Nem mondom, hogy ne lenne érdekesebb téma a tegnap esti televíziós produkciónál, szívesebben is foglalkoznék azzal, csak a történtek után nem érdekelne senkit: ha mindenki erről az eseményről beszél, ám legyen, elemzem egy kicsit én is, bár próbálok kívülálló maradni, ugyanis a külpolitikai írásokban ezt szoktam meg. Lépjünk tehát egyet hátra, tegyünk úgy, mintha ez a valami külföldön történt volna, messzi tájon, vizsgáljuk hideg fejjel.

(Képünk illusztráció)

Először is: ezt lehet ugyan „európai parlamenti választási vitának” nevezni, de semmi köze nem volt a vitához. A vitában érvelnek, győzködik egymást a felek, egyáltalán, valamilyen szinten kommunikálnak egymással, itt ez csak nyomelemekben volt fellelhető, szurkálódás formájában, de nem is volt rá idő. Komoly, súlyos kérdések vetődtek fel, olyanok, amikről egyenként is órákat lehetne (sőt, kellene is) vitatkozni, két percben nem is lehet kifejteni egy adott párt álláspontját és válaszolni a többi párt érveire. Ráadásul tizenegy listavezető volt a stúdióban, ez így egészen egyszerűen képtelenség lenne, tehát minden lett ebből, csak vita nem. Hívjuk politikai valóságshownak. Vagy inkább valótlanságshownak, ugyanis a realitásokhoz nagyon kevés köze volt.

Ilyenkor mit tehet az ember? Főleg, ha politikus? Két lehetősége van. Vagy mereven tartja magát ahhoz, hogy ismertesse a közönséggel azt, amit a Párt rábízott, esetleg akkor is, ha teljesen másról van szó, ez az elvhű megoldás, vagy megpróbál okosakat, netán jókat, humorosakat mondani, ugyanis az népszerűséget hoz és nevetségessé teszi az elvhű megszólalókat, ez a rugalmas megoldás. Mivel harmadik lehetőség nincs, a résztvevők e kettő közül választottak – majdnem siralmas eredménnyel.

Azért csak majdnem lett az eredmény siralmas, mert volt, aki ki tudta így is használni a helyzetet, aztán, hogy milyen eredménnyel, azt június kilencedikén meglátjuk, de vannak sejtéseim. Amelyek azonban lehetnek tévesek is, hiszen a választást nem csak ez a tévéműsor befolyásolja, hanem ezer és egy más tényező is, párthűség, elkötelezettség, anyagi helyzet, a közvetlen környezet befolyása, remény a változásban és így tovább.

Ezzel a szerencsétlen formátummal – tizenegy listavezető szólal meg súlyos témákról, de fejenként mindössze két percben – az lehetett a köztelevízió, vagy inkább a kormány célja, hogy a megszólalók hebegjenek-habogjanak (hogy lehet egy témába összezsúfolni például a magyar földművelést a jogállamisággal és a demokráciával? Sehogy, ezek mindegyikéről órákat kéne beszélni, nem két percet) és járassák le magukat, aztán jöjjön Deutsch Tamás és a kormány viszonylag koherens propagandájával, narratívájával döngöljön az agyagba mindenkit, a néző meg érezze úgy, hogy egyedül ő beszél következetesen és összefüggően. Ennek érdekében azt az utasítást kaphatta, hogy milliméterre se térjen el az elmúlt két év jelszavaitól.

Nem is tért el, minek következtében tökéletes bolondot csinált magából.

A kormány terve kudarcot vallott, mert lebecsülte az ellenfeleket. A résztvevők többsége nagyon is tudta, mit beszél, annyira, hogy át sem lépték a két percet megszólalásaikban. Hiába, a szó veszélyes fegyver, és az Illést idézve, van, aki fegyvertelen: ilyen volt Deutsch. De az sem lehetett a helyzet magaslatán, aki ezt a fegyvertelen, sőt, harcképtelen katonát küldte a csatába. A parancsnokság a hibás.

A műsorvezetőktől sok rosszat vártunk és nagyot tévedtünk: képesek voltak teljesen korrekt módon tenni a dolgukat minden balsejtelem ellenére. Sőt, a résztvevő politikusok is megőrizték civilizált modorukat, persze, kicsit cukkolták egymást, de ez természetes. Mégsem zenés jótékonysági teadélutánon voltak az Üdvhadseregnél, ez azért akkor is választási harc.

