Nem szokásom kommentekre teljes írásban válaszolni, most mégis megteszem, ugyanis az, amit tisztáznom kell, messze túlmutat azon a pár mondatnyi terjedelmen, amennyit a mélyen tisztelt hozzászóló közölt velünk. Kortünetről, jelenségről, szindrómáról van szó, amely az emberi társadalom minden szintjén megmutatkozik, éspedig egyre inkább, egyre gyakrabban.
(Képünk illusztráció)
Konkrétan arról van szó, hogy a sajtófogyasztók egy részének – amerikai elnöktől magyar politikusokon keresztül névtelen, adatokkal sem rendelkező Facebook-huszárokig – elegük van a valós hírekből és követelik a hazugságot. Kérem, azzal mi nem szolgálhatunk, ajánlhatom magunk helyet a híres vagy inkább hírhedett Mediaworks, esetleg KESMA nevű sajtótrösztök kiadványait, ők nálunk sokkal gyakorlottabbak az egyszerű, könnyen emészthető, kellemes vagy épp felháborító álhírek terjesztésében. Angol anyanyelvű olvasók bőven válogathatnak az alt-right média gyöngyszemei közül, az oroszoknak és kínaiaknak pedig korlátlan mennyiségben áll rendelkezésükre saját, állami sajtójuk. Van hazugság bőven, keresni sem kell, pénzbe sem kerül, valósággal utána hajigálják a felhasználóknak a közösségi oldalakon, most már tényleg csak arra szükséges ügyelni, hogy az igazmondás szokása vesszen ki, és minden szép lesz meg jó.
Ahogy azt Móricka elképzeli.
Azt írta tegnap egy hozzászóló az oroszok által kezdeményezett új jaltai konferenciáról szóló írásom alá – őrizzük meg névtelenségét, ugyanis vannak személyiségi jogai, melyeket mi tiszteletben tartunk –, miszerint:
„Teljesen felesleges paráztató írások ezek. Nem is értem min alapulnak mivel az usa kormányzatának nincs egységes álláspontja és Kína kifejezetten ellene van a világrend erőn alapuló megbontásának. Tajvannál az egység sokkal fontosabb nekik.”
A helyesírást úgy hagytam, ahogy volt, klasszikusokat csak pontosan idézünk. Arra, hogy min alapul az írás, már megadtam ott is a választ, de megteszem most is: megjelöltem és közöltem a forrást, és az írásban is olvasható, hogy a Detector Media anyagát használtam. Az elviekről annyit, hogy jó a kommentelőnek, aki Ady Endre álnéven szereplő reinkarnációja lehet, ugyanis se rokona, se ismerőse, se utódja, se boldog őse a Facebook-adatlapján, és egyéb adatai sincsenek, tehát igen szerény ember lehet – tehát jó neki, hogy ennyire tisztában van Kína véleményével és szándékaival, én minden reggel belenézek többek között a Xinhua híreibe és a Global Times elvi alapvetéseibe, de ilyesmit nem láttam ott leírva, ami nem véletlen. Ugyanis a kínai diplomácia nem kedveli a kategorikus kijelentéseket, számon kérhető ígéreteket és elköteleződéseket, sőt, még a homályosabban megfogalmazott egyezményeket is hajlamos mindig a saját, pillanatnyi felfogása szerint értelmezni. Hogy Kínának mi fontos és mi kevésbé lényeges, azt én nem merném megmondani, de szerintem még Hszi Csin-ping is csak akkor, ha már átnézte az összes hozzá beérkező napi jelentést. A világpolitika meg már jó ideje nem elvek és/vagy ideológiák mentén szerveződik, sokkal nagyobb szerepet játszanak benne az érdekek. Akár hosszabb, akár rövidebb távúakról legyen szó.
