voltak hajlandók letenni a fegyvert és elismerni Izrael létjogosultságát. Azt követelték, hogy ne tárgyaljanak Izraellel, hanem pusztítsák el. Nem azt akarták, hogy a független Palesztina létrehozását a végtelenségig halogassák, hanem hogy azonnal induljanak el fegyverrel a kezükben mind a függetlenség, mind a terület meghódítására.

Lehetséges, hogy a Hamász éppen azért lépett be a politikába a 2000-es évek elején, hogy felmondja az Izraellel kötött békemegállapodást, a Fatahot és más mérsékelt csoportokat eltávolítsa a tárgyalóasztaltól, és visszaküldje őket a lövészárkokba. És amikor ez nem működött, és Abbász nem engedett a könyörgéseknek, hogy szakítson meg minden kapcsolatot Izraellel, a Hamász 2007-ben egyszerűen kivonult a játékból, és egy véres puccsal átvette a Gázai Övezetet.

Azóta a két régió, amelyet több tucat kilométernyi izraeli terület választ el egymástól, teljesen eltérő módon fejlődött. Ciszjordániában vannak izraeli települések és katonai támaszpontok, de nincs szinte teljes blokád, amely szó szerint megfojtja a túlnépesedett és szinte teljesen beépített Gázai Övezetet. Ciszjordániában két sörfőzde és még saját „Oktoberfest” is van, Gázában a Hamász lassan bevezette a saríát, kezdve az alkohol és a szórakozás betiltásával. Gázában tömegközlekedés sincs, és az üzleti élet főként piaci kereskedelemből és háziiparból áll.

A turisták és zarándokok Ciszjordániába járnak, oda buszok közlekednek, és külföldi cégeknek van ott irodájuk. Gázába senki sem ment, kivéve az újságírókat és a nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy a Vörös Félhold munkatársait. A munkanélküliség Gázában a ciszjordániainak többszöröse, a bérek pedig többször alacsonyabbak. Általánosságban, ha összehasonlítjuk a két régiót, a ciszjordániai élet egyértelműen sokkal virágzóbbnak tűnik. De a palesztinok nem akarják összehasonlítani.

„Gáza egy kis börtön, mi pedig egy kicsit nagyobb börtönben élünk” – mondta néhány évvel ezelőtt Anton Salman, Betlehem akkori polgármestere.

Miért elégedetlenek a palesztinok Abbásszal?

Sok palesztin Mahmúd Abbász elnököt hibáztatja a megközelíthetetlenségéért, a külföldi csapatok állandó jelenlétéért és a gazdaság Izraeltől való teljes függéséért. Hiszen ő az, aki az állam élén áll, amely több évtizede alakulóban van, de még mindig nem alakult meg véglegesen. Abbászt hibáztatják az Izraellel való kapcsolatokban folytatott sikertelen politikáért, amely nemhogy nem vonul ki Ciszjordániából, hanem folyamatosan növeli ottani jelenlétét. Abbász nem akadályozta meg az új zsidó telepek létrejöttét, és képtelen volt bármit is tenni a Hebronban és más városokban egyre növekvő izraeli katonai jelenlét ellen.

Abbász és általában a palesztin hatóságok súlyos legitimációs válságban vannak. Az utolsó palesztin elnökválasztást még 2005-ben tartották. Vagyis a Palesztin Hatóság élén egy olyan ember áll, akire utoljára majdnem húsz évvel ezelőtt szavaztak. Azokon a választásokon a jelenlegi kelet-jeruzsálemi palesztin lakosoknak csak mintegy 7 százaléka vett részt, és a jelenlegi felnőtt palesztinok közül sokan még meg sem születtek akkoriban.

