A jelenleg zajló közel-keleti háború alapkérdése az, hogy mire számított, miben reménykedett a Hamász vezetése, mikor megindította az október 7-i barbár terrortámadást? Azt ép ésszel nem tételezhették fel, hogy rohammal veszik be egész Izraelt, és ha mégis ezt hitték volna, miért ejtettek túszokat? Miért csodálkoznak a kemény válaszcsapáson, egyáltalán, mi ennek a háborúnak a célja részükről?

(Képünk illusztráció)

Ennek nézett utána a The New York Times hosszú, oknyomozó írása mely végső soron bebizonyítja, hogy a Hamásznak előre tudnia és számítania kellett az izraeli bombázásokra, és – mint egy korábbi írásomban már meg is sejtettem – Gáza civil lakosságát egyszerűen járulékos veszteségnek tekinti. A valódi céljuk talán nem is csak egy független palesztin állam létrehozása, hanem a vezető szerep megszerzése lehet a muzulmán, de legalábbis közel-keleti muzulmán világban, és ez érdekesen cseng egybe Teherán céljaival.

Az írás szerint a Hamász vezetői azt mondják, hogy azért hajtották végre az október 7-i támadást Izrael ellen, mert úgy vélték, hogy csökkent a palesztin ügy iránti közérdeklődés, és csak az erőszak útján lehet azt újjáéleszteni.

Az izraeli válasz-légicsapások palesztin városrészeket változtattak romhalmazzá, az egész Közel-Kelet retteg egy szélesebb körű regionális háború kitörésének lehetőségétől.

De a Hamász vezetőinek pokoli kalkulációja szerint a vérontás nem egy tragikus számítási hiba sajnálatos következménye. Éppen ellenkezőleg, azt mondják: ez egy nagyszerű eredmény – a status quo megdöntése és az Izrael elleni harcuk új, bizonytalanabb fejezetének megnyitása – elengedhetetlen velejárója.

Szükség volt arra, hogy „az egész egyenlet megváltozzon, és ne csak egy összecsapás történjen” – mondta Khalil al-Hayya, a Hamász legfelsőbb vezető testületének egyik tagja a katari Dohában a The New York Timesnak. „Sikerült a palesztin kérdést újra napirendre tűznünk, és most senki sem ismer nyugalmat a térségben”.

Az október 7-i sokkoló Hamász-támadás óta, amelyben Izrael szerint mintegy 1200 embert öltek meg – többségük civil volt –, és több mint 240 társukat fogolyként hurcolták Gázába, a csoport vezetői dicsérték a műveletet, és egyesek azt remélik, hogy az egy olyan tartós konfliktust indít el, amely véget vet az együttélés minden látszatának Izrael, Gáza és a körülöttük lévő országok között.

„Remélem, hogy az Izraellel szembeni hadiállapot minden határon állandósul, és hogy az arab világ mellénk áll” – mondta Taher El-Nounou, a Hamász médiatanácsadója a The New York Timesnak.

A Hamász vezetői, valamint a csoportot nyomon követő arab, izraeli és nyugati tisztviselők hetek óta azt niylatkozzák, hogy a támadást a gázai parancsnokok egy szűk köre tervezte és hajtotta végre, akik nem osztották meg a részleteket saját külföldi politikai képviselőikkel vagy regionális szövetségeseikkel, például a Hezbollahhal, így az enklávén kívüli embereket meglepte a támadás kegyetlensége, mértéke és hatósugara.

A támadás végül szélesebb körű és halálosabb volt annál is, mint amire még a tervezők számítottak, főleg azért, mert a támadóknak sikerült könnyedén áttörniük Izrael sokat emlegetett védelmi rendszerét, így kevés ellenállással találkozva tudták lerohanni a katonai bázisokat és a lakónegyedeket. Amikor a Hamász megrohamozta Dél-Izrael egy részét, több katonát és civilt ölt meg és ejtett foglyul, mint amennyire számított - mondták a tisztviselők.

A támadás annyira pusztító volt, hogy sikerrel szolgálta a terroristák egyik fő célját: a Hamászon belül régóta fennálló feszültséget törte meg a csoport identitásával és céljával kapcsolatban. Vajon elsősorban kormányzati szerv volt-e – amely a blokád alatt álló Gázai Övezet mindennapi életének irányításáért volt felelős –, vagy alapvetően fegyveres erő, amely rendületlenül elkötelezte magát Izrael elpusztítása és egy iszlamista palesztin állam létrehozása mellett?