Akkor térjünk rá a „felesleges” és a „paráztató” kifejezésre. Kérem, a geopolitikai helyzet több, mint pocsék. Nagyon szeretnék más téma híján kulturális és ismeretterjesztő írásokkal foglalkozni az aktuális válságok helyett, de míg itt tartunk, ahol, erre nincs mód. És ha mégis megtenném, nem egy vagy tíz, de ezer vagy annál is több ember reklamálna, hogy mikről írok, amikor az Ég zeng. A reklamáló szerint minden a legnagyobb rendben van, az élet szép és a dolgok a lehető legjobb irányba haladnak? Irigylem, ugyanis szerintem ennek az ellenkezője igaz. Egyébként kifejtette nézetét:
„Nekem az a véleményem hogy a sajtó és bloggerek ebben a témában most a kattintásvadászatnál tartanak. Pont.”
Nos, csak tudnám, mihez kezdenénk a kattintásokkal. Ugyanis a Huppán nincs reklám, tehát akárhányan olvassák is, mi azért pénzt nem kapunk. És nem támogatnak minket bel- vagy külföldi szervezetek sem, mielőtt kitör a paranoia: valahogy úgy alakult, hogy nekünk ilyen támogatás sosem jutott, akkor sem, amikor még nem volt ezzel gond. A lapot ingyen kapja az olvasó, mi magunk nem ebből élünk meg, ilyen körülmények között számon kérni azt, hogy nem találtuk el X. Y. véleményét, olyan modorra vall, mintha valaki az ingyenkonyhát szidná azért, mert nem lehet ott á la carte rendelni.
Tulajdonképpen az a baja mindenkinek – tehát nem csak az előbb említett kommentelőnek, hanem a politikusoknak és egyebeknek is – hogy nem a saját véleményüket olvassák vissza az írásokban. Úgy tűnik, mindenki ezt szeretné, de ezt a vágyat kielégíteni lehetetlen a technika mai állása mellett. Nem tartunk még ott, hogy hajnalonta gépi gondolatolvasás útján kielemezzük mind a tizen-valahány millió potenciális olvasó véleményélt és aztán ezt statisztikai feldolgozás útján megírjuk, bár különben meg is bolondulnánk, hiszen annyiféle vélemény létezik. A magyar embernek meg rendszerint még több is van véleményből egynél – ilyesmire mondta Groucho Marx, hogy „Íme, a nézeteim. Ha nem tetszenek, vannak másfélék is!”
Mármost mindenki jó és okos embernek tartja magát. Amiből az következik, hogy ha valakinek a véleménye akár csak kicsit is eltér az övétől, az csakis rossz és buta ember lehet. Kialakulnak a véleménybuborékok is, melyek felerősítik a markánsabb nézeteket, ha van valamiféle vezetőjük, akkor annak a gondolkodása lesz domináns, és aki a buborékon kívül él, aki a külső setétségre vettetett, az csakis a megtestesült Gonosz lehet.
Ez vezette a kormánypárti politikust, aki azzal vádolta a független sajtót, hogy ukrán pénzből finanszírozzák – a vérző Ukrajnának majd pont erre lesz pénze, ugye? – és ennek következményei lesznek, ez az ellenzéki pártelnököt, aki nem átallotta azt kérni a híveitől, hogy a független sajtónak utalt támogatást a jövőben küldjék neki. Ha nem úgy működik a független sajtó, ahogyan ők szeretnék, akkor inkább vesszen, semmi szükség rá, éljenek ők, a Nagyhatalmú Sündisznócskák, vesszenek a hírek, igazság nincs, csak vélemények léteznek, mindenki fogadja el mindenben az övéket és kész. Különben jeleznem kell – mielőtt azt hinné valaki, hogy ez a jelenség friss – hogy már körülbelül 2015 körül is követelte az akkori ellenzék az akkori független sajtótól, hogy róluk csakis szépet írjon, vagy semmit, én be is tartottam: akad olyan korabeli pártelnök, akiről mostanáig sem tudtam és nem is tudnék szépet írni, tehát nem írtam semmit. Nem is fogok, kilenc éve nem említem le a nevét, mégsem haltam bele. Más kérdés, hogy ha valami létfontosságú hírben szerepelt volna, leírom, még keserű szájízzel is, mert a szakma fontosabb, mint az én önérzetem – de erre nem volt szükség.