Azt mondani, hogy Mahmúd Abbász népszerűtlen, nem sokat jelent. Közvélemény-kutatások szerint idén szeptemberben a palesztinok mintegy 80 százaléka támogatta a politikus mielőbbi lemondását. Ugyanezek a felmérések azt mutatták, hogy a palesztinok 58 százaléka a diplomácia helyett a fegyveres függetlenségi harcot részesítené előnyben. Mindössze 20 százalékuk támogatta az Izraellel folytatandó tárgyalásokat. A megkérdezettek 67 százaléka elutasítja a független Izrael és Palesztina egymás mellett élésének gondolatát, vagyis úgy gondolják, hogy egy szuverén Palesztinának nemcsak Ciszjordániát és a Gázai Övezetet, hanem a zsidó állam teljes területét magába kellene foglalnia.

A felmérés a Hamász által október 7-én indított háború előtt készült. Most Mahmúd Abbász a szemünk láttára veszíti el legitimitásának utolsó morzsáit is, mint olyan ember, aki még nem foglalt egyértelműen állást a történtekkel kapcsolatban. A Hamász ellenfelei elégedetlenek azzal, hogy nem tette felelőssé a szervezetet az újabb erőszakos cselekményekért és a fegyvertelen emberek megöléséért, míg a Hamász támogatói egy jó szót sem hallottak tőle.

A hivatalos palesztin hírügynökség először egy semmitmondó nyilatkozatot tett közzé Abbász részéről, amely szerint „a Hamász politikája és tettei nem képviselik az egész palesztin népet”, majd visszavonta azt. Általában Mahmúd Abbásznak inkább a politikától való visszavonulásán kellene gondolkodnia, nem pedig a Gázai Övezet formális átvételén, amiről az amerikaiak már megpróbáltak vele tárgyalni.

A palesztin állam megalakulása késik

Izrael évtizedek óta ellenáll egy valóban független Palesztina létrejöttének, saját biztonsága miatt. A térség több millió zsidóellenes arab lakosa önmagában is komoly biztonsági kihívást jelent. Ugyanezek a milliók, ugyanezekkel az ellenérzésekkel, de úgy, hogy már van saját államuk és maguk határozzák meg politikájukat, beleértve a hatalmi politikát is, nagyságrendekkel komolyabb kihívást jelentenek. Ezért van az, hogy Izrael soha, vagy szinte soha nem tárgyalt komolyan Palesztina jövőbeli függetlenségéről, bár a politikára valódi befolyással bíró tisztviselők közül csak néhányan mertek nyíltan ellene fellépni.

A palesztin államiság egyik legkövetkezetesebb ellenzője a jelenlegi izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu volt. Nyilvános beszédeiben többször beszélt arról, hogy a független Palesztina létrejötte lehetetlen, mert az fenyegetést jelentene Izrael létére, és csak egyszer – a palesztinokkal való kapcsolatok ritka felolvadásának egyik alkalmával – ismerte el, hogy a bizonytalan jövőben még létrejöhet egy palesztin állam. De csak egy teljesen demilitarizált államot tudott elképzelni, és csak olyan határok között, amelyeket Izrael a lehető legbiztonságosabbnak tartana. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy október 7-e után Netanjahu visszatért a palesztin államisággal kapcsolatos korábbi nézeteihez. És azt kell gondolnunk, hogy nem ő az egyetlen.

Egy évvel ezelőtt, jóval a Hamász mészárlása és az azt követő újabb gázai háború előtt a zsidó izraeliek 58 százaléka ellenezte egy független Palesztina létrejöttét. Nyilvánvaló, hogy ez a szám most csak nőtt. Ez azt jelenti, hogy a palesztin állam megalakulása a legjobb esetben is befagy a mostani szinten, minden más esetben pedig a palesztinok Izrael katonai jelenlétének növekedésével és a palesztin tisztviselők amúgy is korlátozott jogköreinek megnyirbálásával szembesülhetnek.

