Nehéz helyzetben van a krónikás a mai orosz hírekkel kapcsolatban. Természetesen mindenkit a tegnapi-tegnapelőtti, Dagesztánban lezajlott pogromhullám fejleményei érdekelnének, de ilyen hírek szinte egyáltalán nem érkeznek, annak ellenére sem, hogy minden orosz médium beszámol összefoglalójában a történtekről – de pontosan ugyanazt írják, mint tegnap ilyenkor.

(Képünk illusztráció)

Ezzel szemben, ha nem is ehhez a tárgykörhöz tartozik, de roppant érdekes a The Insider tanulmánya az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió elhózódásának esélyeiről. Ami – lássuk be – akár évekig is eltarthat. Akkor lássuk, mire jutott az oknyomozó szaklap (azt meg kell jegyezni, hogy mivel az írás szignó nélkül jelent meg, a The Insider hivatalos, szerkesztőségi véleményének tekinthető).

A Harkiv elleni orosz offenzíva kudarca újabb pozíciós patthelyzetet jelentett az ukrajnai háborúban: egyik fél sem tud nagyszabású manőverező hadműveleteket indítani, és a konfliktus a klasszikus kimerítő háború szakaszába lépett. Bár a veszteségek mai mérce szerint magasak, a jelenlegi ütemben mindkét félnek még több évtizedre elegendő humán erőforrása lesz. Az elhúzódó háborúk tapasztalatai azonban – az amerikai polgárháborútól az I. és II. világháborúig – azt mutatják, hogy a tömeges dezertálás már jóval a mozgósítási erőforrások kimerülése előtt vereséghez vezethet. Ehhez a közhangulatot alakító gazdasági és politikai tényezők egyaránt hozzájárulhatnak. Eddig és ebből a szempontból mindkét fél felkészültnek tűnik egy hosszú háborúra, de más országok tapasztalatai azt mutatják, hogy az erőforrások kimerülése és a tömegek hozzáállásában bekövetkező változások hirtelen és váratlanul is bekövetkezhetnek.

Egy háború, amit senki sem akar megvívni és amit senki sem tud leállítani.

Az első világháború óta a katonai teoretikusok (különösen Hans Delbrück hadtörténész és Alexander Svecsin, a Vörös Hadsereg vezérkari akadémiájának előadója) két követhető stratégiát különböztetnek meg: a megsemmisítést és a kimerítést. Az első stratégia szemléletes példáját Bonaparte Napóleon ragyogó győzelmei jelentik, amelyek az ellenséges erők teljes szétzúzását jelentették egy döntő ütközet vagy hadjárat során. Ide sorolható még Lengyelország és Franciaország legyőzése a náci Németország által, az Izraeli Védelmi Erők fellépése a hatnapos háborúban és az USA iraki inváziója. Minden katonai vezető ilyen háborúkról álmodik, de nem mindenkinek sikerül: egyértelmű példa erre a 2022. február-márciusi orosz offenzíva, amelyet nem kevés iróniával „blitzcringe”-nek neveztek.

Egy évvel később az ukrán vezetés és partnerei szintén az orosz erők gyors szétzúzásával próbálkoztak az ország déli részén. Ezzel a Kremlt a háború befejezésére és tárgyalásokra akarták kényszeríteni, de ez a terv is kudarcot vallott. Ennek eredményeképpen a felek kimerítő háborúra kényszerültek.

Egy ilyen háborúban mindkét fél megpróbálja gazdaságilag és politikailag „kimeríteni” az ellenséget, hogy az ne tudjon többé új hadfelszerelést és újoncokat küldeni a frontra, kénytelen legyen feladni céljait és megfelelő feltételek mellett tárgyalni; vagy pedig kimerítse katonai erőit, hogy lehetővé váljon a csatatéren történő legyőzése. Az ilyen háborúk fő tényezőjévé az erőforrások (emberi és gazdasági) mennyisége és az erőforrásokkal való rendelkezés képessége, vagyis a vezetés vezetői stabilitása és politikai akarata válik.

