Két napja rágódom ezen a témán, most sem vagyok abban biztos, hogy mindenki érteni fogja, amit mondok, de nem hagy nyugodni a gondolat – mármint az, hogy vannak, akik nem értik, miért kétséges az egységes és miért nincs közös álláspontjuk a kormánnyal egyet nem értő publicistáknak? Azért nincs, mert ha lenne már nem publicisták volnának.

Legfeljebb kormánnyal egyet nem értő valakik, aki leírnak ezt-azt. A kérdés a kiváló – tényleg kiváló, a sajtószakma legalapvetőbb kérdéseivel foglalkozó, azokat feszegető – Médianapló című blogon jött szembe velem, és Zöldi László, a blog írója, akinél kevesen tudnak többet a magyar sajtóról, hozzám hasonlóan meghökkent, majd körülbelül azt a választ adta, amit én az előbb. De idézném is a felvetést.

„Tegnapi bejegyzésemmel vitatkozott az egyik kollégám, akinek adok a véleményére. Elfogadta állításomat, hogy az ellenzéki véleményformálók gondolatai érdekesebbek, izgalmasabbak, mint az egyenirányított kormánypártiaké. A választási kampány közeledtével mégis zokon vette, hogy a kormány tevékenységét bíráló publicisták nem egységesítették az álláspontjukat.”

Nagyon érdekes volna egy ilyen egyenirányítás, és van egy olyan érzésem, hogy kevés lenne hozzá négy dióda. Kezdjük rögtön azzal, hogy nem is értem, mire volna jó az a nagy és mindenki részéről erőltetett egyetértés. Egy közös van az ellenzékinek nevezett – bár pontosabb kifejezés a „kormánnyal szemben álló” – közírókban, publicistákban, és ez pont a szembenállás, az, hogy Magyarország jövőjét nem szívesen látják a mostani vezetés kezében. Ez konszenzuális pontnak, ahogy régi matematikatanárom mondaná, „elégséges és szükséges”, a további uniformizálás viszont már felesleges is volna, káros is.

Márpedig sor kerülne rá, ha „egységesítenénk” valamilyen politikai okból, ugyanis az nem politika, hogy O1G. Az egy állítás, esetleg álláspont, amivel sokan egyetértünk, de magától értetődően következik belőle a kérdés, hogy akkor viszont kicsoda nem egy gé, kit látna szívesen az ember a helyén, és már ebből kisebb polgárháború alakulna ki a díszes testületben. Nekem magamnak például nincs jelöltem, az a véleményem – amit senkire sem szeretnék ráerőltetni – hogy most már épp eleget szenvedtünk a „nagy egyéniségekkel”, kéne egy kis nyugalom, hasznosabbnak találnék egy valamivel szürkébb, hivatalnok-alkatú vezetőt, aki rendbe rakja a könyvelést, mint egy újabb domináns Vezért. Mások nem így vannak a dologgal, ám legyen, szívük joga ez: nem kell nekünk mindig és mindenben konszenzusra jutni. Hiszen a politikusok sem képesek rá.

Csakhogy fene egy mesterség ám a politika! Nem tudomány – ha az lenne, emberek helyett fehér egereken próbálnák ki. Pártunk és kormányunk úgy átpolitizálta az életet, hogy mindenhez köze van, az is állásfoglalás lassan, hogy véres hurkát, szecsuáni marhát vagy babgulyást ebédelek, a pártoskodás sandán belopózott mindenbe, mindenhez van köze: ha például én nehezményezek egy orosz katonai beavatkozást Kazahsztánban, ellenben egy másik, különben kiváló és tehetséges, a kormánnyal szintén szemben álló publicista helyesli azt, akkor sto gyélaty, mi a teendő?

Összeül a Nagy Sajtókonvent, és meghatározza a közös álláspontunkat ebben a kérdésben? Ha lenne ilyen Nagy Sajtókonvent, szét se volna ideje oszolni, annyit kéne ülésezzen, az élet annyiféle kérdésében lenne szükség közös álláspontra – és hiába hozná a határozatát, én sosem értenék egyet a Kreml uraival, ő sosem fordulna ellenük, legfeljebb annyit érnénk el, hogy mérgesek lennénk egy kicsit, aztán másról írnánk, olyan szegény ritkán szokott lenni az ember, hogy még témája se legyen.

De már ez is mutatja, hogy a politikusok helyezkedhetnek ideig-óráig vagy felőlem akár örökre is közös álláspontra, viszont a publicisták sohasem. Nem is volna értelme egy ilyen törekvésnek: pártsajtó lenne belőle. Annak a pártnak a sajtójává válna a pártoktól független, most még valamennyire létező média, amelyik többséget szerezne a sosemvolt-sosemlesz Nagy Sajtókonventben. Mi meg, akik írjuk, egyszer csak pont annak a közepében találnánk magunkat, amit el akarunk kerülni.

