Vannak dolgok, amikről fogalmunk sincs, ilyen például Stonehenge valódi célja, a kóla receptje és az, hogy a jelenlegi vereségek után végső soron mi lesz a Hezbollahhal. Másfelől meg, erről csak a Hezbollah történetének ismeretében lehet spekulálni, azt pedig – a Hamásszal ellentétben – minálunk kevesen ismerik. Ezen segít Jurij Macarszkij ukrán újságíró részletes tanulmánya, ami a The Insiderben jelent meg. Akkor lássuk tehát a Hezbollah múltját, jelenét és lehetséges jövőjét.

(Képünk illusztráció)

Az elmúlt hónapban Izrael több példátlanul erős csapást mért a libanoni Hezbollah terrorszervezetre. Az egyikben megölték a szervezet régi vezetőjét, Hasszán Naszrallahot, és gyors egymásutánban több potenciális utódját, köztük a Hezbollah javasolt új vezetőjét, Hashem Szafieddint is hasonló módon likvidálták. A csipogók felrobbantása megbénította a Hezbollah alacsonyabb szintű vezetését és megzavarta elsődleges riasztórendszerét, míg a súlyos rakétatámadások megsemmisítették fegyverkészleteinek jelentős részét. Nyilvánvaló, hogy a szervezet már nem lesz olyan befolyásos és veszélyes, mint egykor volt: nincs senki, aki kellő tekintéllyel rendelkezne ahhoz, hogy Naszrallah egyértelmű utódjaként lépjen a helyére, és a csoport által az évek során felhalmozott fegyverzetet az izraeli hadsereg valószínűleg heteken belül felszámolja. Azonban még mindig túl korai lenne teljesen leírni a Hezbollahot – sorsáról végső soron Irán fog dönteni.

A forradalom exportálása

„Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy forradalmunkat exportáljuk a világ minden tájára!” – jelentette ki Khomeini ajatollah, az újonnan létrehozott Iráni Iszlám Köztársaság legfőbb vezetője még az 1980-as években. Ő és szövetségesei magától értetődőnek tartották, hogy a győztes iráni iszlám forradalomnak legalábbis az egész Közel-Keleten el kell terjednie, de ideális esetben globális mozgalommá kell válnia. E törekvések útjában azonban több kulcsfontosságú tényező állt, amelyek közül a legjelentősebb a vallási volt. Irán síita ország, míg az arab államokban vagy túlnyomórészt szunnita a lakosság, vagy – mint Bahrein vagy a Szaddám Husszein vezette Irak esetében – a szunniták teljesen átvették az irányítást és uralkodtak a síita többség felett. Ilyen körülmények között Iránnak Libanonban volt a legkönnyebb megvetnie a lábát.

Libanon olyan ország, amely nem hasonlít egyetlen másikhoz sem a világon. A szomszédaitól erdőkkel és hegyekkel elszigetelt területe évszázadok óta menedékként szolgál az iszlám hatóságok által eretneknek – vagy egyenesen ellenségesnek – tartott vallási csoportok és szekták számára. Keresztények (katolikusok, ortodoxok és az örmény apostoli egyház követői), síiták, drúzok, alaviták és szunniták egyaránt otthonra leltek itt.

Ezek a közösségek évszázadokon át az arab kalifák, az oszmán szultánok, majd az első világháború után a franciák (gyakran névleges) uralma alatt éltek. Utóbbiak az 1940-es években dolgozták ki Libanon bonyolult politikai rendszerét, amikor kivonultak a Közel-Keletről. Ez a konfesszionalizmus néven ismert rendszer a nemzeti parlamentben meghatározott számú helyet osztott ki minden vallási közösségnek, és biztosította, hogy a kulcsfontosságú kormányzati pozíciók a legnagyobb csoportok között oszoljanak meg. Az alkotmány szerint csak maronita keresztény lehet elnök, a miniszterelnöknek mindig szunnitának kell lennie, a parlament elnökét pedig kizárólag a síiták közül választják. Ezzel a módszerrel minden közösségnek szerepet akartak biztosítani az ország irányításában. A dolgok azonban nem a tervek szerint alakultak.