A kimerítő háború tankönyvi példája az I. világháború, amelyből a kifejezés is ered. A listát kiegészíthetjük az amerikai polgárháborúval, az 1967-1970 közötti egyiptomi-izraeli konfliktussal és az iráni-iraki háborúval.

Ide sorolható még Észak-Vietnam amerikai csapatok elleni, az afgán mudzsahedeknek a szovjet csapatok elleni, később pedig a táliboknak az amerikaiak elleni akciói. A stratégia minden esetben azt eredményezte, hogy az erősebb fél formálisan képes volt folytatni a háborút, de elvesztette a politikai akaratot a további harcok folytatására.

A felek ritkán követik szándékosan a kimerítés stratégiáját, mert ez elhúzódó harcokkal jár, amelyeknek a végkifejletei és költségei többnyire nem világosak. De szeretik ezzel a stratégiával igazolni saját kudarcaikat az ellenség szétzúzásában. A kimerítő háborúkban általában mindkét fél többet veszít, mint amennyit nyer, de ha egyszer belekeveredtek, nem tudnak kiszállni belőle, mert honfitársaik, államuk polgárai előtt csak a győzelem igazolhatja a korábbi hatalmas veszteségeket.

A kimerítő háború stratégiájának tudatos követése meglehetősen nagy adag cinizmust igényel, ami például Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök egyik nyilatkozatából világosan kiderül:

„Ha az ellenség akciói háromezer áldozatot követelnek ebben a hadjáratban, akkor is folytathatjuk a harcot, mert vannak emberi tartalékaink. Ha a mi akcióink tízezer fős veszteséget okoznak az ellenségnek, akkor kénytelen lesz abbahagyni a harcot, mert nincsenek emberi tartalékai.”

A kimerítő háború nem mindig jelent pozíciós patthelyzetet a fronton. A második világháború a gyors páncélos áttörésekkel, valamint egész hadseregcsoportok és frontok szétzúzásával sok mindenben a kimerítő háború jegyeit viselte magán. Németország és Japán vereségét valójában éppen az okozta, hogy nem tudták pótolni a veszteségeket és a harci kiképzést sem voltak képesek a megfelelő szinten tartani, valamint összeomlott az ipari és a társadalmi infrastruktúrájuk.

Nemrégiben, az orosz-ukrán háború „manőverezési időszakában” az ukrán hadsereg főparancsnoka, Valerij Zaluzsnij arra adott parancsot, hogy „maximális veszteségeket okozzanak” a megszálló orosz erőknek – gyakorlatilag a harctéren való kimerítésüket célozva, ami meghozta gyümölcsét, és az oroszokat „átcsoportosításra”, „jóindulatú gesztusokra” kényszerítette a megszállt területekről való visszavonulás formájában.

Az utolsó csepp vérig – vagy a dezertálások első hullámáig?

A háború megnyerésének legegyszerűbb módja, ha minél több ellenséges katonát ölünk meg. Ez volt a helyzet például a paraguayi háborúban, ahol a harcok alig több mint öt éve alatt a történészek becslései szerint Paraguay férfilakosságának embervesztesége elérte a 90 százalékot. Hasonló módszer az ellenség fegyverzetének és katonai felszerelésének olyan mértékű megsemmisítése, hogy csapatai elveszítsék harcképességüket.

Az ilyen stratégia legnagyobb sikere Németország legyőzése volt a második világháborúban. A Harmadik Birodalom emberi erőforrásai 1945-re annyira kimerültek, hogy a náci vezetés kénytelen volt a Volkssturm milícia idős férfiakat és tizenéveseket fegyverbe szólítani. A Wehrmacht egykor félelmetes harckocsizó erői nem tudtak többé egyenrangúan helytállni a szövetségesek páncélos lavinájával szemben, a Luftwaffe pedig végleg elvesztette a háborút a levegőben, átengedve az ellenségnek az uralmat a frontokon és maga Németország területe felett.