Volt már ilyen kérés a közelmúltban, azon is nagyon meglepődtem. Történt pedig 2016. október 23-án, hogy Bokros Lajos, akit egyébként nagyon kedvelek magánemberként is, valódi, művelt és szellemes úriembernek tartom, csatlakozva az akkor még Egyesült Ellenzéknek nevezett koalícióhoz, mondott egy igen érdekeset. Ritkán beszélt ő furcsákat, de akkor megtette, meg is írtam volt. Azt üzente a sajtónak:

„Kedves ellenzéki sajtó!
A népszavazás után remek elemzéseket olvastam arról, hogy a helyzet még rosszabb és nem is fog változni, mert az ellenzék milyen vacak.
Nektek eszetekbe sem jut, hogy a helyzeten Ti magatok is tudtok változtatni?
Kedves maradék demokratikus sajtó! Kedves publicisták, bloggerek, véleményvezérek! Ne fanyalogjatok! Harcoljatok a szabadságért!
Bő egy évre félre kell tegyétek a látszat-függetlenségeteket!
Aki most nem áll bele Orbán leváltásába, az az Orbán-rendszer fenntartója, Orbán cinkosa lesz!”

Ehhez később csatlakozott egy másik, ma is kulcsszerepet játszó politikus úgyszintén. Mit ne mondjak: abszurd egy kérelem volt, gyakorlatilag szabadságlevél arra, hogy bármit is tegyenek az ellenzék vezetői, arról rossz szót ne lehessen ejteni. Volt kolléga, aki elfogadta, ő régebben sem tartozott a gerincesek rendjébe, én nem voltam képes előre lekötni a következő ötszáz napomat, de akár öt percemet sem: az már nem lett volna újságírás.

Másképp oldottam meg: ha jót, vagy semmit kérnek, ám legyen, én úr vagyok: jót nem sokat tudtam írni akkortájt az illető pártokról (csak a kormányéról, rosszat, de az nem is volt vita tárgya), hát akkor írok róluk semmit. Van olyan párt, van olyan magyar ellenzéki politikus, akinek azóta nem írtam le a nevét, és bölcsen is tettem, mert jót nehezen írhattam volna róla, ha meg rosszat írok, a hívei meglincselnek. Pontosabban: hat év alatt hatszor sem írtam róluk. Csak, ha muszáj volt.

Akit tilos kritizálni, akinek tilos kimondani még a nevét is, az így jár: kimarad a médiából. Kivéve, persze a sajátját vagy a vele ellenségeset. De különben, ha a politikus átmegy primadonnába és hisztérikusan követeli a tapsot, virágot, bonbont és mutogatja a cipőjét, hátha pezsgőzik belőle valaki, de nem tűri a kritikának még az árnyékát sem, igen hamar válik népszerűtlenné. Választási kudarc esetén próbálkozzon talán az Operettszínházban, no business like the showbusiness.

A magánéletben érzelmi zsarolásnak nevezzük az ilyesmit: tipikus példája az, hogy „Te az én halálomat akarod!” „Miért?” „Mert nem kapom meg tőled azt az alabástrom izékét. Márpedig izéke nélkül én búskomor leszek, majd bele is pusztulok a depresszióba, te engem megölsz!” Aztán vagy megtanul izéke nélkül élni a zsaroló, vagy nagy nehezen megkapja, de hogy bele nem pusztul a hiányába, az hétszentség. A megzsarolt pusztul bele a gyomorfekélybe meg a szívrohamba, amit az állandó feszültség miatt kap.

Ugyanígy: Orbán Viktor bukása vagy diadala nem igazán függ attól, mit írok én ide vagy amoda, akárhogyan is követelik a politikusok, hogy a szájuk íze szerint értelmezzem mondjuk a vízgazdálkodási törvény vitáját, mert „az a győzelem kulcsa”. Dehogy kulcs az. Nekik talán – de csak talán! – jól jönne pillanatnyilag egy ilyen vagy amolyan írás, és ennek érdekében silányítanák a szolgálóleányukká a pártfüggetlen médiát. Különben pedig: mindenki túlbecsüli a publicisztika véleményformáló hatását. Betűvel utoljára a huszadik század elején mozgósítottak tömegeket, bár azok sem mind az eszme kedvéért mozdultak meg. Akárhogy írhatom én – írom is – mekkora őrültségeket művelnek a hatalmasságok, azon a nagyérdemű legfeljebb szórakozik, de nem ostromolja meg a Bastille-t, sőt, még az utcára se megy ki. Jól is teszi: a fene akar népvezér lenni. Aki azért ír, hogy „véleményt formáljon”, annak keserű és kudarcokkal teli lesz a pályája, mert írás útján igen nehéz, gyakran lehetetlen is már kialakult nézeteket megváltoztatni.