Libanon 1943-as függetlenné válásakor a lakosság többségét a keresztények tették ki. Hamarosan azonban elkezdtek felzárkózni hozzájuk a hagyományosan nagyobb családokkal rendelkező muszlimok. A demográfiai egyensúlyt tovább rontotta az arab-izraeli háborúk miatt az országba özönlő palesztin menekültek – túlnyomórészt szunniták – ezreinek beáramlása. A muszlimok nagyobb beleszólást kezdtek követelni Libanon belügyeibe, és a parlamenti kvóták felülvizsgálatát követelték, míg a keresztények a lehető leginkább ellenálltak ennek a nyomásnak. 1975-ben a felekezeti feszültségek polgárháborúvá fajultak. A konfliktus kezdetén a legnagyobb síita csoport az Amal Mozgalom volt, amely nem sokkal a harcok kitörése előtt alakult meg, és azt hirdette, hogy célja a síiták védelme a szunniták és a keresztények részéről érkező potenciális fenyegetésekkel szemben. Az Amal fő ellenfelei hamarosan a Palesztinai Felszabadítási Szervezethez (PFSZ) kapcsolódó szunnita menekültek lettek.

Az 1980-as évek elején Izrael dél-libanoni inváziója révén új front nyílt a palesztinok ellen. Bár az Amal és az izraeliek között nem voltak sem hivatalos kapcsolatok, sem pedig ideiglenes szövetség, a beavatkozás súlyos válsághoz vezetett a libanoni síita közösségen belül. Az Amal vezetői az izraeliekkel való tárgyalások és a szekuláris állammodell megőrzése mellett érveltek, a parlamenti és kormányzati helyek némi újraelosztásával a muszlimok javára.

A Hezbollah születése

Eközben a libanoni síita militánsok körében elkezdtek terjedni a globális iszlám forradalom eszméi – és ez nem a Teherán által küldött ügynökök részvétele nélkül történt. Ezen eszmék támogatói egy iszlám köztársaság létrehozását követelték Libanonban, és elutasítottak minden kompromisszumot Izraellel. Úgy vélték, hogy a zsidó államot el kell pusztítani, és minden libanoni szunnita palesztinnak, esetleg minden más libanoni lakossal együtt, aki nem akar egy Irán-barát államban élni, el kell költöznie az országból. Ezek a síita radikálisok elszakadtak az Amaltól, és saját militáns szervezetet alapítottak. A finanszírozást, a fegyvereket és az oktatókat Iránból hozták. Az ajatollahok így teljesítették saját alkotmányukban foglalt feladatukat, amely az iszlám forradalom világméretű elterjedéséhez szükséges feltételek megteremtésére szólít fel. Így született meg a Hezbollah.

Irán nélkül a Hezbollah nem létezne – legalábbis a jelenlegi formájában biztosan nem. A szervezet története során ideológiailag, politikailag és pénzügyileg is Teheránhoz kötődött. Az azonban továbbra is nyitott kérdés, hogy a Hezbollah eredetileg iráni kezdeményezés volt-e, vagy az ajatollahok csupán átvették az irányítást egy hozzájuk ideológiailag közel álló szervezet felett. Az viszont tagadhatatlan, hogy a Hezbollah a világ egyik legveszélyesebb terrorszervezete lett.

„Bejrút a halál és a pusztítás szinonimájává vált” – állt a Pittsburgh Post vezércikkében, amely 1983 áprilisában jelent meg, nem sokkal egy, a libanoni fővárosban elkövetett nagyszabású terrortámadás után. Abban a konkrét esetben egy öngyilkos merénylő egy közel egy tonna robbanóanyaggal megrakott furgont robbantott fel az amerikai nagykövetség előtt, több mint 60 ember halálát okozva. Néhány hónappal később, 1983 októberében 307 ember vesztette életét, amikor robbanóanyaggal megrakott teherautókat robbantottak fel az amerikai és francia katonáknak otthont adó laktanyák kapujánál. Mindkét támadást a Hezbollah hajtotta végre, amely 1983-ban még annyira ismeretlen volt, hogy csak évekkel később derült ki a történelem legvéresebb terrortámadásaiban való részvétele.