Nem térnék ki egyenként mindenkire, de azért elemezni kell a megszólalásokat is. Mindenki csodát várt Magyar Pétertől, de legalábbis harcos szembennállást, ami azonban elmaradt, az időkeret miatt, ehelyett elmondott valamiket, amikből később talán program is lehet, bár egyelőre csak pár pontban térnek el a tervei a jelenlegi állapotoktól. Dobrev Klára is azt mondta el, amit előre megígért, benne nem csalódott senki, a meglepetést a Gattyán György-féle Megoldás Mozgalom jelöltje, Huszár Viktor okozta, aki kifejezetten logikus, koherens gondolatokkal lepte meg a nagyérdeműt. Centristának, technokratának lehetne nevezni az ő irányzatát, de mivel ez a mozgalom szinte jelentéktelen a magyar közéletben, épp csak arról tudunk, hogy van, sokan hitték azt (köztük magam is) hogy nem is létezik a gyakorlatban vagy elsikkadt. Ehelyett lám, előkerül és érvel. Nem is ügyetlenül. A 2RK részéről Pekárné Farkas Emese viszont a biztos utat választotta és egy szóval sem tért el a pártprogramtól, abból nagy baj nem lehet. Igaz, nagy győzelem sem. Donáth Anna a saját mondandójához ragaszkodott, de azt el is mondta, Márky-Zay rugalmasan próbált reagálni (némi pártvonalas felhangokkal) ami hozhat neki valamennyi népszerűséget, de nem sokat, ugyanis elhalványult az este sztárjai mellett, akik nézhetővé tették ezt a valamit.

Bár, nagy különbség van a siker és a kudarc között, meg kell hagyni, de a szórakoztatáshoz – a görög tragédiák és a római gladiátorjátékok óta tudjuk – mindkettő szükséges. Az adás egyértelmű győztese Bruti volt, aki az MKKP színeit képviselte, és előre szólt, hogy nem a Kutyapárt a vicc, hanem ez a műsor, ehhez aztán végig tartotta is magát. Vele szemben állt Deutsch Tamás Darth Vader vagy Szarumán szerepében, akit nem volt nehéz megcsipkedni, cukkolni, felhergelni és aki mindenre a „háborúpártiak”, „Brüsszel”, „dollárbaloldal” szavakkal próbált válaszolni, a humorérzék legcsekélyebb jelét sem adva. Pedig valamikor volt neki olyan, tanúsíthatom, csak hát szigorú ukázt kaphatott, hogy ragaszkodjon a lózungokhoz, meg ő sem a régi már. A másik nagy szerep a Vaskalapos, Fafejű Bohócé volt, ebben Toroczkai alakított felejthetetlent, egész estét betöltőt, de esélye sem volt Brutival szemben.

Bruti ugyanis gyakorlott standupos, színpadi, rádiós, tévés ember, kiváló humorral, aki a magyar politikatörténet egyik legjobb poénját mutatta be az adás végén, egyszerű szakmai rutinból. Ő volt az utolsó előtti felszólaló, aztán mikor befejezte szavait, annyit mondott:

• És most: időjárás Toroczkai Lászlóval!

Egy ország dőlt a röhögéstől, Toroczkai viszont el sem mosolyodott – kétlem, hogy egyáltalán szokott-e ilyent tenni, ha igen, akkor is csak négy fal között és titokban – nem esett ki a szerepéből, tovább hozta Fafejű Vaskalapot. Ami azt jelenti, hogy ez a vicc legalább kétszázezer szavazót vitt el a Mi Hazánktól, és legalább háromszázezret hozott a Kutyapártnak. Bruti egy géniusz, 2026-ban a Parlamentbe vele!

Ami magukat a megszólalásokat illeti, kiábrándítóak voltak. A tisztelt egybegyűltek olyan kétségbeejtő járatlanságot árultak el az élet minden területén – kevés, ritka kivétellel – hogy most már én mondom, meg kell őket választani, mert a polgári foglalkozások egyikére sem volnának alkalmasak, az egyszem Brutit kivéve, akinek van hivatása és abból is él. Ezeket a politikai pályán kell tartani, különben éhen halnak. Egy véletlenszerűen kiválasztott nyolcadik kerületi kocsma törzsvendégei is alaposabb társadalomismeretről tennének tanúbizonyságot, de többet tudnak az iparról vagy a mezőgazdaságról is, mint az este látott csoport.

