Az elmúlt két nap teljesen átalakította Ukrajna lehetőségeit a most zajló háború harcaiban és az esetleges béketárgyalások során is. Ne szépítsük: nagyon sokat romlott Kijev helyzete annak köszönhetően, hogy az amerikai nép inkompetens vezetőket választott, akik most sarlatán módon avatkoztak a nemzetközi diplomáciába.

(Képünk illusztráció)

Ez lehetne pusztán az amerikaiak baja is, de sajnos az Egyesült Államok egyelőre még meglévő katonai, gazdasági és politikai súlya miatt (mely, ha minden így megy tovább, erősen csökkenni fog) nagyjából a bolygó minden lakójának is baja. Putyin azonban ki fogja használni a kialakult helyzetet, hiszen évek óta csak erre várt. Az orosz ellenzéki Riddle felelős szerkesztője, Anton Barbasin megkísérelte a lehetetlent és megpróbálta – Putyin fejével gondolkozva – megjósolni a Kreml várható lépéseit. Egyszóval, ő jósol, én csak bemutatom, ne engem tessenek szidni – és amúgy is lesz szokásom szerint néhány pikírt megjegyzésem a prognózishoz. De lássuk, Barbasin szerint mit gondol most Putyin és milyen lehet Moszkva szerint a „béketárgyalások” jövője.

Természetes, hogy a Zelenszkij elnök és az amerikai felső vezetés pénteki fehér házi „eszmecseréje” után példátlanul nagy a pesszimizmus az orosz–amerikai tárgyalások eredményeképpen Ukrajnával kötendő megállapodás minőségét illetően. A hírek arról szólnak, hogy a Trump-kormányzat minden Ukrajnának nyújtott támogatást megszüntet, és utasítja a Pentagon kiberparancsnokságát, hogy állítson le minden olyan műveletet, amelynek célja Ukrajna háborús törekvéseinek segítése. Korábban Washington világossá tette, hogy Trump elnök szerint Ukrajnának nincs jövője a NATO-ban, és utalt az Európai Unióban állomásozó egyes amerikai erők kivonására.

Vajon ez azt jelenti, hogy a háború hamarosan olyan feltételekkel ér véget, amelyek megfelelnek Putyin Oroszországának?

Először is, tisztázzuk: eddig az orosz-USA tárgyalások elsősorban az orosz-USA kapcsolatokról szóltak. Az első szaúdi forduló lényegében arról szólt, hogyan lehet visszatérni ahhoz, hogy a szükséges tárgyalásokat le lehessen folytatni, milyen eszközök segítségével és mit jelent a felek közötti minimálisan elfogadható mértékű bizalom. Természetesen alapértelmezés szerint minden orosz és amerikai küldöttség közötti tárgyalás folyamán elkerülhetetlen Ukrajna kérdésének megvitatása, de amit eddig mindkét oldalról tudunk, az az, hogy abban a feltételezésben állapodtak meg, hogy mind Oroszország, mind az USA azt akarja, hogy ez a háború véget érjen. Igazságtalan lenne azt mondani, hogy az ördög a részletekben rejlik, mert Oroszország békefeltételei nem csak sátániak, hanem magát a Poklot jelentenék Ukrajna számára.

Mit akar Oroszország?

Az egyik oldalon az orosz álláspont Ukrajnával kapcsolatban, a háború okait illetően, mindig is a lehető legrugalmasabb volt, a válaszok és magyarázatok sokaságával: az ukrajnai orosz ajkúak védelmétől, a „népirtás megakadályozásának” szükségességén át a NATO terjeszkedéséig, mint indokig; de mondták már azt is, hogy a háborúra a nyugat által támogatott „2013-as puccs” miatt került sor, és végül olyan indoklás is elhangzott, hogy a harcok Isten akaratából törtek ki. Nem szabad elfelejtenünk az olyan állításokat, mint a „ nácik hatalomra kerülése” és így Ukrajna nácimentesítésének szükségessége, valamint a kevésbé Ukrajna-alapú érveket, mint az „orosz nép egyesítése” , az „elveszett területek visszaszerzése” és egyszerűen az orosz nemzet érdekeinek előmozdítása. A körülményektől és a közönségtől függően az orosz vezetés a fent említett „okok” közül bármelyiket előtérbe helyezheti, hogy alátámassza érvelését.