Az orosz vezetés most talán hasonló kimenetelű háborúban reménykedik. Ha Vlagyimir Putyin hisz a saját maga által idézett számadatoknak, amelyek szerint az ukrán veszteségek ötször nagyobbak, mint az oroszoké, akkor első pillantásra indokoltnak tűnik a kimerítési stratégia. Ha azonban az ukrán védelmi erők veszteségeinek komoly becsléseihez fordulunk, az orosz fegyveres erők képe sokkal kevésbé rózsás.

A LostArmour oroszbarát forrás szerint Ukrajna igazolt veszteségei 2024. május végén kevesebb mint 47 000 főre rúgtak. Még ha feltételezzük is, hogy a veszteségek felét nem jelentik a közösségi oldalakon és más nyílt forrásokban (ami nem valószínű, mivel Ukrajnában általában meglehetősen nagy a szólásszabadság a hadműveletekkel kapcsolatban), és hogy legalább ugyanennyi veszteséget tesznek ki a sebesültek, akik nem tudnak visszatérni a harcba, akkor is kiderül, hogy az ukrán hadsereg behozhatatlan veszteségei nem haladják meg a 200 ezer főt.

Az utánpótlás szükségességéről szólva egyes ukrán források hasonló nagyságrendű számokat idéznek – Ruszlan Gorbenko parlamenti képviselő 110 ezer főre becsüli a 2024-es mozgósítási igényt. Ugyanakkor a „Teksztyi” című ukrán kiadvány korábban úgy becsülte, miszerint Ukrajna mozgósítási tartaléka (figyelembe véve a menekülteket, a megszállt területeket, a fogyatékkal élőket, a sokgyermekeseket stb.) mintegy 4,8 millió fő.

Ebből kiderül, hogy ha a harcok intenzitása megmarad (ami lényegesen alacsonyabb, mint a világháborúk idején), akkor Ukrajnának még majdnem 50 évre elegendő humán erőforrása lesz. Az orosz veszteségek, amelyeket például a francia hatóságok májusban 150 ezer halottra becsültek, össze sem hasonlíthatók Oroszország mozgósítási erőforrásaival, amelyeket Szergej Sojgu volt védelmi miniszter 25 millió emberre becsült.

A valóságban azonban mind Ukrajnának, mind Oroszországnak most gondjai vannak a csapatok utánpótlásával. Az Ukrajnában május végén elfogadott új mozgósítási törvényt a lakosság kedvezőtlenül fogadta. Ugyanakkor az ukrán fegyveres erők létszámhiányára vonatkozó panaszok nem szűntek meg, és az utóbbi időben orosz részről is megjelentek hasonló hangok.

Az orosz hatóságok propagandavideók közzétételével és az információs hadviselés segítségével próbálják aláásni az ukrán mozgósítási képességeket. Ugyanakkor a szakértők kétségbe vonják az önkéntes szerződéses katonák toborzására vonatkozó orosz számadatokat, amelyeknek meg kellene akadályozniuk egy újabb mozgósítási hullámot. A sebesülteket a felépülésükre való tekintet nélkül visszaküldő orosz gyakorlat szintén a személyzeti problémákra utal.

Az amerikai polgárháború idején is jelentkezett az emberhiány, amikor a harcok, amelyeknek várhatóan hónapokon belül véget kellett volna érnie, elhúzódtak, és a nagy hatótávolságú puskák és a tüzérség elterjedése miatt az áldozatok száma az egekbe szökött. Ekkor vezették be először a kötelező sorkatonai szolgálatot az Egyesült Államok történetében. A Konföderáció, amely kevesebb emberi erőforrással rendelkezett, elsőként alkalmazta ezt. Ez azonnal robbanásszerű növekedést eredményezett az iskolai tanárok, gyógyszerészek, hivatalnokok és a „szakemberek” más kategóriáinak számában, akiknek felmentésük volt a mozgósítás alól..

Érdekes módon az északi államokban a sorkatonaságot nem a hadsereg feltöltésének fő eszközeként használták, hanem inkább fenyegetésként, hogy a kormányzókat önkéntesek toborzására ösztönözzék: minden állam kapott egy kvótát, amelynek bizonyos részét mozgósítással kellett fedezni.