A Hezbollah hivatalosan 1985-ben jelentette be működését, amikor politikai kiáltványt adott ki, amelyben az összes nyugati hadsereg kiűzését követelte Libanonból ( ezek a csapatok eleve csak a polgárháború miatt tartózkodtak az országban). A kiáltvány kifejezte hűségét Irán legfelsőbb vezetőjéhez, és ígéretet tett Izrael elpusztítására. Abban az időben a Hezbollah csak egy volt a Libanonban harcoló milíciák közül, de hamarosan Hasszán Naszrallah sejk vezetésével az ország egyik fő politikai erejévé vált.

A született Sheikh

„Amikor 10 vagy 11 éves voltam, a nagymamámnak volt egy sálja. Egy hosszú fekete sál. A fejem köré tekertem, és azt mondtam a családomnak: „Teológus vagyok, mögöttem kell imádkoznotok” – emlékezett vissza Hasszán Naszrallah, aki felnőttkorában sem jelent meg soha fekete turbán nélkül. (Mondjuk ha akkor kicsit jobb modorra tanítja a kedves édesapja, másként alakul a közel-keleti történelem).

Ez a fajta turbán nem csupán a teológusok megkülönböztető jegye – színe a síita iszlámban azt jelzi, hogy viselője Mohamed próféta leszármazottja. A valóságban a világon több tíz-, sőt százezer leszármazottja van a prófétának (még olyan feltételezések is felmerültek, hogy brit uralkodók is ebbe a vérvonalba tartoznak), de Hasszán Naszrallah lett a leghíresebb közülük. Első pillantásra semmi sem utal erre: a szülei nem voltak vallásosak, kisvállalkozást vezettek, és Hasszánt – sok testvéréhez hasonlóan – világi iskolába küldték. Hasszán önállóan folytatta a vallásos tanulmányokat, sőt Korán-tanulócsoportot is szervezett.

Amikor Libanonban kitört a háború, a leendő sejk még csak 15 éves lehetett, de már elég befolyásos volt ahhoz, hogy kinevezzék az Amal hivatalos képviselőjének abban a faluban, ahol a családja élt. A középiskola elvégzése után Naszrallah Irakba ment teológiát tanulni, de Szaddám Husszein kormánya hamarosan kiutasította (más libanoni síitákkal együtt). A fiatal síita hazatért, teljesen azonosult az iszlám forradalom eszméivel, és még a síita értelmiségiek egy szűk körébe is bekerült, amelynek erőfeszítései révén a Hezbollah elszakadt az Amaltól.

A szervezet politikai szárnyának az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején történt megalakulása óta Naszrallah volt a csoport egyik vezetője és ideológusa. 1992-ben megválasztották a Hezbollah főtitkárává, és a háború utáni első választásokon az új párt nyolc helyet szerzett a libanoni parlamentben. A szervezet politikai szárnyának struktúrája ekkor alakult ki, és a mai napig változatlan. A Hezbollahot a főtitkár vezeti, aki felügyeli a szervezet Legfelsőbb Tanácsát (Súra), amelyhez a főtitkárhelyettes és öt másik tanács vezetői is tartoznak. Ezek között van a Politikai Tanács, amely a más pártokkal és szervezetekkel való együttműködésért felelős; a Parlamenti Tanács, amely a Hezbollah törvényhozási tevékenységét szabályozza; a Végrehajtó Tanács, amelynek tagjai a gazdasági és karitatív tevékenységet irányítják; a Jogi Tanács; és a Dzsihád Tanács, amely a katonai műveletek tervezéséért felelős. A főtitkárnak joga van beavatkozni e tanácsok bármelyikének munkájába, és a szervezet vezetőjének jóváhagyása nélkül nem lehet végrehajtani az általuk hozott döntéseket.

Formálisan a Végrehajtó Tanács jogosult új főtitkárt kinevezni, a tagjai közül választva egyet. A szervezet megalakulása óta azonban csak egyszer változott a főtitkár ilyen választás útján. Az 1990-es évek elején a Hezbollah első vezetője, Szubhi al-Tufajli átadta pozícióját Abbász al-Muszavinak, akit néhány hónappal később izraeli légicsapásokban megöltek. Ez 1992. február 16-án történt. Azóta, 2024 októberéig Hasszán Naszrallah vezette a Hezbollahot, tehát uralma még államfők és pártvezetők között is példátlanul sokáig, harminckét évig tartott. Amikor először került a szervezet élére, még volt egy olyan rendelkezés, amely két ciklusra korlátozta a legmagasabb tisztséget. Hogy alkalmazkodjon hozzá, a Súra eltörölte ezt a szabályt, lehetővé téve, hogy Naszrallahot korlátlan számú alkalommal újraválasszák.