(Megjegyzés: azon csodálkozom, hogy a sok mondvacsinált casus belli között nem szerepel az „Igazságot Tavria megrágalmazott hercegének, knyáz Patyomkinnak, a nagy falutervezőnek!” jelszó is.)

Ami azonban Moszkva követeléseit illeti, azok 2022 óta meglehetősen következetesek, és szinte semmilyen eltérés vagy enyhülés nem tapasztalható bennük a Nyugat vagy Ukrajna javára.

Nézzük meg, mik ezek, képes-e Trump mindegyiket teljesíteni, és ami még fontosabb, elég lenne-e a hatalma ahhoz, hogy Kijev és az EU kövesse a példáját.

1.Ukrajna nem lehet NATO-tagállam

Trump már beleegyezett ebbe, annak ellenére, hogy a legtöbb NATO-ország kétértelműen nyilatkozott a kérdésről, vagy legalábbis megpróbálta meghagyni a közvetlen együttműködés és/vagy a biztonsági garanciák valamilyen formájának a lehetőségét. De legyünk tisztában azzal, hogy Trump döntése közel sem elég ahhoz, hogy ezt kész megállapodásnak tekintsük. Bár Putyin még csak nem is ezt kéri. Ukrajna 2019-ben úgy módosította az alkotmányát, hogy a NATO-hoz való csatlakozási törekvés az ukrán államiság egyik irányadó alapelveként szerepeljen benne. Tehát ahhoz, hogy Putyin elégedett legyen, Ukrajnának módosítania kell az alkotmányát, és helyette be kell illesztenie egy olyan záradékot, amely garantálja Ukrajna semleges státuszát. Oroszország azt is követeli a NATO-tól, hogy hivatalosan tagadja meg 2008-as ígéretét, miszerint felveszi Ukrajnát a szövetségbe. Tudva, hogy Putyin mennyire bizalmatlan a NATO egészével szemben, és folyamatosan felhozza az állítólag Gorbacsovnak tett, állítólag megszegett szóbeli ígéretét, miszerint nem törekszik keleti terjeszkedésre, kétségtelen, hogy Trump szava önmagában nem lenne elég a békéhez. Moszkva addig nem lenne elégedett, amíg a „No NATO” záradékokat nem írják meg, nem pecsételik le és nem fogadják el axiómaként.

(Megjegyzés: az említett ígéret ugyan máig kiirthatatlan városi legenda orosz nyelvterületen, de a valóságban soha, senki nem adta írásba. Szóban is csak a német egyesülést megelőző választási kampányban hangzott el, egy vidéki német politikus részéről.)

2.Az orosz „területi integritás” kérdése

2022-től Oroszország sajátjának tekinti Herszon, Zaporizzsja, Donyeck és Luhanszk régiókat, azok 1991-es állapota szerint, amikor a független Ukrajna részévé váltak. Oroszország nem ellenőrzi ezen régiók teljes területét. Kisebb városokon kívül ezeken a területeken két ukrán nagyváros található: Herszon, amelyet Oroszország 2022 márciusa és novembere között szállt meg, jelenleg mintegy 71 000 lakosú, a háború előtti 300 000-hez képest; és Zaporizzsja, amelynek lakossága a háború előtt 710 000 fő volt. Mindent összevetve, e négy régió Oroszország által igényelt területein legkevesebb egymillió ukrán civil él. Oroszország követelése szerint ezeknek az embereknek vagy üdvözölniük kell az orosz megszállást és orosz állampolgárrá kell válniuk, vagy lehetőséget kell kapniuk arra, hogy elhagyják otthonaikat és a Dnyipro folyótól nyugatra költözzenek, abba az országba, amelyet Oroszország most Ukrajnának ismer el. Ott van még az orosz Kurszki Terület Ukrajnától megszállt részeinek ügye is, amelyekről a Kreml többször is kijelentette, hogy Moszkva még csak nem is fontolgatja semmiféle csere lehetőségét.

(Megjegyzés: természetesen, hiszen Putyin úgy gondolja, hogy ha majd nem lesz Ukrajna, Kurszk sem állhat ukrán megszállás alatt.)