Ennek a befagyasztásnak a következményei nagyon veszélyesek lehetnek a régióra nézve. Hiszen már most világos, hogy Abbász korszaka a végéhez közeledik, és a többi, legalábbis formálisan az Izraellel való párbeszédre törekvő politikus gyorsan elveszíti a palesztinok támogatását. Végül is, ha a politika nem működik, akkor nincs szükség politikusokra. Ez azt jelenti, hogy a nekik juttatott pénz és emberi erőforrás a radikálisokhoz kerül. Mindenekelőtt a Hamászhoz, amely a legaktívabb és legkevésbé kompromisszumkész szereplő. Azoknak, akik mindenáron egy független Palesztinát akarnak létrehozni, minden reménye hozzájuk fog fűződni.

Miután elvesztette Gázát, elveszítette rakétagyártó és -raktározó létesítményeit, elvesztette harcosainak ezreit, a Hamász, ha marad belőle valami a Gázai Övezet tömeges bombázása után, olyasmit fog megszerezni, amivel korábban nem rendelkezett – a palesztin terület egyik politikai főszereplőjének státuszát. A Hamász számára az, ami most Gázában történik, a tét maximumra emelése: vagy olyan állapotba kerül, amelyből hosszú évekig nem fog kilábalni, vagy pedig, miután feladott mindent, ami értékes volt a helyi terrorszervezet számára, új szintre lép: a palesztin nép reményeinek fő szószólójává válik.

Úgy tűnik, a Hamász vezetése úgy gondolja, hogy túlélhet egy újabb nagy háborút Izraellel, és bankot robbanthat. Izraelben, a politikusok és tábornokok nyilatkozataiból ítélve, viszont úgy gondolják, hogy a Hamásszal egyszer s mindenkorra leszámolhatnak.

Idáig ismertettem Macarszkij nézeteit, most hozzájuk tennék néhány saját gondolatot is. A helyzetet – a jelek szerint – elég sokan próbálják kihasználni. A Hamász számára az a tét, hogy megszerezzék a politikai uralmat, dominanciát a világ összes palesztin lakosa fölött, és ezért nem tűnik túl magas árnak a Gázai Övezet esetleges elvesztése, mit nekik két millió polgáruk, ha sokkal értékesebbet kapnak érte – ez az érték azonban nem a többi palesztin elkötelezett hűsége, hanem az, hogy a kezükbe kerül a válság kulcsa. Tőlük függ majd, mikor, ki, milyen érdekből támadhat Izraelre „a palesztin érdekek védelmében”, ők lesznek a pakliban az adu ász. És ezt ki lehet élvezni Katarban is, nem kell a szétlőtt Gázában maradniuk. Már persze, ha túlélik a most is zajló harcokat.

A Hamász feje fölött is érdekek ütköznek. Jóllehet, jelenleg Teherán tartja fent és irányítja (amennyire lehetséges) ezt a szervezetet, Ankara befolyása rohamosan növekszik, igaz, egy rövid időszakot leszámítva Erdogan soha nem is volt rosszban velük. Számára a Gázai Övezet patronálása, a kiállás mellettük a hatalom és a népszerűség forrása a közel-keleti muzulmán körökben, esetleg annak eszköze, hogy Törökország újból a muszlim világ vezető hatalma legyen, míg Teheránt ugyanez érdekelné, de vallási szempontból: síita dominanciára törekednének a muszlim világ felett, ami azonban addig, amíg Szaúd-Arábia uralkodója a szent városok – Mekka és Medina – őre, csak valami hatalmas katonai siker útján volna lehetséges. Ilyen lenne például Izrael elpusztítása.

Azonban ha Teherán és Ankara viszonya a versengés miatt elmérgesedik, még az sem zárható ki, hogy egymás torkának esnek, a Hamász meg árulhatja a petrezselymet Katarban, mert maximum talonba teszik őket a bármikor bedobható casus bellijükkel együtt.

Hogy is mondta Churchill?

„Sose pazarolj el egy jó kis válságot!”

Most épp azt látjuk, ahogy ezt a válságot gondosan megőrzik és vigyáznak rá.

Szele Tamás