Sok libanoni felháborodott ezen, de Hasszán Naszrallah lett az ország valódi arca, Libanon legelismertebb állampolgára a világban. Portréi Bejrút és Teherán utcáin lógnak, a képmásával ellátott gombokat Gázában szuvenírboltok árulják, a Naszrallahot ábrázoló hűtőmágnesek pedig kedvelt dísztárgyak Damaszkuszban. Vezetése alatt a Hezbollah egy ismeretlen csoportból Irán legfontosabb és legképzettebb szövetségesévé vált.

A Súra döntése, miszerint Naszrallahot nem váltja le senki mással, nem születhetett meg Teherán jóváhagyása nélkül. Az ajatollahoknak szükségük volt egy lojális, ugyanakkor aktív és pragmatikus vezetőre, aki képes független döntéseket hozni, amelyek nem mondanak ellent az Iszlám Köztársaság érdekeinek. Hasszán Naszrallah éppen ilyen személynek bizonyult, ezért maradt élete végéig a Hezbollah főtitkára. A Hezbollahot egy bűnbandából hatalmas birodalommá alakította át, amelynek szinte teljhatalmú politikai szárnya, befolyásos médiastruktúrája és jótékonysági alapítványi hálózata volt, amely hatékonyan vásárolta meg az elszegényedett síiták hűségét olyan alapvető szükségleti cikkekkel, mint a gabona és a konzervek. A főtitkárnak ráadásul nemcsak a szervezet magját – a régi gengszterbandát – sikerült megőriznie, hanem egy modern, ütőképes terrorista hadsereggé is fejlesztette a szervezetet.

Szavazz és harcolj!

A Hezbollah évtizedeken át ötvözte a politikai tevékenységet a terrorizmussal, és gyakran nem volt világos, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. 2008-ig a pártközi megállapodások két miniszteri tárcát biztosítottak a szervezetnek minden libanoni kormányban. 2008-ban a párt és szövetségesei még jelentősebb engedményeket szereztek más politikai erőktől. A Hezbollahnak garantálták az összes minisztérium egyharmadát (a minisztériumok számának növekedésétől vagy csökkenésétől függetlenül ez az arány állandó maradt), plusz egy további miniszteri posztot. A Hezbollah így valójában nemcsak a tárcák egyharmadát, hanem a kormány feletti teljes ellenőrzést is megszerezte. A többi miniszter bármilyen kísérlete, hogy Naszrallah és közeli tanácsadói akarata ellenére cselekedjen, a kabinet munkájának bojkottjához vezetne a Hezbollah miniszterei részéről és súlyos politikai válságot idézne elő.

A libanoni kormány feletti ellenőrzés létfontosságú volt a Hezbollah számára. Fegyveres szárnya maradt az egyetlen olyan nem állami katonai alakulat, amelyet a polgárháború után nem oszlattak fel. Egy jól felfegyverzett és kiképzett síita katonai csoport jelenléte nyugtalanította a többi libanoni közösséget, és aggodalmat keltett világpolitikai szinten is. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2006 augusztusában elfogadott 1709. számú határozata tartalmazta a szervezet lefegyverzésére vonatkozó felhívást. Annak megakadályozására, hogy libanoni ellenfelei ezt a felhívást cselekvési felhatalmazásként értelmezzék, a Hezbollah (más politikai erők képviselőinek megfélemlítésével vagy megvesztegetésével) de facto vétójogot biztosított magának a kormányban. Ez a helyzet egészen 2019-ig fennállt, amikor a végeláthatatlan pénzügyi válság miatt kétségbeesett libanoni polgárok tömegtüntetései arra kényszerítették a hatóságokat, hogy felülvizsgálják a kabinet összetételét, és engedményekre kényszerítették Naszrallahot.