3. Az Oroszország által megszállt területek jogi státusza és a szankciók

Az Oroszország által 2014 óta megszállt összes terület nemzetközi és természetesen ukrán elismerése logikus következménye az előző követelésnek. Moszkva logikája szerint csak ezeknek a területeknek az Ukrajna és a nemzetközi közösség általi „tisztességes”, tehát orosz érdekek szerinti elismerése garantálhatja, hogy Oroszország ígéretesnek és jóváhagyásra érdemesnek tekinti a béketárgyalások lezárását. Egy félmegoldás, mint például ezeknek a területeknek az „Oroszország által ideiglenesen megszállt” státuszúnak való elismerése nem lenne elégséges, mivel ez azt sugallná, hogy Ukrajna vissza akarja venni ezeket a területeket, és így a harcok újrakezdésére való felhívásnak minősülne. Ha a nemzetközi közösség kulcsfontosságú tagjai nem ismernék el ezeket a területeket Oroszország részeinek, az szintén azt jelentené, hogy a kérdés későbbi „megoldását” fontolgatják, ami ismét ellentétes azzal az alapvető orosz követeléssel, hogy végleges megoldást kell találni az ukrajnai háború „okára”.

Amint ezeket a területeket oroszként ismerik el, az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók teljes visszavonása várható.

Azt is meg kell jegyezni, hogy Putyin szerint Oroszország csak akkor (!) hajlandó tárgyalásokat kezdeni Ukrajnával és leállítani a harcokat, ha Ukrajna kivonja erőit abból a négy régióból, ahol jelenleg is folynak a csaták, valamint a kurszki régióból, és miután hivatalosan bejelentette, hogy felhagy a NATO-tagságra való törekvéssel. Enélkül Oroszország folytatja a harcokat, és így minden addigi tárgyalást folyamatos harcok kísérnének, mint ahogy most is történik. Az orosz tisztviselők következetesen elutasítottak minden olyan javaslatot, hogy a tárgyalások idejére szüneteltessék a harci cselekményeket.

(Megjegyzés: viszont amennyiben Kijev teljesíti az összes feltételt, Ukrajna úgyis megszűnik, tehát nem is kerülne sor béketárgyalásokra.)

Hogyan vélekedik Moszkva a helyzetéről?

Trump azon felvetéseivel ellentétben, miszerint „az orosz gazdaság csődben van”, és a béketárgyalási ajánlatai „nagy szívességet” jelentenek Moszkva számára, az orosz felső vezetés valószínűleg nem a gazdasági aggodalmakat tekinti a tárgyalások megkezdéséhez szükséges fő motivációnak. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az orosz vezetés kezeli az Ukrajnába küldött állampolgárait, akik számos, tömeges áldozatokkal járó támadásban vesztették életüket (és legalább 100.000 elesett orosz katonáról tudunk, bár egyes források ennek a sokszorosát említik), az orosz gazdaság bizonyos egyensúlyhiányai és az „átlag Joe” nehézségei a nagyobb kép szempontjából nem sokat számítanak. Ennek ellenére a józan becslések szerint Oroszország akár 2026-ig is folytathatja a háborút anélkül, hogy érezné azt a feszültséget, amely végül olyan politikai tényezővé válhat, ami aggodalomra adhat okot Putyin számára.

Igaz, hogy Oroszország számára nehezebbé vált több embert motiválni arra, hogy jelentkezzenek a háborúba, de a szerződéses katonák egyre növekvő zsoldja eddig is megtette a hatását, és nem lenne túlzás azt állítani, hogy Moszkva jól tudja: Ukrajna problémái e tekintetben sokkal égetőbb kérdésnek számítanak. Ha a helyzet úgy hozza, Moszkva még mindig végrehajthat egy újabb mozgósítási kört; bár ez politikailag káros lenne, de valószínűleg jelentős előnyhöz juttatná az orosz hadsereget a háború sújtotta Ukrajnával szemben.

Az orosz hadiipart a háború nagy részében jelentősen alábecsülték, nevetségessé tették, mert régi harckocsikat és más elavult technikát használt. Olyan háborús termelési rátában van, amely nem csökken a szankciók vagy az Oroszországra gyakorolt egyéb gazdasági nyomás miatt. Legalábbis az orosz dróngyártási mutatók olyan mértékben nőttek, hogy az már számít az emberi veszteségek minimalizálására irányuló erőfeszítésekben a harctéren.