A támadással a csoport gázai vezetői – köztük Yahya Sinwar, aki több mint 20 évet töltött izraeli börtönökben, és Mohammed Deif, egy titokzatos katonai parancsnok, akit Izrael többször is megpróbált meggyilkolni – válaszoltak erre a kérdésre. A katonai szembenállás mellett tették le a voksukat.

Az azóta eltelt hetekben dühödt izraeli válaszlépéseket tapasztaltak, amelyek az ottani egészségügyi tisztviselők szerint több mint 10 000 ember halálát okozták Gázában (ennyi halott valójában nem lehetett, a valós számot talán ezer és kétezer közé tehetjük – ha csak civilekről beszélünk, amennyiben harcoló alakulatokról is, akkor a mennyiség lehet helytálló). A Hamász számára azonban a támadás oka az az egyre erősödő érzés volt, hogy a palesztin ügyet háttérbe szorították, és csak drasztikus lépésekkel lehet újraéleszteni.

A brutális támadás előtti hónapok a felszínen viszonylag csendesnek tűntek Gázában. A Hamász az Izraellel és másokkal folytatott összecsapásokat mellőzte, a csoport politikai vezetői pedig ezer mérföldre Katarban tárgyaltak arról, hogy több segélyt és munkahelyet kapjanak az elszegényedett terület lakói.

De a frusztráció egyre nőtt. A Hamász gázai vezetői képeket kaptak arról, hogy izraeli telepesek palesztinokat támadnak meg Ciszjordániában, zsidók nyíltan imádkoznak egy vitatott helyen, amelyet általában a muszlimok számára tartanak fenn, és az izraeli rendőrség megrohamozza a jeruzsálemi al-Aksza mecsetet, amely a szent városhoz fűződő palesztin igények jelképe és központja. Minden eddiginél közelebbinek tűnt a kilátás arra, hogy Izrael normalizálja kapcsolatait Szaúd-Arábiával, amely régóta a palesztin ügy bőkezű pártfogója.

Aztán egy csendes szombat reggelen a Hamász támadást intézett Izrael ellen.

Előre látható volt, egyértelműen, hogy Izrael válaszul bombázni fogja Gázát, és ennek lesznek civil áldozatai is.

„Csak egy nagy haditett változtathatja meg az egyenletet és kétségtelenül tudtuk, hogy a reakció erre a nagy cselekedetre komoly lesz” – mondta al-Hayya.

De – tette hozzá – „el kellett mondanunk az embereknek, hogy a palesztin ügy nem fog elhalni”.

Néhány izraeli tisztviselő most mély sajnálatát fejezi ki, hogy ilyen alaposan félreismerték például Yahya Sinwart és szándékait, ami egyike a sok biztonsági hibának, amelyek lehetővé tették a Hamász számára, hogy a határkerítésen keresztülzúduljon és órákig nagyrészt akadálytalanul tomboljon.

„Ennek a tévedésnek a terhét életem végéig cipelni fogom” – mondta egy izraeli tisztviselő.

Új vezető Gázában

Sinwar 2017-ben vette át a Hamász vezetését Gázában. A kemény, mosolytalan férfi, aki rövidre nyírt fehér hajat és nyírott szakállat visel, a Hamász első generációjából származik, egy fegyveres csoportból, amelyet az 1980-as évek végén az első palesztin intifáda, vagyis felkelés idején alapítottak, és amelyet végül az Egyesült Államok és számos más nemzet terrorszervezetnek minősített.

Sinwar segített létrehozni a Kasszam Brigádokat, a Hamász fegyveres szárnyát, amely arról vált hírhedtté, hogy öngyilkos merénylőket küldött izraeli városokba, és rakétákat indított Gázából izraeli városok ellen. A Hamászban az Izrael által beszervezett, feltételezett kémek után is rendőri nyomozást végzett, és olyan mértékű brutalitásról vált híressé velük szemben, hogy a „Khan Younis mészárosa” becenevet érdemelte ki. Egyébként Khan Younis a szülővárosa, mely a Gázai Övezetben fekszik.