A politikai intrikák, a versenytársak zsarolása és a politikai merényletek mellett a Hezbollah fegyverkezett, harcolt és új háborúkra készült. Egyesek a csoportnak tulajdonítják az izraeli csapatok 2000-es dél-libanoni kivonulását, bár a megszállás befejezéséről szóló döntést belső izraeli tényezők éppúgy befolyásolták, mint a Hezbollah folyamatos támadásai. 2006-ban a Hezbollah rövid, de véres libanoni konfliktusba rángatta Izraelt, ami a zsidó állam első háborúját jelentette, amelyet nem arab országok vagy palesztin csoportok, hanem közvetlenül iráni ügynökök ellen vívott. Naszrallah fegyveresei és katonai tanácsadói a szíriai polgárháborúba is beavatkoztak, hozzájárulva Bassár el-Aszad rezsimjének fennmaradásához.

Se vezető, se fegyver: mi lesz most?

A 2020-as években a Hezbollah új szakaszba lépett, miután elvesztett néhány politikai pozíciót, de továbbra is az egyik legfontosabb hatalmi szereplő maradt a Közel-Keleten. Még mindig hatalmas területeket ellenőrzött Dél-Libanonban, az izraeli határ mentén. A Hezbollah ezeket a területeket óriási katonai bázissá alakította át, összpontosítva a rakéták és tüzérségi eszközök tekintélyes készleteit (akár 150 000 darabról is lehet szó), bunkereket és óvóhelyeket ásott emberei számára, és műhelyeket hozott létre drónok építésére és karbantartására.

A csoport szakemberei évek óta dolgoztak egy olyan kommunikációs rendszeren, amelyet úgy terveztek, hogy a lehető legkevésbé legyen átlátható az ellenség – vagyis Izrael – számára. Kezdetben a Hezbollah Libanon-szerte külön telefonvonalakat fektetett le, amelyek elkülönültek az országos hálózattól, de hamarosan rájöttek, hogy valaki mégiscsak rácsatlakozott ezekre. Következésképpen felhagytak a vezetékes telefonokkal, és egy személyhívó rendszert alkalmaztak. Ezt a rendszert az alapoktól kezdve építették ki – a Hezbollah által és kizárólag a Hezbollah számára. Úgy tervezték, hogy külső erők számára hozzáférhetetlen legyen.

Hassan Nasrallah személyesen sürgette követőit, hogy hagyjanak fel a mobiltelefonokkal, és kizárólag a csipogókra hagyatkozzanak. A csoporton belüli helyi parancsnokok mozgósításának elsődleges eszközévé a személyhívók váltak. A mozgósítás kezdetét jelző titkosított üzenetek kézhezvételét követően ezeknek a parancsnokoknak össze kellett gyűjteniük beosztottjaikat, és a vezetés által kijelölt helyszínekre kellett küldeniük őket. Elméletileg a Hezbollah képes volt arra, hogy órákon belül mozgósítsa a teljes hadseregét, majd a déli bunkerekbe és óvóhelyekre irányítsa azt egy Izrael elleni támadáshoz.

A szervezetet egészen a közelmúltig három pillér tartotta fenn: a határ menti katonai infrastruktúrája, a harcosok elméletileg hozzáférhetetlen mozgósítási rendszere a csipogókon keresztül, és természetesen maga Hasszán Naszrallah. Aztán mindhárom pillér napokon belül összeroppant. Először is, a Hezbollah parancsnokai robbanásszerű meglepetést éltek át, amikor egyszerre detonáltak a személyhívóik, ami több tucat, ha nem több száz katonai szakember elvesztését eredményezte, és a csoport a kommunikáció és a mozgósítás legfőbb eszköze nélkül maradt. Ezután következett egy nagyszabású izraeli támadás a csoport határ menti fegyverraktárai és rejtekhelyei ellen. Végül magát Hasszán Naszrallahot is megölte egy izraeli rakétacsapás az egyik bunkerében.

Egyértelmű, hogy a szervezet már nem lehet olyan befolyásos és veszélyes, mint az elmúlt években volt. Naszrallah árnyékában, aki soha nem mutatott hajlandóságot a hatalom megosztására, nem jelent meg olyan vezető, aki felérhetne népszerűségével és befolyásával. Az évek során felhalmozott fegyvereket pedig Izrael valószínűleg az elkövetkező hónapokban vagy akár hetekben megsemmisíti.

