Mint az köztudomású, Vlagyimir Putyin tegnapelőtt úgynevezett „Közvetlen Vonalat” tartott. Ez egy igen érdekes rendezvény, általában évente egyszer kerül rá sor, bár tavaly elmaradt. A műsor célja az, hogy fenntartsa a demokrácia látszatát az Oroszországi Föderációban, elvileg ugyanis bármely orosz állampolgár odatelefonálhat, és kérdezhet valamit az elnöktől.
(Képünk illusztráció)
Oroszország nem lenne az, ami, ha ez így volna. A kérdéseket nem az állampolgárok teszik fel, hanem az Elnöki Adminisztráció emberei, a betelefonáló mondjuk volgográdi tornatanárnő egyébként minimum FSZB-alezredes, és soha nem hangzanak el „állampolgári oldalról” kellemetlen dolgok. Így aztán az egész shownak az a rezüméje, amit a Meduza úgy fogalmazott meg, miszerint: „Oroszországban minden a lehető legjobban megy, a problémákat meg majd később megoldjuk”. Ez különben minden orosz vezető hozzáállása is, Rjuriktól napjainkig. Aztán vagy megoldják a problémákat, vagy – többnyire – nem, de gondoskodnak újabb gondokról is.
Ezt a „Közvetlen Vonalat” időnként egybekötik az éves nemzetközi sajtótájékoztatóval, mint most is: ez emlékeim szerint utoljára 2021-ben fordult elő, szóval kegyetlenül hosszúra nyúlik az adás, az idei négy és fél óra lett. Birtokomban van az elhangzottak leirata, nem kevesebb, mint 112 (száztizenkét) gépelt oldal hosszúságú, elolvasni is kín, nemhogy lefordítani és közreadni. Még az a jó, hogy Andrej Percev egész pontosan összefoglalta és elemezte a Riddle: Russia hasábjain, mert nagy gondban lennék ezzel a kásaheggyel, míg egyáltalán kezdek vele valamit. Miért ilyen hosszú? Pont azért, hogy a sajtó számára kezelhetetlen legyen. Senki ne is bántsa amiatt a kollégákat határon innen és túl, hogy inkább csak pár, fontosabb kérdést és választ elemeztek a végeláthatatlan diskurzusból, melynek során leginkább Putyin beszélt: pont azért tett így, hogy ne lehessen átfogó és világos képet alkotni Oroszország egyébként kétségbeejtő helyzetéről. Szerintem, ha tehette volna, két kérdés között felolvassa a moszkvai telefonkönyvet, és ha nem közlik szó szerint, amit mondott, bepereli vagy kiutasítja az illető sajtómunkásokat. De lássuk, mire jutott Percev!
Vlagyimir Putyin megtartotta éves sajtótájékoztatóját, amelyet több éve a „Közvetlen vonal Vlagyimir Putyinnal” elnevezésű televíziós kérdés-felelet műsorral kombinálnak. Az összevonás után ezek a korábban szenzációt nem ígérő események az elnök saját szórakoztatásán kívül minden értelmüket vesztették. A szervezők, akik az elnöki adminisztráció információs és politikai blokkját képviselik, Putyinnak azt a „népet”, „narodot” mutatják meg, amit éppen látni akar. Jelenleg az orosz vezetőt a háború foglalkoztatja, így az egyik házigazda Dmitrij Kulko katonai tudósító volt, és a háború témája egyértelműen túlsúlyba került. Az egyetlen kellemetlen és váratlan kérdés Keir Simmons amerikai újságírótól érkezett az NBC-től: „Nem sikerült elérni a „különleges katonai művelet” céljait. Sok orosz vesztette életét, köztük egy tábornok, akit a héten itt Moszkvában gyilkoltak meg. Szíria vezetőjét... eltávolították a hatalomból. Elnök úr, amikor Trump elnökkel találkozik, ön egy jóval gyengébb vezető lesz, mint korábban. Mit fog tenni? Mit tud majd kompromisszumként felajánlani?” – kérdezte Putyintól.