A kényszersorozás bevezetése az Egyesült Államokban igen negatív visszhangot váltott ki, akárcsak az a lehetőség, hogy a behívót az akkoriban impozáns 300 dolláros összegért ki lehetett váltani (a „gazdasági hozzájárulás” hasonló ötletét Ukrajnában is hevesen vitatták, de állítólag végül elvetették).

Az északi államokban a sorozás még tömeges zavargásokat

is kiváltott, beleértve a bevándorlók zavargásait is, amint azt Martin Scorsese a „New York bandái” című filmben bemutatta. A Konföderációban még feszültebb volt a helyzet: a helyiek felfegyverkeztek, és egész városrészeket zártak le, ahová a toborzók és az adószedők nem tudtak bejutni - a leghíresebb felkelés történetét a „Jones szabad állama” című film mondja el. A mozgósítás elleni orosz tiltakozások és az ukránok és a területi toborzóközpontok személyzete közötti konfliktusok láthatóan még mindig távol állnak a fenti eseményektől.

Egy másik probléma lehet a dezertálás. Az amerikai polgárháború végére az archív adatok szerint minden hetedik északi és minden kilencedik déli katona dezertált. A déliek számára azonban a katonák összességében kis létszáma miatt a dezertálás sokkal fájdalmasabb volt, és sok tekintetben ez vezetett a végső vereséghez. Nem kell itt az amerikai filmművészetre hivatkozni, mert az orosz történelemnek is megvan erre a saját példája: a széles körű dezertálás az első világháború alatt, a februári forradalom után. A dezertálás az orosz hadsereget először támadásra, majd védekezésre képtelenné tette. Valójában az Orosz Birodalom elvesztette a kimerítő háborút, mivel sokmilliós hadsereggel rendelkezett, amely egyszerűen tömegesen megtagadta a harcot.

A dezertálás problémája az orosz-ukrán háború mindkét oldalán meglehetősen akut: Ukrajnában a teljes körű invázió során közel 27 000 büntetőeljárás indult az engedély nélküli eltávozások miatt. Oroszországra vonatkozóan nincsenek hasonló statisztikák, de úgy tudjuk, hogy 2024 márciusában az orosz bíróságok naponta átlagosan 34 ítéletet hoztak ilyen ügyekben. Ugyanakkor az orosz dezertőrök és a harcolni nem kívánó „refuznyikok” jelentős részét bírói ítélet nélkül, gyakran erőszakos módszerekkel küldik vissza a frontvonalba. Mindazonáltal eddig nincs bizonyíték arra, hogy a dezertálások kritikus hatással lettek volna bármelyik fél harci képességeire.

A fegyver- és hadfelszereléshiány kérdése sokkal égetőbb. Oroszország, Ukrajna és a nyugati országok katonai-ipari komplexumai, amelyek a hidegháború vége óta jelentősen visszaszorultak, képtelennek bizonyultak egy ilyen intenzitású konfliktus teljes körű támogatására. Ennek eredményeként az ukrán hadsereg függővé vált a nyugati országokból, elsősorban az Egyesült Államokból érkező utánpótlástól, amely még mindig nem elegendő a támadó potenciáljának helyreállításához.

Az orosz hadseregnek viszont gondot okoz a páncélozott járművek és az elhasználódott lövegcsövek hiánya. Úgy vélik, hogy a leszerelésre és modernizálásra alkalmas szovjet felszerelések készlete 2026-ig lesz elegendő, és valószínűleg már 2025-től csökkenni kezd az orosz hadsereg potenciálja. Ilyen körülmények között az ukrán egységek további offenzív akcióit és „ledarálását” csak tömeges támadásokkal lehet biztosítani.