De tényleg nincs igazság?
Már hogyne lenne, csak senki sem szereti, ha az ütközik az ő nézeteivel.
És vannak, akik ebből élnek meg, nem is rosszul.
Olvasom, miszerint a „biztonságpolitikai szakértőt”, aki az adatok és információk tökéletes figyelmen kívül hagyásával szokott dolgozni, kizárólag megérzései alapján, „leigazolta” a Magyar Nemzet. (A nevét ne találgassuk, ugyanis nincs kedvem veszekedni – vagy ráismernek, vagy sem, innentől nem az én dolgom). Hát suba subához, guba gubához, legyenek boldogok, ezüst hajat, arany lakodalmat, bőséges gyermekáldást kívánok nekik, bár hajat kívánni ez esetben tapintatlanság, de mindegy.
A „szakértő” igen terjedelmes írásban fényeztette magát a belépése alkalmából a lap hasábjain, aminek annyi a veleje, ahogy kihüvelyeztem, miszerint neki nem számít semmi, ő nem dolgozik a szakma bevett módszereivel, hanem „dinamikát” és „mintázatot” keres (ez esetben kell legyen hasonlóság a Ladysmith és az Egervár körüli harcok között is, mert mindkettő ostrom volt...), tudja tehát, hogy nem ért a szakmához, de 1. nem érdekli, 2. büszke rá. Igen, a kígyóolaj-árusok is büszkék szoktak lenni arra, hogy a terméküket „elutasítja az ortodox gyógyszerészet, irigységből”.
Miért eladható ez a módszer?
Mert az olvasók nagy része maga sem ért a külpolitikához. Különben érthetne, mert az eszük meglenne hozzá, csak nincs idejük egész nap informálódni. Én magam naponta majdnem száz külföldi forrást nézek át egy körülbelül háromszázas forráslistáról, hogy valamennyire képbe kerüljek, már ez is legalább négy-hat órába telik, megértem, ha nincs mindenkinek ideje erre. Azért dolgozom én, hogy helyettük is körülnézzek.
Mármost, ha az információhiányos olvasó nem ért a kérdéshez, a szintén információhiányos szerző sem ért hozzá, és mindketten büszkék erre a tudatlanságra, könnyen kialakul közöttük 1. az egyetértés, 2. a fölényeskedő megvetés mindenki iránt, aki viszont ért a tárgykörhöz.
Hiszen a teljesen laikus vélemény is elemzésként jelenik meg a sajtó bizonyos szegmensében.
Ebből pedig nem csak az következik, hogy rövidesen mindenki annak lehet a szakértője, aminek csak akar, elég, ha kellőképpen határozott modorban osztja az eszét, hanem az is, hogy mivel a szakértelem fogalma értelmét veszti, nemsokára el is fog tűnni, mint jelenség.
Szakértő az lesz, aki minél több ember laikus véleményét találja el.
Ugyanis az olvasó semmit sem szeret jobban, mint a saját nézeteit visszaolvasni a sajtóból.
Csakhogy ez nem zsurnalisztika: ez statisztika, és a mesterséges intelligencia jobban csinálja minden embernél, csak még eléggé sután fogalmaz.
Nem igazán értem tehát, mit tekintenek a reklamálók a sajtó feladatának. Mert ha az olvasók informálását, akkor nem lenne szabad berzenkedniük a rossz hírek miatt: az is hír, sőt, sokkal fontosabb, mint a jó hír, az időben érkező figyelmeztetés életeket, vagyonokat menthet meg. Ugyanakkor nem lehet kontextus nélkül informálni, hiszen ha azt írom, hogy „Zaporizzsja előtt állnak az oroszok Akacijával” akkor nem mindenki tudja, hogy az akácia ebben az esetben egy önjáró tarack, történetesen a 2SZ3-as típusú, és akadhat, aki fehér inges, ünneplőbe öltözött orosz legényeket képzel majd, virágzó ágakkal a kezükben, holott enyhén szólva is másról van szó.