Putyint láthatóan bosszantotta a kérdés, de nem hagyta el derűs kedélye. Az elnök biztosította Simmonst, hogy Oroszország minden célját elérte Szíriában, bár Aszadnak és környezetének hatalmon tartását nemrégiben még az orosz hadsereg szíriai háborús céljaként tüntették fel. Putyin azt is hozzátette, hogy az orosz hadsereg erősebb, mint valaha, bár a valóságban ember- és felszerelés-veszteséget szenved el nap, mint nap. Putyin Simmons kérdésére adott válaszának hangvétele összhangban volt az utóbbi években Putyinra jellemző „hurráoptimista” szellemiséggel és a sajtóval vagy a polgárokkal folytatott kommunikációjának általános hangvételével. Az orosz államfő szívesen beszélt az orosz gazdasági növekedésről, a nyugati gazdaság problémáiról és az alacsony munkanélküliségről anélkül, hogy megemlítette volna, hogy az alacsony munkanélküliség valójában létszámhiányról árulkodik, és hogy a gazdaság a katonai költségvetés kiadásainak rovására növekszik.
Nem lehet azt mondani, hogy a rendezvény szervezői teljesen elfelejtettek beszélni azokról a társadalmi problémákról, amelyek a felmérések szerint az oroszokat aggasztják (ezek közül legelső az infláció). Az elnök válaszai aligha oldották a feszültséget, és nem tudtak volna kielégíteni egy valódi, élő és személyesen jelen lévő hallgatóságot. Putyin a növekvő béreket és a megnövekedett keresletet okolta az árak emelkedéséért, hozzátéve, hogy az oroszok reáljövedelme gyorsabban nő, mint az infláció: „Az áremelkedés valójában kellemetlen és rossz jelenség. De remélem, hogy a makrogazdasági mutatók általános fenntartásával ezzel is megbirkózunk”. A háború befejezésének lehetséges menetrendjéről is hasonlóan homályosan beszélt, bár még arra vonatkozóan sem tudott egyenes előrejelzést adni, hogy mikor szorítják ki az AFU-t a kurszki térségből. Természetesen nem tudta megállni, hogy ne említse meg egyes emberek problémáit (például egy német bevándorlóét, aki az orosz állampolgárság megszerzéséért küzd), amelyeknek a sajtótájékoztató után a tisztviselők gyors megoldását ígérték.
Putyin legutóbbi, állampolgárokkal folytatott kommunikációja azonban kijelentéseinek példátlan szabadosságát és közvetlenségét mutatta. A háborút például „valamiféle, unalom szülte zagyvaságnak” nevezte. „Tudják, amikor minden nyugodt, kimért, stabil, akkor unatkozunk. Stagnálunk. Azt szeretnénk, hogy történjen már valami Amint ez a valami elkezdődik, minden elfütyül a fülünk mellett: a másodpercek és a golyók is. Sajnos, most a golyók fütyülnek. Erre fel megijedünk, és azt mondjuk: „ez borzalmas”. Hát, szörnyű, az biztos. De ez azért nem annyira szörnyű”.
Egészen komolyan azt javasolta a nyugati országoknak, hogy folytassanak le egy „21. századi high-tech párbajt”: gyűjtsék össze a NATO-országok modern légvédelmi rendszereit az egyik kijevi létesítmény köré, majd az Oroszországi Föderáció lecsap erre a létesítményre az „Oresnyik” rakétával. Ha meg tudják védeni: nyertek. A rendezvény vége felé az elnök demonstrálta, hogy képes pornográf filmeket keresni az interneten, és még „a kicsikéiről” (gyermekeiről) is megemlékezett, bár korábban nagyon szűkszavúan beszélt a családjával kapcsolatban. Természetesen az esemény nem nélkülözte a Putyinra jellemző trágár vicceket sem.
Ez azt mutatja, hogy az orosz vezető már nem érzi úgy, hogy őt kötnék bármiféle normák vagy illemszabályok. Putyin rendkívül nyitott; elárulja, hogy a háborút izgalmas élményként, látványosságként, sőt játékként fogja fel (innen a „párbaj” felvetése). Putyin mindenható világvezérnek, szuperpolitikusnak látja magát, akit csak a megfelelő illemszabályok követése tarthat vissza bármitől is. Valójában ez a cinizmusig menő nyitottság teszi őt egyre veszélyesebb figurává a nemzetközi tárgyalásokon és eseményeken. Az Oroszországgal baráti viszonyban álló nagy országok (elsősorban Kína és India) vezetői eddig elviselték Putyin megnyilatkozásait, de egyre többen vannak, akik ezt unják, és egy ponton Putyin pimaszsága és közönségessége számukra is nehezen tolerálhatóvá válik. Ez nem jelenti azt, hogy India vagy Kína csökkenteni fogja a Kremllel való együttműködést, de a vezetői szintű találkozók, nyilvános események valószínűleg sokkal ritkábbak lesznek. A hazai közönség számára is kezdenek furcsának tűnni a hurráoptimizmussal párosuló cinikus megnyilatkozások. Putyin nem érti az ország problémáit, és különc viselkedése azt bizonyítja, hogy a vezető egyre mélyebbre csúszik a saját külön világába, és egyre inkább elszakad a valóságtól.