Szóval, egy ilyen „egységes álláspont” vagy inkább álláspont-rendszer létrehozása még haszontalan is lenne nagyjából. A minimális egyetértés már most is megvan, de ennél tovább menni pont az önálló vélemény feladásával járna, sok mindenen nem változtatna, csak épp egy idő után senki sem olvasná az „egységesített” publicisztikákat. Unalmasan egységesek lennének.

Mondjuk azt sem nagyon értem, milyen módon lehetne ezt elérni, mert nem létezik olyan szervezet, aminek bármiféle hatalma vagy befolyása lenne, lehetne ezekre a publicistákra. Még jó is, hogy nincs ilyen.

Ellenben a kormányoldalon igenis létezik: ez a KESMA. Meg a Mediaworks. Na, ott aztán akkora az egység, hogy mindennap megesik, miszerint a különböző sajtótermékeik különböző munkatársai szó szerint értenek egyet, teljesen egyformán látják a dolgokat, de annyira, hogy még az elütéseket is ugyanott követik el! Pont ezért is hozták létre ezeket a sajtószörnyeket, behemótokat, leviatánokat és az ott dolgozók el sem tudják képzelni a független sajtót: állandóan ismételgetik, hogy olyan nincs. Mindenki valakinek az embere, és mivel ők a Jó ügynökei (a saját álláspontjuk szerint) aki velük nem ért egyet, az csakis a Gonosznak dolgozhat. Rajtuk már nem lehet segíteni sajnos – a pártoktól független médiumok viszont minden nap megjelennek, minden fekete mágia igénybevétele nélkül. Vannak különben ellenzéki pártlapok is, az ő munkatársaikat sem irigylem, nem véletlen, hogy többnyire nem céhbeli mesterek közül kerülnek ki egyik oldalon sem a pártkatonák.

És támogatná az ellenzék az ilyen „egységesült”, függő módon független sajtót? A gyakorlat azt mutatja, hogy nem igazán. A legutóbbi önkormányzati választások után született számtalan szebbnél szebb gondolat arról, hogy az ellenzékivé vált önkormányzati sajtó majd milyen csodákra lesz képes – aztán ezek a csodák elmaradtak, hiába ígérték, hogy „magyar BBC” szerveződik. Voltak ugyan kísérletek, tagadhatatlanul voltak, ezek aztán általában vagy a pénzhiányon buktak el, vagy azon, hogy a tehetséges, szakmát is jól ismerő kollégák általában nem tagjai semmiféle pártnak, így eléggé megbízhatatlannak tűntek. Tudok olyan tervről – onnan tudok, hogy hívtak oda dolgozni, már nem csak a bérezésben egyeztünk meg, de még a munkarendben és az értekezletek időpontjában is – ami e két ok ötvözetén bukott meg az utolsó pillanatban: X. párt nem szavazta meg a költségvetést, mert nem küldhetett elég megbízható pártembert a szerkesztőség állományába. Máskor meg vidéki ellenzéki hetilapot hívtak szerkeszteni, a várost ismertem is, szeretem is, persze hogy vállaltam – volna, ha nem ül át az egyik ellenzéki önkormányzati képviselő váratlanul a kormánypárthoz, így aztán se lap, se munka, ami helyette van, az olyan is.

Szóval: nem, maga az ellenzéki politika sem rajong azért, hogy legyen sajtója. Ha ingyen vagy nagyon olcsón megkapja, akkor duzzogva bár, de elfogadja, illetve időnként el is várja a feltétel nélküli rajongást, támogatást, de komolyabban nem akar foglalkozni a dologgal.

Elég sokszínű a magyar pártoktól független sajtó, majdnem minden szín megtalálható benne, tán a narancsot kivéve, van benne vörös, zöld, lila, kék, mindenféle: csak épp, ha ezeket a színeket egy Nagy Prizmán keresztül egyesítenénk, mit is kapnánk? Fehéret.

Az pedig nem szín.

Az fény.

Hiába adnánk oda egy tubus fehér festéket meg egy prizmát mondjuk Rembrandtnak azzal: hogy „nesze, ebben minden szín benne van, alkoss”, mégsem tudná megfesteni belőle az Éjjeli őrjáratot. A dolgok ugyanis nem így működnek a valóságban.

A pártoktól független publicista nem zsoldos, nem landsknecht, maximum kóbor lovag.

Sok zsoldos egy helyen: hadsereg. Sok kóbor lovag egy helyen: torna, bajvívás, de nem csata és főleg nem ármádia.

Ezért értek tehát egyet – némiképp terjedelmesebben az ő állásfoglalásánál – Zöldi Lászlóval, aki így fogalmazta meg summázatát:

„Fontos fejlemény, hogy az ellenzéki politikusok végre ugyanazt mondják. Számomra azonban az is fontos, hogy az ellenzéki publicisták ne mondják ugyanazt.”

Ne bizony.

Szele Tamás