Hatalmi ág lenne a sajtó? Mondok egy példabeszédet. Tessék elképzelni, hogy ég a ház, amiben ketten laknak: a konteós és a logikus ember. A logikus ember azonnal hívni akarja a tűzoltókat, a konteós viszont elvágja a telefonkábelt.
Miért tetted? Hiszen halálra égünk!
Gondolkozz. A tűzvész egyedül maguknak a tűzoltóknak hasznos, ha nem lenne, munkanélkülivé válnának, felkopna az álluk.
Tehát?
Tehát a tüzet a cui prodest, a „kinek az érdeke” elvének alapján csakis a tűzoltók okozhatták, nem hívhatod ki őket, mert nem fogják eloltani. Be kéne tiltani a tűzoltóságot!
Körülbelül ilyen az a logika is, ami szerint a rossz vagy kellemetlen híreket a sajtó találja ki, és nem is igazak.
Vagy azt tetszenek hinni, hogy minden sajtótermék kizárólagos célja a véleményformálás, és a propaganda? Akkor indítsanak lapot és olvassák azt, remélhetőleg saját magukkal csak nem fognak összeveszni. A politikusoknak vannak is orgánumaik, csak mintha nem lennének túl olvasottak. Hát igen, a propaganda elég unalmas dolog. Még a fanatikus hívek sem élvezik.
Ezek az emberek – élükön Donald Trump elnökkel, aki hol az összes anyagi támogatást vonja meg a külföldi független médiától, hol kitiltja a nagyobb lapokat a Fehér Házból és a sajtótájékoztatóiról – és nyomában az összes, mögötte lihegő kisebb és nagyobb követőjével, jobbról-balról egyaránt, le az utolsó pártközlegényig mind azt akarják, hogy ne létezzen az övéktől eltérő vélemény és ne lásson napvilágot számukra kellemetlen tény. Ez a világ kezdete óta így van, a jelenlegi helyzet azért rosszabb minden korábbinál, mert most éppen olyan hatalomkoncentrációk jelentek meg, amelyek többé vagy kevésbé, de érvényt is tudnak szerezni ebbéli akaratuknak.
Azt várják ők a sajtótól, amit Szabó Lőrinc a kedvesétől várt:
„Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.”
Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok vagy leszek bármiféle zsarnokságot megbocsátani. A független sajtó még soha nem forgott ekkora veszélyben, soha nem akarták eltörölni ennyien és ilyen kicsinyes okokból. Ha sikerül nekik, az jobban fog fájni mindenkinek, mint az a mostani pár hír, amivel nem értenek egyet. De a fürdővízzel együtt muszáj a gyereket is kiönteni. A fürdővíz kiöntése múlhatatlanul fontos, nem kár, ha akármennyi gyerek is elvész miatta.
És ha esetleg elvész minden gyermek, egy gonddal kevesebb: nem kell többet fürdetni őket.
Ha elvész a független sajtó, akkor is egy gonddal kevesebb: lehet hazudni, mint a vízfolyás. Épp elég baj, hogy még létezik.
Mikor olyan két évvel ezelőtt leírtam, hogy a mesterséges intelligencia alkalmas lesz arra, hogy mindenkinek személyre szabott, csupa jó hírrel teli újságot készítsen, nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid időn belül erre reális és tömeges igény támad. Ez már nem sci-fi, ez már itt jön, a sarkon.
Az a dologban a legszomorúbb, hogy hazugságokért épp úgy lehet harcolni is, meghalni is, mint igazságokért. Kinek mire van igénye.
Mert amint látom, hírre és elemzésre lassan már nem sokaknak van.
Szele Tamás