Szakterületemből kiindulva két témát emelnék ki, ami miatt csak fogtam a fejemet és körülbelül nyolc nyelven káromkodtam magamban.

Először is: alapkérdésnek bizonyult, főként Deutsch miatt a „háború”. Azért teszem idézőjelbe, mert a megszólalásoknak semmi, de semmi köze nem volt a jelenleg Ukrajnában zajló harci cselekményekhez. Ezek valami másik háborúról beszélhettek, az ismeretek teljes hiányában, de nagy magabiztossággal. Ha egy vaktérképen meg kéne mutassák, hol van Mikolajiv vagy Kramatorszk, képtelenek volnának rá, de mivel politikus nem tévedhet, megmutatnák helyette, teszem azt, Katmandut vagy Nürnberget. Ugyan, még Kijevet vagy Odesszát sem találnák meg! Esetleg – attól tartok – magát Ukrajnát sem. Az aktuális helyzetről fogalmuk sincs, üres propagandafrázisokat hangoztattak, politikai pártállás függvényében egyik vagy másik oldal pártsajtójából összeollózva (a legnehezebb a centristáknak lehetett, nekik ugyanis mindkét oldal marhaságait kellett elővenni, borzalmas végeredménnyel).

Ha ezek valamelyikének kell szavazni Ukrajnáról szó szerint bármilyen ügyben az EP ülésén, tessék őket kiküldeni egy kávéra a büfébe, míg le nem ment a voksolás, mindenki jobban jár. Értem én, hogy nem lehet mindenki külpolitikai újságíró, de egy politikusnak illenék legalább minimálisan tájékozódni ilyen nagy horderejű ügyekben, mert könnyen kerülhet döntéshozó helyzetbe.

A másik problémás témakör a „migráció” volt. A felszólalók, egy kivétellel, az összes be- és átvándorló embert vendégmunkásnak tekintették, ami szarvashiba, hiszen van politikai menekült, gazdasági menekült, van, aki a háború elől szalad el, van, aki tényleg dolgozni jön, vannak aztán a letelepedési kötvényesek és most már lesznek az aranyvízumosok is – évek óta látom az orosz sajtóban, ahogy szó szerint reklámozzák a magyar (és román) állampolgárságot, ügyintézés és költöztetés ugyanannál a cégnél, jó pénzért, csak sok is legyen belőle.

Szóval a kérdés árnyaltabb az este elhangzottaknál, és mindenkit egy kalap alá venni súlyos, vállalhatatlan tévedés volna, hatalmas hiba, ha ugyan nem bűn. Erre azonban csak a jobbikos Róna Péter hívta fel a figyelmet, teljesen eredménytelenül, aki, lévén 1956-os emigráns az Egyesült Államokban, saját bőrén tapasztalta, milyen egy bevándorló helyzete. A többiek vendégmunkásoztak, uniszónóban, mint egy mozgalmi szavalókórus.

A jogállamiság, demokrácia, fékek és ellensúlyok rendszere szóba került ugyan, sok egyébbel együtt, de értékelhető gondolat nem hangzott el egyetlen ügyben sem.

Ha nincs Bruti, Deutsch és Toroczkai, tíz perc után mindenki belealudt volna a műsorba, ők csempésztek belé egy kis ízt, hangulatot, legközelebb énekeljen valaki kabarékuplékat is, még nagyobb lesz a nézettség. Esetleg „vitatkozzanak” a politikusok lovon és trapézon, védőháló nélkül a kupolában, a kötéltáncban már úgyis komoly gyakorlatuk van.

Mi ebből a tanulság?

Az esemény nagy vesztese mindenképpen a Fidesz és a Mi Hazánk, mely pártok semmi, de semmi újat vagy értelmezhetőt nem voltak képesek bemutatni. A nagy győztes a Kutyapárt és kisebb mértékben a Megoldás Mozgalom, ami most bekerült a köztudatba, közéletbe. A többi résztvevő jelentéktelen eredményeket vagy károkat könyvelhet el.

Hát, ezen is túl vagyunk. Legalább láttuk, miféle emberek azok, akik vezetni akarnak minket, és akikért egyesek rajonganak, mások meg gyűlölik őket.

Finoman fogok fogalmazni: nem érdemelnek ennyi érzelmet, indulatot.

Ennél többet nem mondanék. Tiltja a jó modor.

Szele Tamás