Ez az írás most kicsit más lesz, mint a többi, mert Ivan Gyenyiszovics, bocsánat, Tamás Petrovics egy napjáról fog szólni, tehát szubjektív. Mindenesetre előrebocsátanám, hogy ha és amennyiben emberevő bennszülöttek közé költöznék a kies Kelet-Timoron, annak azért oka lesz, például az, hogy arrafelé viszonylag ritka a mobilhálózat.

Mikor tegnap elindultam felújítás alatt álló lakásomba, még nem sejtettem, hogy mi áll előttem. Illetve, maga a lakásfelújítás nagyon szépen halad, egy rossz szavam sincs rá, dicséret érte a mesternek és feleségének, akiknek ég a munka a kezük alatt, az talán az egyetlen az életemben, ami még működik is. Persze nem lehet azt sem ingyen megoldani, de hát úgy van ezzel az ember, mint Rode (Vörös) Orm, a viking, aki elindult Gordarikébe: tudta, hogy ha nem győz, akkor koldusbottal a kezében érkezik meg, tehát csak győzni lehet, más megoldás nincs. Meg majd banki hitelt kérni, de szerencsére nincs szükség nagy összegre, kinyöghető. Karinthy Frigyesnek rendszeresen lefoglalták a zongoráját, Rejtő Jenő a ballonkabátjában lakott egy időben, velem is előfordulhat, azért nem ártana legalább egy zongorát beszerezni, lefoglalás céljából.

Időközben telefonhívás, egy botrányos ügyet kéne elintézni. Azt tényleg el kéne, magam is azt mondom, hogy ilyen nincs, rendőrség, ügyészség tehetetlen, az elsikkasztott összeg horribilis, jogállamban ilyent nem lehet büntetlenül cselekedni, megteszem, amit tudok a károsult kedvéért.

Messenger-üzenet távoli ismerőstől, kávézás közben, a sarki műintézetben, ahova be kell menni, mert oda jár az az üveges, akire szükségem lesz, ott lehet neki üzenetet hagyni. Közben megjelenik két úriember, egyik sem beszél sem magyarul, sem angolul, mivel az egyik ukrán, a másik moldovai, sebaj, tolmácsolunk, akkor kezd bonyolulttá válni a helyzet, mikor kiderül, hogy moldovai barátunk a „Mosonmagyaróvár” helységnevet igeként értelmezte, de a félreértés eloszlik, közben távoli ismerős írja rendületlenül, hogy őt üldözik.

Ki üldözi? A TEK. Hát, van annak fontosabb dolga is, de az illető távoli ismerős annyira nem árt még a légynek sem, hogy őt megfigyelni is tiszta pazarlás volna. Különben is, az ember hozzászokik ahhoz, hogy megfigyelik, az esetek kilencven százalékában nem is lesz következménye, hadd figyeljenek, nem sértünk törvényt. Ismerőst próbálom megnyugtatni, láthatóan feleslegesen, de hát neki nem is arra van szüksége, hogy segítsek rajta, hanem csak el akarja mondani az állapotát. Mondja, a fene azt az udvarias természetemet.

Hazafelé a metrón még pár telefonhívás, de azzal legalább megy az idő, bevásárlás, újabb Messenger-üzenet: olvastam-e a „Saría-törvény nem muszlimoknak” című opuszt?

Nem, nem olvastam, hol van? Olvassam el, harmadik próbálkozásra átjön egy nyitható link. Olvasom, nem nagyon hosszú – és belekáprázik a szemem: hiszen ennek a harmada sem igaz, a Korán-idézetek hamisak, ennek még az ellenkezője sincs benne a szúrákban!

A Korán értelmezése öngyilkos vállalkozás, senkinek sem ajánlom, ugyanis van abban minden, és pont annyiféleképpen szokták értelmezni, ahány muzulmán van a világon, ami elég sok véleményt jelent, de hát ami nem igaz, az nem igaz, a hamis idézetek csak ártanak a dolognak, le merném fogadni, hogy ez az irat Moszkvában készült, ott is a Lubjanka tér híres palotájában, aminek egyáltalán nem ártana egy eltévedt rakétatalálat. Magát Moszkva városát félteném és soha nem bántanám, mert tele van jó, derék emberrel, de azt az FSZB-központot tényleg nem siratná senki, sőt, érzésem szerint kisebb örömtüzeket is gyújtanának a jó moszkvaiak a pusztulása esetén.

