Vagy inkább, ahogy korábban is emlegettem: hitelességi válság. Arról van szó, hogy nyilvánosságra hozta az Ipsos Média-, Vélemény- és Piackutató Intézet (nem a magyar, hanem a nemzetközi) a legújabb globális statisztikáit, és abban bizony igen súlyos dolgokkal szembesül a sajtómunkás: a külföldi is, de a magyar mindenképpen.

Két napja rágódom ezen a témán, most sem vagyok abban biztos, hogy mindenki érteni fogja, amit mondok, de nem hagy nyugodni a gondolat – mármint az, hogy vannak, akik nem értik, miért kétséges az egységes és miért nincs közös álláspontjuk a kormánnyal egyet nem értő publicistáknak? Azért nincs, mert ha lenne már nem publicisták volnának.

Nehéz dolga van most kormánypárti polgártársainknak, igen nehéz. Hitük minden erejére szükségük van, sőt, annak rugalmasságára is ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a Párt állandó fordulataihoz, márpedig az már nem is úgy forgolódik, mint a szélkakas, hanem pörög, akár a búgócsiga. Csak győzzön utána fordulni a vélemény.

Vannak témák, amik inkább volnának valók tűzszerészeknek, mint újságíróknak, de mégis foglalkozni kell velük, ahogyan a véletlenül felfedezett rozsdás aknagránáttal is, ami bármelyik pillanatban kárt tehet valakiben. Mondjuk ha ez a történet felrobban, legalább emberhalál nem lesz belőle, de hogy kényes, mint a korrodált gyújtószerkezet, az tény.

Tegnap Moszkva bizonyos, eléggé radikális gesztusairól számoltam be, nem kétlem, hogy kissé magamra haragítva a Kreml csodálóit, ma itt az ideje, hogy Kína problémáiról is szót ejtsek, hadd orroljanak meg rám Peking rajongói is. Pedig hát nem bántom én igazából egyik nagyhatalmat sem, csak az a véleményem, hogy nem érdemes előttük hasra esni.

Lezárultak hát a tárgyalások Oroszország és a Nyugat között, azzal a biztató eredménnyel, hogy nincs rossz eredmény, csak jó sem. A felek nem tépték le egymás fejét, nem üzentek hadat egymásnak, sőt, legközelebb is hajlandóak tárgyalni, de addig is minden marad a régiben. Innentől nem tagadhatjuk, hogy új hidegháborúban élünk.

Ez a mai írás hosszú is lesz, bonyolult is, szóval továbbra is azt javaslom, hogy aki faék-egyszerűségű, kurta, ám örök igazságokra vágyik, vegye elő az Ablak-Zsiráfot, abban egy hazug szó sincs, lapozgassa, mi meg itt addig az alapélelmiszerek áfájával fogunk foglalkozni, ha már a politikai cirkuszban is előkerült, sőt, központivá vált ez a téma.

Vannak megfejthetetlen rejtélyek a világon és vannak egész tévécsatornák, amik arra alapozzák a működésüket, hogy ezekkel foglalkoznak: tudnék olyant mondani, ami azonnal csődbe menne, ha leszállnának a földönkívüliek és elkezdenének velünk nyíltan kommunikálni. Ufók, Nazca-vonalak, piramisok, Stonehenge és Szánthó Miklós: ezekből élnek.

Akkor most érett fontolgatás következik, miután ízlés szerint kiörömködtük vagy kidühöngtük magunkat az egyes alapélelmiszerek árstopján. Ugyanis kampányidőszakban, vagyis Magyarországon mindig teljesen természetes, hogy ebből is hitbéli dogma lett, amiért és ami ellen meg kell halni akár – meghalni lehet érte vagy ellene, de gondolkodni nem szokás rajta.

Nem ezzel a témával kellene foglalkoznom, de sajnos muszáj, A hat alapvető élelmiszer árának korlátozása fontosabb volna, de a mostani kutyakomédia sem hagyható figyelmen kívül, ha már egyenesen hazugnak neveztek miatta, halált és tényeket megvető bátorsággal. Hogy a nagyérdeműt meg hülyének nézik, az nem is szokatlan mostanság.