Egy időben az iráni rezsim hasonló (bár sokkal masszívabb) gyalogsági támadásokkal próbálta ellensúlyozni Irak technikai fölényét, de végül az iraki csapatoknak sikerült jól előkészített ellentámadásokkal az iraki területen elért összes iráni sikert semmissé tenniük, és területi változtatások nélkül befejezniük a háborút. Hasonlóképpen az I. világháború folyamán is sikertelennek bizonyult a „felőrlés” taktikája, és csak olyan újításokkal sikerült fordulópontot elérni a harcok menetében, mint a rohamtaktika, a tüzérség jobb alkalmazása, valamint az összfegyvernemi háború, azaz a gyalogság, a tüzérség, a harckocsik és a légierő intelligens együttműködése elvének megszületése. Jelenlegi formájában az orosz stratégia, amely a harctéren a felőrlés stratégiáját követi, hiábavalónak tűnik, és azzal fenyeget, hogy maguk az orosz erők is kimerülnek, ami növeli az ukrán ellentámadások veszélyét – ezt még az orosz szakértők is elismerik.

A hátország legyőzése

Ha belátható időn belül nem lehet elérni az ellenség teljes kimerítését, akkor felmerül az ellenség gazdasági potenciálja – a fronton lévő csapatok utánpótlásának, felfegyverzésének és ellátásának képessége – elleni küzdelem kérdése. Ez magában foglalhatja a társadalmi infrastruktúra lerombolását is, aminek viszont alá kell ásnia az „ellenséges” lakosság morálját.

Az ellenség engedelmesebbé tételének másik gyakori, évszázadok óta ismert módja a tengeri blokád. Az USA a polgárháború alatt sikeresen lezárta a konföderációs kikötőket, lényegében szétzúzva a déli államok gazdaságát, amely a gyapot- és dohánykereskedelemre épült. Az európai országokkal folytatott kereskedelem ugrásszerűen visszaesett. Sokkal nehezebbé vált a fegyverimport, ami a déliek számára rendkívül fájdalmas volt, tekintve ipari kapacitásuk gyengeségét.

A blokád másik sikeres példája a brit királyi haditengerészet fellépése volt az első világháborúban. Lehetetlenné tették a mezőgazdasági termékek behozatalát, ami a burgonyatermés kiesésével együtt 1916-1917 telén éhínséghez vezetett Németországban.

Mivel a németek nem tudtak blokádot bevezetni Nagy-Britannia ellen, mindkét világháború alatt nagyszabású tengeralattjáró-háborúval válaszoltak, ami a háborús évek alatt jelentősen befolyásolta legalábbis a brit étrendet, és akadályozta az amerikai kölcsönbérleti program keretében Nagy-Britanniába és a Szovjetunióba irányuló fegyverszállításokat. A német tengeralattjáró-akciók végül nem jártak sikerrel, ami nem mondható el az USA által Japán ellen indított tengeralattjáró-háborúról.

Az amerikaiaknak sikerült ténylegesen elvágniuk a japán tengeri közlekedést, és ellehetetleníteniük a japán gyarmatbirodalom erőforrásainak felhasználását. Nem felesleges felidézni az iráni-iraki „tankerháborút” sem, amikor a felek változó sikerrel próbálták korlátozni az ellenséges kikötőkből származó olajexportot, és ez sokat ártott a gazdaságuknak.

A háború során az orosz Fekete-tengeri Flotta kezdetben sikeresen hozta létre Ukrajna tengeri blokádját, megakadályozva az ország számára létfontosságú gabonafélék tengeri exportját. A Moszkva cirkáló elsüllyesztése, a Kígyó-sziget felszabadítása és a Fekete-tengeren az orosz hajók személyzet nélküli hajókkal való veszélyeztetése azonban lehetővé tette, hogy az ukrán erők hatékonyan feloldják a blokádot: 2024-re a tengeri gabonaexport mértéke csaknem a háború előtti szintre állt vissza. A blokád a jelek szerint a vasúti infrastruktúrát ért csapások ellenére sem tudta elvágni a nyugati fegyverszállítmányokat. Másrészt az orosz külkereskedelmet sem sikerült jelentősen korlátozni, Ukrajna partnereinek számos szankciócsomagja ellenére sem.