De a hát nem csak erről az eseményről szólt. Érdekes momentum, hogy Ramzan Kadirov újra megjelent a szövetségi belpolitikában, bár az ilyen visszatéréseket általában kísérő botrányos hírek nélkül. Csecsenföld vezetője elismerő megjegyzéseket tett az új szíriai hatóságokról, megjelenik a Kreml rendezvényein (ügyelve arra, hogy a közösségi oldalakon is bizonyítsa részvételét), és magas rangú politikusokkal vagy biztonsági tisztekkel fotózkodik. Ez általában akkor történik, amikor Ramzan Kadirov bajban van, és fel akarja hívni magára az elnök figyelmét, vagy amikor új hatásköröket és forrásokat próbál megszerezni a Kremltől. Minden jel szerint most az utóbbival van dolgunk. A média arról számolt be, hogy a csecsen vezető önként jelentkezett közvetítőnek az orosz hatóságok és a szíriai lázadók között annak érdekében, hogy az orosz katonai bázisok Szíriában maradjanak. A Kremlnek szüksége van rájuk afrikai terjeszkedéséhez: e bázisok nélkül nagyon nehéz lesz az afrikai csoportok és katonai cégek ellátása, ha ugyan nem lehetetlen. Cserébe Kadirov állítólag megkapja a Wildberries online piactér feletti ellenőrzést és kompenzációt kap Szulejman Kerimov dagesztáni szenátortól, aki az egyik felügyelője volt a piactér és a Russ Outdoor Group egyesítéséről szóló üzletnek. Ez a forgatókönyv meglehetősen logikusnak tűnik. Kadirov nyilvánosan közölte, hogy megakadályozza az egyesülést, és megakadályozza, hogy a vállalat alapítója, Tatjána Bakalcsuk elváljon a férjétől, Vlagyiszlav Bakalcsuktól. Egyiket sem tette meg, még a Kerimovnak és a dagesztáni politikusoknak címzett erőfitogtatás és közvetlen fenyegetések után sem. Az egyesülés megtörtént, és Tatjána visszavette leánykori nevét, a Kimet. Ez súlyosan csorbította Kadirov hírnevét, hiszen azt állítja magáról, hogy olyan ember, aki minden problémát meg tud oldani.
A „szíriai kérdés” megoldása helyreállíthatná Ramzan Kadirov megtépázott pozícióját, a Kremlnek egy nagyon fontos szívességet tenne, cserébe pedig sok mindent kaphatna cserébe, többek között a Wildberries feletti ellenőrzést. De ez csak a szívesség megtétele után történhet meg. Az azonban még egyáltalán nem világos, hogy a Kreml megbékélése a korábbi szíriai ellenzékkel létrejön-e vagy sem, és ami még fontosabb, hogy Oroszország szíriai katonai bázisai a helyükön maradnak-e vagy sem. Egyelőre a bíróságok (és így a hatalmi vertikum) Tatjana Kim oldalára álltak, ami azt jelenti, hogy Ramzan Kadirov még nem nyerte meg a „piactéri csatát”.
Nem kizárt azonban a csecsen vezető győzelme sem. Ebben az esetben azonban a Kremlnek komoly problémával kell szembenéznie. A jelenlegi orosz vezetés már nem lenne a stabilitás és az erőforrások újraelosztásának garanciája az elit számára. Úgy fog tűnni, hogy az itt és most releváns szereplők a korábbi megállapodások dacára is azt kapnak meg, amit csak akarnak. Ez az új szabály semmissé teszi a hatalmi vertikum fenntartásának minden korábbi szabályát.
Összegezve: az orosz rendszer rogyadozik, bár még tartja magát, főként azért, mert olyan vezetői vannak, mint a hazugásgra és mellébeszélésre bármikor kész Putyin.
Putyin ugyanis bármikor képes lyukat beszélni bárki hasába. És ha nem megy beszéd útján, lyukat lövet abba a hasba.
Szele Tamás