Több megalapozott véleményt is lehetne mondani a katonai helyzetről a fronton, de tény, hogy Putyin úgy gondolja, már most egyértelműen jobban áll Ukrajnánál, és az idei meg a következő év folyamán helyzete tovább fog javulni. Ha ehhez még hozzávesszük az amerikai katonai támogatás megszüntetését vagy csökkentését, akkor alapot kap ahhoz, hogy minden tárgyaláson a maximális nyereségre törekedjen.

A Kremlnek nincs jó oka arra, hogy Ukrajnával félúton találkozzon, hiszen Ukrajna jelentősen meggyengültnek tekinthető szerintük, lefelé ívelő tendenciákkal. Sőt, a Kreml úgy gondolhatja, magának Ukrajnának is érdekében áll, hogy mielőbb megegyezésre törekedjen, mielőtt a körülmények romlanának. A Kreml többször is kijelentette, hogy bármilyen megoldásnak az adott helyzetre kell épülnie, és a Kreml étvágyát most nem korlátozza semmilyen nagyobb akadály, amely túlmutatna a mostani követelésein. Nem szabad elfelejtenünk, hogyan kezdődött a teljes körű invázió: északról Kijevbe, délről pedig Odesszába induló orosz csapatokkal.

(Megjegyzés: persze sok minden függ attól, mit tekintünk „adott helyzetnek” vagy más kifejezéssel „új realitásnak”. Moszkva rendszeresen alapozott és alapoz olyan hadijelentésekre érvelésében, amelyeknek legalább nyolcvan százaléka finoman szólva is a költészet vagy a népmese kategóriájába tartozik, olyan is volt, hogy Konasenkov hadügyi szóvivő nem létező és sosem létezett ukrán települések elfoglalását jelentette be.)

Magától értetődik, hogy a Kreml következetesen az USA-t tekintette az ukrán ellenállás fő hajtóerejének, és valószínűleg nem tartja az EU-t képesnek arra, hogy elegendő politikai akaratot produkáljon, átvegye a hatalmat és kiálljon Kijev jelenlegi álláspontja mellett.

Trump közbelépése

Mit tehet Trump? Nos, nem tudja rávenni Kijevet, hogy fogadjon el mindent, amit Putyin akar, mivel ez egy kicsit kevés a feltételes kapitulációhoz, és egyelőre biztosan nem ezt látjuk Kijevben kialakulni. A Trump-kormányzat nem tudja rávenni az Európai Uniót, hogy hagyjon fel Ukrajna támogatásával, bár a kulcskérdés itt az lenne, hogy Trump megengedné-e, hogy az EU fizesse az Ukrajnába küldött, amerikai gyártmányú fegyvereket. Vajon Washington elmegy-e odáig, hogy megtiltsa a hivatalosan uniós szükségletekre szánt, de Ukrajnába küldött amerikai fegyverek uniós értékesítését?

Nem valószínű, hogy Trump rákényszerítheti Zelenszkijt arra, hogy a közeljövőben elnökválasztást tartson – bár ez egy olyan helyzet volna, amelyet Moszkva üdvözölne, mivel számos lehetőséget nyitna Ukrajna gyengítésére.

Trump azonban, ahogy ígérte, leállíthatja az Ukrajnának jelenleg nyújtott támogatást, leállíthatja az amerikai hírszerzési és kibernetikai támogatást, és megfoszthatja Kijevet a hadviselés nagyon szükséges elemeitől, amelyek jelentős különbséget képviselnek a háborús erőfeszítések terén. Erre tulajdonképpen már sor is került.

A március eleji állapotok szerint nem világos, hogy Trump pontosan mit kínál Kijevnek. A Trump-adminisztráció minden kérdést elhárít a biztonsági garanciákkal kapcsolatban, arra utalva, hogy Putyin esetleg beleegyezik a valahol Ukrajnában állomásozó uniós csapatok jelenlétébe, ami, még ha elméletileg lehetséges is (bár ez sem egyértelmű), Putyin számára teljesen elfogadhatatlan lenne. A francia, brit vagy lengyel csapatok – még ha szuverén uniós államok hadseregeként is szerepelnek – a NATO-országok csapatai, így jelenlétük ellentétes az orosz állam alapvető követeléseivel.

De még ha el is gondolkodunk a harmadik fél csapatainak Ukrajnában való állomásoztatásán, ez csak akkor képzelhető el az Oroszországgal való tárgyalások témájaként, ha Ukrajna teljesíti Oroszország alapvető követeléseit – kivonul az „orosz földről” és beleegyezik alkotmányának módosításába.