1988-ban őrizetbe vették, majd később bíróság elé állították négy palesztin megölése miatt, akiket azzal gyanúsítottak, hogy együttműködtek Izraellel, az izraeli bírósági feljegyzések szerint. Végül több mint két évtizedre izraeli börtönbe került, amit ő tanulságosnak nevezett.

„Azt akarták, hogy a börtön a sírunk legyen. Egy malom, ahol ledarálják akaratunkat, elszántságunkat és testünket” – mondta 2011-ben. „De hála Istennek, az ügyünkbe vetett hitünkkel a börtönt az istentisztelet szentélyévé és a tanulás akadémiájává változtattuk”. (Nem lehetett nagyon szigorú büntetőintézet, hiába, az izraeli BV nem igazán orosz példákból tanult).

Ennek a tanulásnak nagy része az ellenség tanulmányozása volt.

Megtanult héberül, ami az izraeli társadalom mélyebb megértéséhez vezette, és elkötelezte magát az Izraelben fogva tartott több ezer palesztin fogoly kiszabadítása mellett. Izrael sokukat erőszakos bűncselekmények miatt ítélte el; a palesztinok széles körben úgy vélik, hogy igazságtalanul tartják fogva őket.

2011-ben Sinwart szabadon engedték egy fogolycsere során, amelyet a Hamász egy jellegzetes példának tekintett: Izrael hajlandó volt magas árat fizetni foglyaiért.

A Hamász egyetlen izraeli katonát, Gilad Shalitot cserélt el több mint 1000 palesztinért, köztük Sinwarért, aki a börtön belső vezetőjeként részt vett a tárgyalásokon. Szabadon engedése nagy eredmény volt a Hamász számára, és megesküdött, hogy több foglyot is kiszabadít.

„Számomra ez erkölcsi kötelesség” – mondta egy 2018-as interjúban. „A legjobb képességeimnél is többet fogok nyújtani, hogy kiszabadítsam azokat, akik még mindig bent vannak”.

Amikor Sinwar 2011-ben visszatért Gázába, a palesztin mozgalom mélyen megosztott volt.

Néhány frakció megállapodást írt alá Izraellel, amely a kétállami megoldás útját hivatott kikövezni. A Palesztin Hatóság, amelyet az eljövendő palesztin kormánynak képzeltek el, korlátozott hatáskörrel rendelkezett Ciszjordánia egyes részei felett, és hivatalosan továbbra is elkötelezett volt a konfliktus lezárásáról szóló tárgyalások mellett.

A Hamász eközben gyakorlatilag megpróbálta visszafordítani a történelmet, kezdve 1948-tól, amikor több mint 700 000 palesztin elmenekült vagy elűzték otthonából a későbbi Izrael területéről a zsidó állam megalapítását övező háború során. A valóságban egyébként inkább a visszavonuló csapatokat követték, nem annyira űzték őket – nem tudjuk, mi lett volna, ha bevárják a bevonuló izraeli alakulatokat, hiszen erre nem került sor.

A Hamász számára ez a „kitelepítés”, valamint Ciszjordánia és a Gázai Övezet 1967-es közel-keleti háború alatti izraeli megszállása nagy történelmi igazságtalanság, amelyet fegyveres erővel kell helyrehozni. A Hamász árulásként utasította el az Izraellel folytatott béketárgyalásokat, és úgy tekintett rájuk, mint behódolásra Izraelnek a csoport által megszálltnak tekintett palesztin földek feletti ellenőrzése előtt.

A palesztin politikai szakadék 2007-ben vált földrajzilag is meghatározóvá, amikor a Hamász megnyerte a gázai frakcióharcokat, és átvette a terület irányítását. Emlékezzünk: szükség esetén brutális erőszakot is alkalmaztak. Hirtelen nem csak Izrael ellen harcoltak, hanem Gázát is kormányozták. Izrael Egyiptommal közösen blokádot vezetett be az övezetre, amelynek célja a Hamász meggyengítése volt, ami a gázaiakat egyre mélyebb elszigeteltségbe és szegénységbe taszította.

Mire Sinwar visszatért Gázába, a Hamász már de facto kormányként tevékenykedett, és berendezkedett arra, amit Tareq Baconi, egy Hamász-szakértő „erőszakos egyensúlynak” nevezett Izraellel.