Na, de amíg én elmagyarázom írásban, hogy a szunna és a saría nem egy kőbe vésett, rögzített irat, addig a pásztor háromszor lejön a havasról, dalolva, furulyáját fújva. Inkább felhívom az ismerőst, megbeszéljük, szerencsére okos, művelt, derék ember, olyan negyven perc alatt meg is egyezünk, hogy ezt terjeszteni több, mint bűn: hiba. Nálam nagyobb ellensége a politikai iszlám fundamentalizmusnak nem nagyon lehet, de a hazugság akkor is hazugság.

Visszatérek Arábia oázisaiból a kies Déli Pályaudvar vidékére, váltok pár szót a Kedvessel (ez volt a nap egyetlen emberi pillanata) és elkezdem szervezni a holnapi forgatást a ZDF német televíziós társaság számára. Szakértőt kéne találni, csak X. nem ér rá, Y. Amerikában van, Z. bármikor és bárkinek ráér, akinek kamera van a kezében, csak őt már többször elvitték a földönkívüliek és látomásai is szoktak lenni, szóval hivatásos elmebeteg, de legalább jól fizetik érte, szerintem ha a Kárpátok erdő- és vízgazdálkodásáról kérdeznék, azt is megszakértené, szóval őt felejtsük el. Ezt majd meg kell oldani. Még ma, nincs rá sok idő, valahogy csak lesz. Közben az a pénz, amit a szervezésért adnak, mégis kéne, meg a forgatás minden egyéb része teljesen rendben van, legrosszabb esetben leülök egy asztal mellé, és megszakértem én. Végül is eleget foglalkozom a témával.

Közben még két telefonhívás munkával és üzleti ügyekkel kapcsolatban, végre megállhatok, megmelegítem a mikróban a kis vacsorámat, ámde a szomszédban kitör a Vezúv. Vagy egy közepes német parasztháború, férfiordítás, női sikoly, gyermeksírás – korábban néha még átmentem segíteni, de az egyik csatában valahogy az én telefonomat is sikerült összetörjék, azóta jóval kevésbé buzog bennem a humanizmus. Gyakran megfordul a fejemben, hogy ha a Vietkong Dien Bien Phu-nél képes volt biciklin felvinni a tábori tüzérséget a hegyekbe, ugyanezt én is megtehetném, és mindenképpen nyugalmasabb lenne egy kartács után a légkör, de hát úri neveltetésem és értékrendem tiltja az ilyesmit, meg pillanatnyilag nem is tudom, honnan szereznék be egy kisebb, hegyi ágyút. Mindenesetre nem használ az ember étvágyának egy hangos családi botrány a fal túloldalán, de azért letoljuk a vacsorát.

Na, végre egy kis nyugalom, szomszédasszony elmenekült a gyerekekkel együtt, szomszédúr szintén, remélem, két ellenkező irányba, vagy ha mégsem, folytassák a harcot távoli vizeken, én a Nyugat-Indiákat javasolnám, ott már sok minden előfordult. Olvassunk, míg el nem alszunk.

Elalszik az ember, nem véletlenül, de gipszkartonnal álmodik, aztán éjjel arra ébred, amire sokan: hogy menni kell, abba a kis helyiségbe, ahol annyi időt töltünk ülő elmélkedéssel, ha fele annyit meditálna az emberiség, már mindenki a Nirvánában lenne. Hány óra van? Éjjel három.

Nem kellett volna a kezemben felejteni a telefont, ugyanis még a munka dandárjában üzenet érkezik Z.-től: N. kolleginát letiltották a Facebookról, azonnal intézkedjek!

Nagy úr vagyok én, de hogy tudnék intézkedni? Hiszen Mark Zuckerbergnek még az amerikai Szenátus sem parancsol, Magyarország a dublini központhoz tartozik, ráadásul tavaly december óta már nincs is a közösségi oldalon emberi moderáció, egy algoritmussal meg nem bírok vitatkozni. Z.-t nem zavarják a tények, egy órán keresztül agitál, a végén már inkább egymagam megrohamoznám a Téli Palotát, vagy nekivezetném az Aurorát, annak ellenére, hogy ez lehetetlen, csak már hagyjon aludni. A végén hagy.