(Megjegyzés: ugyanarról van szó, mint korábban – ha Ukrajna mindenbe beleegyezik, mindent teljesít, akkor megszűnik létezni, és ezek után semmi szükség nem lesz békefenntartókra.)

Hasonló módon el kell felejtenünk azt az elképzelést is, hogy Putyin valamilyen oknál fogva beleegyezik majd abba, hogy szüneteltessék ezt a háborút, lehetővé téve a Nyugatnak, hogy Ukrajnát „Európa Izraelévé” tegye, állig felfegyverezve és lehetővé téve, hogy visszaszerezze a képességét arra, hogy megpróbálja visszafoglalni, amit Oroszország jelenleg megszállt. Éppen ellenkezőleg, bármilyen típusú alku Oroszországgal, ha sikerrel járna, komoly korlátokat szabna annak, hogy Ukrajna a háború után milyen fegyverekkel rendelkezhet. Lényegében Moszkva mennyiségileg meg akarja határozni, hogy Ukrajnának hivatalosan „semleges államként” mennyi fegyverrel kell rendelkeznie.

A Putyin-Trump alku

Az azonban lehetséges, hogy Putyin és Trump alkut kössön. Ez nem Ukrajnáról szólna, pontosabban: nem csak Ukrajnáról szólna az alku. Bármit is kényszerítene Trump Ukrajnára, amit Kijev visszautasítana, az amerikai kormányzat azt állíthatná, hogy mindent megpróbáltak – és Ukrajna megtagadta javaslataikat, miközben „Putyin kész volt leállítani a háborút”. Ez megnyitná a lehetőséget Oroszország és az USA előtt, hogy minden egyébről folytassák a tárgyalásokat, csak Ukrajnáról nem (feltéve, hogy Trump vagy minden támogatást, vagy a támogatás nagy részét visszavonja Ukrajnától). Moszkva rengeteg mindent fel tud ajánlani Trumpnak az „USA Európából való kivonulásáért”: a Szíriáról és Iránról szóló tárgyalásoktól kezdve az energián és némi kereskedelmen át akár Kínáig, Észak-Koreáig és a globális kormányzás kérdéseiig. Putyinnak nem kell lemondania Kínáról, Iránról és Észak-Koreáról ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről tárgyaljon Trumppal. Putyin akár azt is felajánlhatja, hogy szükség esetén közvetít az USA és Kína között.

Lényegében ez lenne az a többpólusú világrend, amelyet Moszkva évek óta hirdet. „Tűnjetek el a hátsó udvarunkból, ismerjetek el minket nagyhatalomként, és akkor minden kártyát kiteríthetünk az asztalra.” Mivel pedig azok az értékek és normák, amelyeket az Egyesült Államok korábban képviselt – vagy legalábbis deklaráltan képviselt –, többé nem kérdésesek, nincs ok arra, hogy Putyin ne legyen őszintén érdekelt abban, hogy üzletet kössön Trumppal.

(Megjegyzés: a kártyás hasonlatot kiegészíteném azzal, hogy akkor is hamisan fognak játszani.)

Igaz lenne azonban, ha azt mondanánk, hogy az Oroszország és az USA közötti tényleges, menetrendszerű tárgyalások túl korai stádiumban vannak ahhoz, hogy mindebből azt a következtetést vonjuk le, miszerint ezek küszöbön állnak. Egyáltalán nem erről van szó, de amit korábban lehetetlennek tartottunk, az most már határozottan lehetségesnek tűnik.

Eddig tart Barabasov eszmefuttatása, én csak egy dolgot tennék hozzá.

A Napnál is világosabban látszik, miszerint minden, a Kreml számára is „elfogadható” béketárgyalás Ukrajna megszűnéséhez és Kelet-Európa orosz félgyarmati sorba süllyesztéséhez vezet. Mármint először csak félgyarmat leszünk, aztán gyarmat, végül pedig „szövetségi szubjektum”, vagyis tagállam, annak érdekében, hogy Moszkva a dominóelvet követve addig terjessze befolyási övezetét és határait, míg el nem éri az Atlanti-óceán partját. És még jó, ha csak az innenső partot célozzák meg, nem a túlsót.

Így tessenek hinni Moszkvának. Hiszen Moszkva sem hisz a könnyeknek, főleg, ha azok a mieink. Inkább ne jussunk el a sírásig.

Szele Tamás