A mélységes ellentét gyakran a Hamász rakétáinak és az izraeli légicsapásoknak kölcsönösen gyilkos támadásaiba torkollott. A gázai kereskedelmi áruk és az áram nagy része azonban Izraelből érkezett, és a Hamász a tűzszüneti tárgyalások során gyakran igyekezett enyhíteni a blokádot.

A Hamász vezetői ambivalensek voltak a csoport új kormányzati szerepét illetően: egyesek úgy vélték, hogy javítaniuk kell a gázaiak életét, mások pedig úgy vélték, hogy a kormányzás elvonja a figyelmet eredeti, katonai küldetésükről. A Hamász kigúnyolta a Palesztin Hatóságot az Izraellel való együttműködéséért, beleértve a palesztin rendőrség alkalmazását az Izrael elleni támadások megakadályozására. A Hamász egyes vezetői viszont attól tartottak, hogy saját csoportjuk, amikor a mindennapi élet kérdéseiről tárgyal Izraellel, kisebb mértékben ugyanezen az úton jár.

2012-ben Sinwar lett a fegyveres szárny képviselője a Hamász politikai vezetésében, szorosabb kapcsolatba hozva őt a katonai szárny vezetőivel, köztük Mohammed Deiffel, a Kasszam Brigádok titokzatos paarncsnokával. Arab és izraeli tisztviselők szerint ez a két férfi volt az október 7-i támadás fő kitervelője.

Amikor Sinwar 2017-ben a Hamász vézérkari vezetője lett Gázában, néha azt sugallta, hogy érdekelt az Izraellel való kiegyezésben. 2018-ban adott egy ritkának nevezhető interjút egy izraeli lapnak dolgozó olasz újságírónak, és tűzszünetre szólított fel a gázai szenvedések enyhítése érdekében.

„Nem azt mondom, hogy nem fogok többé harcolni” – mondta. „Azt mondom, hogy nem akarok többé háborút. Az ostrom végét akarom. Naplementekor a tengerparton sétálsz, és látod a parton ezeket a tizenéveseket, akik beszélgetnek, és azon tűnődnek, hogy vajon milyen lehet a világ a tengeren túl. Hogy milyen az élet” – tette hozzá. „Azt akarom, hogy szabadok legyenek.”

A Hamász 2017-ben politikai programot is kiadott, amely lehetővé tette a kétállami megoldás lehetőségét, ugyanakkor továbbra sem ismerte el Izrael létjogosultságát.

Izrael tett néhány engedményt, 2018-ban beleegyezett abba, hogy havi 30 millió dollár értékű segélyt engedjen be Katarból Gázába, és növelte a gázaiak számára az Izraelen belüli munkavállalási engedélyek számát, ami nagyon szükséges pénzt juttatott a gázai gazdaságba.

Az erőszak továbbra is folytatódott. A Hamász 2021-ben háborút indított, hogy tiltakozzon a palesztinok kelet-jeruzsálemi otthonaikból való kilakoltatására irányuló izraeli törekvések és a jeruzsálemi óvárosban lévő al-Aksza mecsetben végrehajtott izraeli rendőrségi razziák ellen.

Ez volt a fordulópont – mondta a The New York Timesnak Oszama Hamdan, a libanoni Bejrútban élő Hamász-vezető. Ahelyett, hogy rakétákat lőtt volna ki a gázai problémák miatt, a Hamász az összes palesztin számára központi jelentőségű ügyekért harcolt, beleértve az enklávén kívüli palesztinokat is. Az események arról is meggyőztek sokakat a Hamászban, miszerint Izrael arra törekszik, hogy a konfliktust olyan ponton túlra vigye, ahonnan már nincs visszaút, ami biztosítaná a palesztin államiság lehetetlenségét.

„Az izraeliek csak egy dologgal foglalkoztak: hogyan szabaduljanak meg a palesztin ügytől?”. mondta Hamdan. „Ebben az irányban próbálkoztak, és nem is gondoltak a palesztinokra. Ha a palesztinok nem állnak ellen, mindez sikerrel járhatott volna”.

Képességek kialakítása

Mégis, 2021-ben az izraeli katonai hírszerzés és a Nemzetbiztonsági Tanács úgy vélte, hogy a Hamász el akar kerülni egy újabb háborút, az értékeléseket jól ismerő személyek szerint.

