Nos, október hetedike van, a nagyon rossz emlékű Hamász-támadás évfordulója. Itt van tehát annak az ideje, hogy számot vessünk: egyáltalán, mi történt? Hogyan kerülhetett erre sor? Mi értelme volt és mi értelme van a mostani háborúnak? Mi célt szolgál? Mi ennek a veleje?

(Képünk illusztráció)

Előrebocsátanám, hogy lévén, mivel neológ izraelita vagyok, elfogult leszek. De azért próbálom kerülni a túlzott elfogultságot. Talán először is próbáljuk meg történelmi környezetbe helyezni a kérdést. A zsidók és a filiszteusok igen régen harcoltak egymással, az más kérdés, hogy a filiszteusok nagy valószínűséggel kicsit sem lehettek muzulmánok, főként azért, mert a Próféta (áldás és béke a nevének) körülbelül pár ezer évvel később született meg egyáltalán. A filiszteusok valószínűleg görög-trák eredetű kalózok lehettek, talán az Egyiptomot szétziláló „tengeri népek” csapatai, akik meglepően kitartónak bizonyultak, még építkeztek is, sőt, ami régészeti szempontból többet mond, ránk maradtak nem csak az épületeik, de még a szemétdombjaik is. Hát... szóval elég sok kutyalábszárcsont van ott, persze, ha éhes az ember, bármit képes megenni, de nagyon úgy tűnik, hogy ezek a filiszteusok egyszerűen szerettek kutyát enni. Mely állat a muzulmán vallásban igencsak tisztátalannak minősül, ráadásul kedves is.

Aztán később jöttek a perzsák, egyiptomiak, rómaiak, Izrael korántsem egységes népe ezt még valahogy kiállta, lényegében véve a római megszállást nem bírta ki, bár annak is több hulláma volt, de hát végső soron Bar Kochba lázadása után elpusztult a független állami lét, a Templomot lerombolták, így jártunk, megkezdődött a diaszpóra ideje. Melyet nem részleteznék, most egy nagy ugrással térjünk át a keresztes háborúk idejére. Azért nem olyan nagy az az ugrás...

Épp tegnap polemizáltam azon, hogy a nagyon fontos hattini csata idejében Nagy Szaladdin igazából egyáltalán nem volt kegyetlen. Kissé bonyolult a kérdés, mert Cahtilloni Raynald meggyilkolta volt a kedves húgát, és ezt az ember nehezményezni szokta, tehát lecsapta a fejét, de például a Templomos Rend Nagymesterét ugyanakkor életben hagyta, sőt, időnek múlásával haza is engedte. Egyik kedves mondásom, hogy „Keleten semmi sem egyszerű”. És tényleg nem az.

Tulajdonképpen az egésznek az vetett véget – és itt érünk el okfejtésem velejéhez – miszerint a törökök is, de főként a mongol csapatok is feltűntek észak felől. Mármost az ottomán törökökkel még lehet harcolni, de a mongolokkal képtelenség, ugyanis a mongol harcmodor egyszerűen embertelen volt abban az időben. Nálunk is jártak, olyan emlékeink maradtak ránk a tatárjárás korából, hogy fel sem idézném ezeket – ha Batu időben meg nem hal, mind kipusztulunk. Például találtak az Alföldön a régészek egy összedőlt kemencét, amibe bemenekült egy asszony a két gyermekével, hogy meg ne találják: a mongolok elevenen megégették őket. Ugye, a kemence adott volt.

Mindenesetre Izrael ottomán uralom alá került – amint korábban bizánci uralom, majd keresztes utalom alatt állt – és hát ezen csak Arábiai Lawrence és Balfour próbált változtatni, egyik jobbra, másik balra. Végső soron a helyzetet David ben Gurion oldotta meg. Izrael állam 1948-as kikiáltásával. (Persze, ez egy nagyon nagy ívű áttekintés, a pontosság igénye nélkül). Mindenesetre Izrael, mint állam létrejött, ha nagyon jól nem is állt anyagilag, de megvédte magát a rá támadó szomszédaitól, és hát cseperedni kezdett, sőt, most már nyugodtan tekinthető harcokban edzett felnőttnek.

Nos, miért volt fontos ezt ismertetni?

Azért, mert a ma egy éve történt terrortámadás felrúgta a háborúk összes eddig ismert szabályait és elfogadott rendszerét. Most csak Carl von Clausewitzet idézném, aki azt írta, miszerint „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” Igen, de nem a pusztítás a célja. Hát hiszen ha az ember területet is foglalna, mi értelme volna a lakosság kiirtásának? Márpedig Dél-Izraelben ez történt, mongol módon támadtak rá fegyvertelen civilekre (bár tudomásom szerint egy kibuc képes volt megvédeni magát, ott egy hölgynek helyén volt az esze, és megszervezte a védelmet). Mindenesetre a modern háborúk történetében ilyen precedens kevés akad, ha egyáltalán találni is erre példát.

Nyilván, a válaszlépés méltó volt a támadáshoz. Nem mindig tökéletes: Moltke írja, hogy „egyetlen haditerv sem képes túlélni az ellenséggel való harcérintkezést”, az IDF nem készülhetett fel több ezer kilométernyi alagútrendszerre, most már ennek egy részét az utászalakulatok berobbantották – mivel nem összefüggő járatokról van szó, nem lenne okos dolog egyszerűen elárasztani ezeket vízzel. Meg hát ott őrzik a túszokat is, igazság szerint ez egy nagyon-nagyon hosszú háborúnak néz ki, és Irán támadásai csak rontanak a helyzeten.

A csoda tudja, hogyan lehetne ezt megoldani. A libanoni Hezbollah ugyan békétlenkedik, a Bekaa-völgy megszállása elkerülhetetlennek tűnik, ahogy a körülbelül öt mérföldes „cordon sanitair” létrehozása is (bár a mai tüzérség képességei mellett ez ugyan bakfittyet sem ér, de hát ki tudja, miféle tüzérsége van a Hezbollahnak, leginkább orosz és iráni készülékekről lehet szó). Szóval jobb lenne hátra szorítani őket az északi Awaii folyóig.

Persze ez a Hamász problémáját nem oldja meg, hiszen nekik még van két harcoló dandárjuk (elég rossz állapotban, ha hihetünk a híreknek) Gáza környékén, de hármat azért már megvertek. Sőt, szét is. Annyi gonddal kevesebb.

Mindent összevéve: a ma egy évvel ezelőtt lezajlott terrortámadás főként azért váltott ki minden korábbinál keményebb katonai választ, mert – aljas és megalázó volt. Igen, mint egy mongol rajtaütés. Minden válaszlépés jogosnak tekinthető, amennyiben megfelel a hadijog szabályainak és a háborúkban általánosan elfogadott szokásoknak.

A Hamász ezeket rúgta fel. A Hezbollah is. Ám lássák a következményeket.

Legalább túszokat ne ejtettek volna.

Szele Tamás