Korai lenne azonban teljesen leírni a Hezbollahot. A libanoni síiták túlnyomó többsége hagyományosan a csoportra szavaz, vagy legalábbis tisztelettel tekint rá. A Hezbollah társadalmi támogatottsága figyelemre méltóan rugalmasnak bizonyult, még súlyos gazdasági és politikai válságok idején is. Továbbá, bár a csoport katonai struktúrája nagy veszteségeket szenvedett, valamennyire mégis kitartott. A fegyveresek – köztük számos rosszul kiképzett milícista – száma elérheti a 100 000 főt, és a csipogók felrobbantása őket nagyrészt nem érintette.

A csoport jelenlegi körülményei még némi hasonlóságot is mutatnak a korai évekhez, amelyeket viszonylag ismeretlen vezetők jellemeztek, akik nem sokáig maradtak hatalmon, a közép- és alsó szintű parancsnokok hiánya és az adminisztratív zűrzavar – mindez a háború aktív szakaszában alakult így. Előre tekintve: a Hezbollah jövője nagyrészt Irántól függ. Teherán megpróbálhatja feltölteni a csoportot pénzzel és fegyverekkel, mindent elkövetve arzenáljának és befolyásának helyreállítása érdekében. Ugyanakkor a közel-keleti erők jelenlegi összefonódását tekintve Irán inkább a jemeni hutikkal vagy a különböző iraki milíciákkal való szorosabb együttműködésre is helyezheti a hangsúlyt. Az iráni ajatollahok fekete turbánjai alatt az egykor legfontosabb szövetségeseik sorsa dől el.

Láthatjuk tehát: a Hezbollahot épp most győzik le, de igazából nem Izrael fogja megszüntetni ezt a terrorszervezetet, hanem Teherán. Vegyük tekintetbe, hogy a Hezbollah újjászervezése, kiképzése és újra felfegyverzése nagyságrendileg majdnem annyiba kerülne, mint amennyit Irán eddig összesen rájuk fordított, és ne feledkezzünk meg az iráni gazdaság szánalmas állapotáról sem. A már meglévő, aktív terrorszervezetek támogatását – a saját polgárai nyomora árán – még talán megengedheti magának Khamenei, de egy teljes hadsereg újjáalakítását valószínűleg nem. A Hezbollah sorsa – ezt már én mondom, nem Macarszkij – háromféle lehet:

• Beolvadás egy másik, még működő terrorszervezetbe, ahol szívesen látják ezt a rengeteg fegyverest. Vegyük ide annak lehetőségét is, hogy több részre szakad és ezek a részek különféle milíciákhoz csatlakoznak.

• A teljes eljelentéktelenedés, legalábbis egy időre, aztán a feltámadás más formában. Gondoljunk az ISIS-re, amiről a tavalyi év második feléig a szakértőkön kívül mindenki úgy hitte: tökéletesen legyőzték őket, írmagjuk sem maradt. Viszont a khoraszáni ág átszervezte magát és tevékenységét, most pedig egymás után követik el a merényleteket. Ez nem kizárható a Hezbollah esetében sem.

• Teherán elzárja a pénzcsapot, nem ad több fegyvert, és általában véve elengedi a Hezbollah kezét Irán gazdasági problémái miatt. A szervezet pénz, paripa és fegyver hiányában feloszlik. Ez megnyugtatná (ideig-óráig) Khamenei sokszínű, távolról sem egységes ellenzékét, viszont Irán sokat veszítene politikai befolyásából a térségben, és létrejöhetne egy olyan koalíció az Öböl-menti államok és Izrael között, ami tartós, de legalább egy-két évtizedes, kompromisszumokon és közreműködésen alapuló békét garantálna. Ez lenne az ideális megoldás, de sajnos ettől vagyunk a legtávolabb.

Azt tehát tudjuk, milyen volt a Hezbollah a múltban. Azt is sejtjük, milyen állapotban van jelenleg. A jövőjét illetően viszont csak találgathatunk.

Szele Tamás