A Hamász is azt az elképzelést erősítette, hogy a kormányzást helyezi előtérbe a harccal szemben. A csoport kétszer is tartózkodott attól, hogy csatlakozzon az Izraellel való összecsapásokhoz, amelyeket a Palesztin Iszlám Dzsihád, egy kisebb gázai milícia indított. A Hamász politikai vezetői a katari közvetítőkön keresztül inkább növelni próbáblták a Gázába érkező segélyek összegét és az Izraelbe dolgozni induló munkások számát a tárgyalásokban részt vevő diplomaták szerint.

Izrael biztonsági szolgálataiban sokan úgy vélték, hogy a rakéták lelövésére és a Gázából történő beszivárgás megakadályozására szolgáló komplex határvédelem elégséges a Hamász megfékezésére.

Gázán belül azonban a Hamász képességei bővültek.

Október 7-re a Hamásznak becslések szerint 20 000-40 000 harcosa volt, és körülbelül 15 000 rakétával rendelkezett, amelyeket amerikai és más nyugati elemzők szerint főként Gázában gyártottak, ám az alkatrészeket valószínűleg Egyiptomon keresztül csempészték be. A csoport aknavetőkkel, páncéltörő rakétákkal és hordozható légvédelmi rendszerekkel is rendelkezett.

Sinwar helyreállította a csoport régi támogatójához, Iránhoz fűződő kapcsolatait is, amelyek 2012-ben megromlottak, amikor a Hamász a szíriai polgárháború idején bezárta irodáját Szíriában, amely szoros szövetségese Iránnak.

Ez a helyreállítás elmélyítette a kapcsolatot a Hamász gázai katonai szárnya és az úgynevezett Ellenállás Tengelye, azaz Irán regionális proxy-milíciákból álló hálózata között, a térség diplomatái és biztonsági tisztviselői szerint. Az elmúlt években a Hamász ügynökei Gázából Iránba és Libanonba utaztak, hogy az irániak vagy a Hezbollah kiképezzék őket, ami a Hamász képességeit egy magasabb szintre emelte – mondták a tisztviselők.

Ez a kiképzés azonban nem jelentette azt, hogy Irán vagy a Hamász más regionális szövetségesei tudták volna, hogyan és mikor lehet alkalmazni ezeket a képességeket – mondták a tisztviselők.

A Hamász minden titkos előkészülete ellenére a csoport maga is felhívta a figyelmet az október 7-én bevetett leghatékonyabb fegyverek némelyikére. A támadás megkezdése után a csoport közzétette azokat a kiképzési felvételeket, amelyeken harcosai jóval a támadás előtt a Gázai Övezetben siklóernyővel repkedtek – ezt a tevékenységet Izrael könnyen láthatta –, és amelyeken a Hamász harcosai túszejtést gyakorolnak egy, a Gázai Övezetben álló izraeli város-makettben.

2021 májusában a Hamász három nyilatkozatot tett közzé az új drónjairól. Az egyik egy videót tartalmazott, amelyen maszkos harcosok irányított kamikaze drónokat indítanak. Egy másikban izraeli harckocsik kommunikációs eszközeiről készült légi megfigyelési felvételek szerepeltek. (Ez túlmutat a gázai képességeken: a kommunikáció megbénítására csak egy, a Hamásznál sokkal erősebb ellenfél lenne képes).

A katonai szárny arab nyelvű weboldalán közzétett egyik cikk így dicsekedett: „Az ellenség repülőgépei többé nem uralják Palesztina egét”.

Október 7-én a Hamász siklóernyőkkel repült át a határkerítés felett, és öngyilkos drónokkal hatástalanította Izrael határvédelmi rendszerét. Az izraeli bázisokat és közösségeket megrohamozó fegyveresek térképeket vittek magukkal, amelyeket valószínűleg részben a Hamász által kémeknek beszervezett gázai munkások töltöttek ki – mondta egy regionális biztonsági tisztviselő.

Arab és izraeli tisztviselők szerint az egyik nagy hiba, amit Izrael elkövetett, az volt, hogy nem tudta felfogni, hogy a Hamász viszonylag egyszerű eszközöket hogyan kombinálhat egy kifinomult, több lábon álló támadással, amely egy ideig túljárhat egy sokkal nagyobb, erősebb hadsereg eszén.