Sokkal kézzelfoghatóbb sikereket értek el a felek a társadalmi-gazdasági célpontokra mért csapások terén. Míg Oroszország első, 2022-2023 telén Ukrajna energetikai infrastruktúrája ellen indított csapáshadjárata általában véve sikertelen volt (bár egyes jelentések szerint az ukrán hatóságok akkor komolyan készültek Kijev kiürítésére), addig a 2024-ben újraindított támadások sokkal hosszabb távú károkat okoztak, leállítva Ukrajna hő- és vízerőműveinek nagy részét. A háztartási és ipari fogyasztók Ukrajna-szerte ismét áramkimaradásokat tapasztaltak, ami máris ahhoz vezetett, hogy a Nemzeti Bank 3,6 százalékról 3 százalékra módosította a 2024-es GDP-növekedésre vonatkozó előrejelzését. A Financial Times által megkérdezett illetékesek azt tanácsolják az ukránoknak, hogy készüljenek fel a „hidegre és a sötétségre”. Ugyanakkor, mint Szergej „Flash” Beszkresztnov blogger és a rádiótechnológia katonai szakértője véli, az ukrán hadiipar ilyen módon történő áramtalanítása nem lesz lehetséges az elosztott jelleg és a tartalék áramforrások elérhetősége miatt.

A német ipar elleni harc hasonló módszerét alkalmazta a brit légierő 1943-ban, amikor a Ruhr folyó gátjait és vízerőműveit speciálisan kialakított „pattogó” („dambuster”) bombákkal támadta. A hadjárat több hónapig tartott, de összességében a német gátak elleni légi hadjárat szánalmasan kudarcot vallott, és a német városokra mért csapások nem vezettek a háború folytatásával szembeni nyílt ellenállásához. Ez akkor változott meg, amikor az amerikaiak a német finomítók és szintetikus üzemanyag-gyárak felé fordították figyelmüket.

Ezek a hatalmas építmények rendkívül sebezhetőek voltak, és a katonai üzemekkel ellentétben nem lehetett sehogyan sem a föld alá rejteni őket. Ennek eredményeként 1945-re a légicsapások gyakorlatilag megfosztották a Wehrmachtot az üzemanyagtól, és közlekedési összeomlást okoztak, ami végül az ipari termelés visszaesését eredményezte.

Hasonló taktikát alkalmaznak most az ukrán erők, kamikaze drónokkal csapást mérve az orosz finomítókra és olajraktárakra. Az egy hónapja tartó hadjáratnak sikerült jelentősen csökkenteni az orosz benzin- és gázolajtermelést, aminek következtében a Roszsztat leállította a statisztikák közzétételét mind az ipar, mind a frontvonal számára szükséges üzemanyagtermelésről.

Eddig azonban nem sikerült komoly üzemanyaghiányt és szállítási összeomlást okozni, többek között a Fehéroroszországból és Kazahsztánból származó behozatal lehetősége miatt. Mindazonáltal az olajtermék-export csökkenése hatással lehet az orosz költségvetés bevételeire, bár nem olyan mértékben, hogy az gazdasági katasztrófához elegendő legyen.

Az orosz hadiipari termelés szempontjából sokkal komolyabb problémát jelent ebben az értelemben a munkaerőhiány és a polgári szektorral való kényszerű bérverseny. Eddig az orosz gazdaság a növekvő strukturális problémák ellenére elegendő biztonsági tartalékkal rendelkezik. Ami az ukrán hadiipari komplexumot illeti, annak fő belső problémája az, hogy az államnak egyszerűen nincs elég pénze ahhoz, hogy a vállalatokat teljes mértékben megterhelje védelmi megrendelésekkel. A probléma megoldására azt javasolják, hogy az ukrán védelmi vállalatoknak szóló szerződésekhez vonzzák az európai alapokat.

Az akarat, mint erőforrás

A katonai, gazdasági és humán erőforrások mellett fontos, hogy a hatóságok rendelkezzenek politikai akarattal és legitimitással, és hogy

a lakosság kész legyen továbbra is áldozatokat hozni a győzelem oltárán.