Banki kamatlábakkal álmodok, a Sárga Tengeralattjáró stílusában.

Akkor aludjunk, míg a napocska fel nem serkent, márpedig az felserkent, ugyanis padlásszobában alszom, úgy besüt, hogy annál jobb ébresztőóra nem is kell. Kávé, nézem az üzeneteket: éjszakai ismerős most azt panaszolja, hogy már őt is letiltották, nem tudom, hogy ezek szerint hogyan képes írni, de nem zárnám ki a történtek után, hogy ő Gandalf vagy valami hasonló természetfeletti jelenség, esetleg képes tűzgolyókat is hajigálni a vérnyúlra.

Menet közben elvesz még egy órát az, hogy valaki be akar jelölni ismerősnek, és nem sikerül neki, holott sosem tiltottam le, semmi kifogásom ellene, sőt, nagyra becsülöm, de hát ami nem megy, az nem megy, csak makacsul próbálkozik, én szintén, ám a Szent Algoritmus másként döntött, azért majd ezzel is foglalkozni kell.

Újabb értesítés: anyagköltségek merültek fel a lakásfelújítás folyamán, átutalom az összeget, nagyot sóhajtok, és arra gondolok, hogy ruletten ugyanígy elmenne a pénz, csak ott mégis kellemesebbek a körülmények, pezsgő van és laza erkölcsű hölgyek, de hát én választottam ezt a játékot.

Közben kolléga ír, miszerint magyar tudósok felfedezték, hogy az ősmagyarok a békáktól származtak. Nem hiszem el, hogy ezt ember képes volt leírni (és utána nem nyelte el a föld), de átküldi a forrást, szerzője Magyar Adorján:

„A mai emlős emberiséget ősrégi időkben egy másik, még félig a vízben, félig a szárazon élő kétéltű, tehát békaszerű emberiség előzte meg, amely vagy a mai Magyar Alföld helyén volt tengerben és az akkor még szigetvilágot képezett Dunántúl vidékén, vagy pedig Földünk valamely azon részén keletkezett, amely része akkor ennek egyik vagy másik Sarka (Pólusa) volt, de amely kétéltű emberiség onnan utóbb másfelé is elterjedhetett.”

Hát, csakis így lehetett, másként sehogyan sem. Sok mindent megmagyarázna a dolog. Ezzel egy időben követni kezdett az Instagramon baron John de Rotschild, ami azért jó, mert nekem ugyan van Instagram fiókom, egy sok évvel ezelőtti szerkesztőségi döntésnek köszönhetően, de azon soha nem volt több, mint három kép, azok se a legjobbak, hogy mi tetszik ezen egy Rotschildnak, nem tudom, de ha esetleg nigériai Rotschild báró, akkor talán érteni vélem, mégis, kiterjedt a család, lassan az ember el sem hajíthat egy posztot anélkül, hogy ne bárót vagy herceget találjon el.

Most tartunk itt, alvás annyi volt, amennyi, az is szakaszokban, mi ebből a tanulság?

Egyrészt az, hogy azt a derék, jó embert, aki kitalálta az okostelefont, legalább utólag meg kéne főzni forró olajban és kerékbe törni, nem feltétlenül ebben a sorrendben, de valamit mégis kapjon. Nem tudjuk kezelni, nem is lehet azt, hogy bárki bármikor elérheti az embert.

Képtelenség.

Másrészt: Kelet-Timor elég kellemes hely, nincs okostelefon, nincs Messenger, ellenben vannak emberevő bennszülöttek, moszkítók és változatos trópusi betegségek, azt kap el az ember, amit csak akar, de legalább nem érik el.

Harmadrészt: hogyan is végződik Szolzsenyicintől az Ivan Gyenyiszovics egy napja?

„Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Büntetése így pergett le az első perctől az utolsóig, háromezer-hatszázötven ilyen nap.

És még három nap ráadás – a szökőévek miatt...”

A day in the life, ahogy John Lennon mondaná.

És ma is nap lesz, a fene enné meg.

Békaemberek kíméljenek.

Szele Tamás