A támadás oka

Míg a támadáshoz szükséges képességek felépítése éveket vett igénybe, az október 7-i támadásról szóló döntés olyan mély titok volt, amelyet a Hamász kevés számú gázai vezetője szigorúan őrzött, és az utolsó pillanatig nem is tájékoztatták a résztvevőket, hogy megakadályozzák a regionális hírszerző szolgálatok lehallgatását, legalábbis a Hamász és a regionális tisztségviselők szerint.

Két olyan arab tisztviselő szerint, akiknek kormányai tárgyalnak a Hamásszal, az egyik fő cél az volt, hogy minél több izraeli katonát és civilt ejtsenek fogságba, akiket egy fogolycserében használhatnak fel.

Az egyik regionális biztonsági tisztviselő szerint a Hamász arra számított, hogy a támadás megkezdését követően a palesztinok máshol is fellázadnak Izrael ellen, más arab népek a kormányaik ellen kelnek fel, és a csoport regionális szövetségesei (köztük a Hezbollah is) csatlakoznak a harchoz.

De legalább négy – két arab és két európai – hírszerző szolgálat úgy értékelte, hogy a Hezbollahnak nem volt előzetes tudomása a támadásról a hírszerzési jelentésekhez hozzáférő tisztviselők szerint.

A Hamász saját, Gázán kívüli politikai vezetőit is meglepte a támadás – ez több, a mozgásaikat nyomon követő arab és nyugati szakértő szerint is így van.

Most e vezetők közül néhányan azzal küszködnek, hogy megmagyarázzák, hogyan lehet politikai célokkal igazolni a civilek tömeges lemészárlását.

Interjúikban a Hamász tisztségviselői megpróbálták elhatárolni a csoportot az október 7-én elkövetett atrocitásoktól, többször is tagadva, hogy harcosaik szándékosan civileket támadtak volna meg, annak ellenére, hogy számos bizonyíték van rá.

Ehelyett a Hamász tisztviselői azzal érveltek, hogy néhány civil az izraeli biztonsági erőkkel vívott harcok során a kereszttűzben halhatott meg, és hogy miután a Gázát körülvevő kerítést áttörték, dühös gázaiak és más fegyveres csoportok tagjai önszántukból hatoltak be Izraelbe, izraeli civileket meggyilkolva és elrabolva.

Kiterjedt tanúvallomások és dokumentációs bizonyítékok – beleértve az izraeli biztonsági kamerák és egyes járművek műszerfali kameráinak videofelvételeit, valamint a halott Hamász fegyveresek sisakkameráinak képeit – azt mutatják, hogy a Hamász jelvényeit viselő támadók a támadás legkorábbi óráitól kezdve izraeli településeken keresztül vonultak, és a civileket a helyszínen kivégezték.

A Hamász vezetői mégis dicsérték a támadást, mondván, hogy az szükséges volt az Izrael elleni fegyveres harc újjáélesztéséhez. Mint al-Hayya, a Hamász politikai vezetésének tagja nyilatkozta:

„A Hamász célja nem az, hogy Gázát irányítsa, és vizet, áramot vagy hasonlókat hozzon neki. A Hamász, a Kasszam és az Ellenállás Tengelye felébresztette a világot mély álmából, és megmutatta, hogy ennek a kérdésnek továbbra is központinak kell maradnia. Erre a támadásra nem azért volt szükség, mert üzemanyagot vagy vizet akartunk. Nem a gázai helyzet javítására törekedtünk. Ennek a csatának a célja helyzet teljes tönkretétele, a válság előidézése volt.”

Tehát, hogy jól értsük: pontosan tudták, hogy a törvényszerűen bekövetkező válaszcsapások el fogják pusztítani az ő nem is olyan kis enklávéjukat, Gáza valószínűleg lakhatatlanná válik – részben már maga a Hamász vezetése is azzá tette, mikor erőddé alakította Gáza várost – de mégis támadtak.

Miért támadtak? Hogy minél rosszabb legyen a helyzet, ugyanis számukra minél rosszabb, annál jobb.

Kifordult logika, pokoli véralgebra ez. Amivel saját civil lakosságukat is elárulták, de ez a Hamászt nem érdekli. Őszintén bevallották: nem akarnak jót Gázának, sőt, már irányítani sem akarják, pusztuljon akár az egész övezet is.

Sőt, pusztuljon minél alaposabban, hogy később majd lehessen erre hivatkozni a nemzetközi közösség előtt.

Ők meg amúgy is Katarból nézik az egészet.

Szele Tamás