Így Oroszország, Németország és Ausztria-Magyarország első világháborúban való részvétele ezekben az országokban forradalmi mogalmakkal és a monarchiák bukásával végződött. Korábban, 1864-ben Abraham Lincoln amerikai elnök második ciklusra történő megválasztását a fronton kialakult patthelyzet és az emelkedő árak veszélyeztették, és csak olyan átütő győzelmek segítettek rajta, mint Atlanta bevétele. Figyelemre méltó, hogy Lincoln sikere nagyban volt köszönhető az Egyesült Államok történetében az első olyan szavazásnak, amelyet az aktív hadseregben szerveztek, ahol erős volt a republikánus szimpátia és a győztes végkifejletig tartó háború iránti vágy.

Az orosz-ukrán háborúban részt vevő felek előtt álló feladatot egyszerűsíti, hogy a gazdaság és a társadalom egészének mozgósítási szintje lényegesen alacsonyabb, mint a világháborúk idején. Így Oroszország katonai költségvetése 2024-re a GDP 6 százaléka, míg Ukrajnáé a GDP 22 százaléka. Összehasonlításképpen: az USA katonai kiadásai a második világháború alatt meghaladták a GDP 40 százalékát.

A „Demográfia kudarca” című Telegram-csatorna számításai szerint Oroszország 18-49 éves férfi lakosságának átlagosan mintegy 2 százaléka vesz részt a háborúban, Ukrajna esetében ez az arány 7-9 százalék. Ugyanakkor az Egyesült Államokban a második világháború alatt a megfelelő korú férfi lakosság akár 20%-át is besorozták. A mindkét ország gazdaságában zajló negatív folyamatok ellenére az élelmiszerjegyek és hasonló korlátozások bevezetéséről szó sem lehet. A háború teljes hatását csak a frontvidékek lakói, a katonák és családtagjaik, barátaik érezték meg.

Ebben az összefüggésben nem meglepő, hogy egy nagyszabású felmérés szerint az ukránok többsége még mindig helyesli Zelenszkij elnök tevékenységét, ellenzi, hogy a háború alatt elnök- és parlamenti választásokat tartsanak, nem tartja túlzottnak a mozgósítás szintjét (idén februárban), hisz az ukrán győzelemben, a területek feletti ellenőrzés visszaállításával legalább a 2022. február 24-i irányvonal mentén, és hajlandó bizonyos személyes áldozatokat hozni, például magasabb árakat, adókat vagy közüzemi számlákat fizetni.

Természetesen a legtöbb ilyen mutató csökkent 2022-hez képest, de korai lenne még legitimációs válságról beszélni, a Kreml dezinformációs nyomása ellenére. Az ukrán mozgósítási törvény hatályba lépése, amely komoly korlátozásokat vezet be a „dezertőrökkel” szemben, érzékelhető tiltakozások nélkül zajlott, bár a hírek szerint májusban több katonát mozgósítottak, mint az előző négy hónapban.

Hogy az orosz állampolgárok hajlandóak-e személyes nehézségeket elviselni a háború folytatásáért, azt nehéz lenne megmondani, de figyelemre méltó, hogy az orosz vezetés makacsul vonakodott újabb mozgósítási hullámot bejelenteni, pedig ez megoldaná az utánpótlás problémáinak nagy részét.

Az a helyzet, amikor a lakosság békét akar, de ugyanakkor kész a háborút annak – véleménye szerint – igazságos végéig folytatni, nem egyedi: így vezettek 1917-ben Franciaországban a katonaság sztrájkjai és lázadásai hatalmi válsághoz és kormányváltáshoz, de nem a megadáshoz, mert annak feltételei nem feleltek volna meg maguknak a tiltakozóknak sem.

Összefoglalva: a háború Oroszország és Ukrajna között még hosszú évekig tarthat – mindkét félnek megvannak hozzá a katonai, gazdasági és erkölcsi erőforrásai. Más kimerítő háborúk tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy e három tényező bármelyikében hirtelen bekövetkezhet a döntő áttörés, és bármelyik elég ahhoz, hogy előre meghatározza a háború kimenetelét. Ezért egy hosszú háború Oroszország és Ukrajna között, bár lehetséges, nem törvényszerű.

Leszögezhetjük: ezt a háborút tehát akármeddig vívhatják a felek, de bármikor véget is érhet, ha valahol megbillen a ma még tartó egyensúly.

Szele Tamás