Hát kérem, úgy néz ki hogy tegnapelőtt elkövettem egy tévedést. Mondjuk nagyon nagy tévedés nem volt, de akkor sem lehet így hagyni a dolgot. Tehát: mint kiderült, engem és szüleimet nagy valószínűséggel talán mégsem Méhes György jelentett fel, bár amekkora ráhagyással dolgozott az öreg, bármi elképzelhető, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.

(Képünk illusztráció)

Szóval, az úgy volt, hogy engem Váradon párszor laposra vertek a Securitatén, ez hozzátartozik a gyári kiszereléshez, az akkori és ottani világhoz, mondjuk úgy: ez volt a normális. Hozzá kell szokni. Mikor elolvastam az Átlátszó Erdély oknyomozó írását, majdnem világossá vált előttem: ugyan nekem még Kolozsvárhoz is kevés közöm volt, legyünk őszinték, alig ismertem ott valakit, de hát ha Méhes György több száz embert súgott be, akkor könnyen lehet, hogy valószínűleg neki köszönhettem a kellemetességeket. Azért az egy kis világ volt, talán, ha 150-200 ember írt akkor és ott magyar nyelven, közöttük olyan Élő Istenek, mint Kányádi Sándor, és olyan botladozó emberkék, mint... hadd ne mondjak neveket. Mondjuk a sajátomat sem, de távolról nem én voltam a legrosszabb eset.

Hanem arról nekem fogalmam sem volt, hogy ezt a témakört komoly, felnőtt emberek, társadalomtudósok kutatják is. Sőt, ez egy egzaktnak tekinthető kutatási terület, viszonylag pontos adatokkal.

Hát kérem, az derült ki, hogy engem és csatolt részeimet azért nem jelenthetett fel Méhes György, mert az inkriminált időpontban épp Kányádi Sándorra volt ráállítva. Ez viszont valóban igaz kell legyen – Kányádihoz képest én gyönge porszem vagyok és leszek is a Kárpátok hideg szelében, ráadásul akkor még állítólag Balogh Edgár is célkeresztbe került – hát ha nem ő volt, akkor legfeljebb nem. Annál rosszabb a valós helyzet...

Ettől még úgy elvertek, különben nem is egyszer, csak egyet írtam meg, mint Potrien őrmester a tevéjét. Hogy akkor ki jelenthetett fel? Tulajdonképpen bárki. Hogy dühös voltam? Az tán csak természetes. Azért az ember nem szokta megköszönni az ilyesmit, mármint, ha csak nem elmebeteg.

Száz szónak is egy a vége: tévedtem, ha nem is nagyot. Ha tegnapelőtt voltam olyan bátor, hogy Tamási Áront idéztem, aki soha nem hazudott, ma legyek olyan bátor, hogy valljam be a tévedésemet.

Ha ugyan ez tévedés. Amekkora bolondokháza volt akkor és ott, azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy mégis igazam volt – de ne legyen, na. Különben az ügy fejleményei és bonyodalmai már kezdik elérni az átláthatatlan őskáosz szintjét, lassan már magam sem értem, mi történt és kivel. Ami baj, mert legalább nekem érteni kéne.

A legnagyobb csalódás Sütő András esete volt – én soha nem hittem volna, de bebizonyították nekem okos emberek, hogy hát bizony ő is jelentett. Sőt, feljelentett.

Menjünk vissza Tamási Áronhoz és Karácsony Benőhöz, Kuncz Aladárhoz... és Benedek Elekhez. Bennük legalább nem lehet csalódni.

Véleményemet egyébként fenntartom: elég pocsék dolog, mikor az embert hátba lövik a kökösi hídon. Főleg, ha a saját ágyújával teszik.

Egyébként a többi stimmel.

Szele Tamás