Hosszú cikksorozatban számoltam be még tavaly az afganisztáni válságról, és csak akkor hagytam abba, mikor stabilizálódni látszott a jelenlegi instabilitás, biztossá vált az állandó bizonytalanság, nagy változás már nem volt várható. De a végén megígértem, hogy ha lesz miről beszámolni, megteszem – és lett, nagyon is.

Ez most jó nagy falat lesz, de valahogy csak el kell bánni vele: tulajdonképpen arról beszélünk, hogy miképpen lesznek a szittyákból dákok és viszont. Ne tessék nacionalizmusra gondolni, sőt, inkább az ellentétére: azt próbálnám meg bemutatni, miért ostobaság a történelmet ellopni vagy meghamisítani, bár voltaképpen lehetetlen is.

Gondolatkísérlet következik, éspedig nem a népszerűség keresésének jegyében. Kommentháború biztos, hogy lesz belőle, amit őszintén sajnálok, azonban elhallgatni azt, amivel foglalkozom majd, bűn volna, sőt: hiba. És egyáltalán nem érdekelnek azok az érzelmi alapú megnyilvánulások, amelyeket kivált. Sötét jövőnek nézünk elébe.

Az az igazság, hogy ma a titokzatos behatolóról kéne írni, aki vagy a budai Várba hatolt be, vagy annak közelében egy „zárt rendőrségi területre”, természetesen illegális módon, csak éppen a világon semmit sem lehet tudni a dologról, egyelőre szerintem vagy a Szabó Bálint akciózott megint, vagy egy részeg turista tévedt be Karmelita elé, így hát most inkább filmkritika következik.

Nem tudom, minek nevezzem inkább a tegnapi esetet, nevetségesnek vagy riasztónak, voltaképpen mindkét jelző illik rá. Arról van szó, hogy a fékezhetetlen fantáziájáról közismert szegedi önkormányzati képviselő, Szabó Bálint még december elején egészen egyszerűen besétált Macron és a V4-es miniszterelnökök budapesti csúcstalálkozójára, aztán szelfizett velük.

Ma nagy kérdésekről lesz szó, ország dolgát feszegetjük, akkora a probléma hordereje, hogy remegő kézzel nyúl hozzá az ember, ugyanis nem kevesebbet kutatunk, mint azt, hogy honnan származik a kormány választási jelszava és ebből mi következik. Természetesen semmi, de úgy tárgyalja ezt a médiájuk, mintha sorskérdése volna ez a nemzetnek.

Kevés dolog kínosabb annál, mint amikor az ember azzal kel, hogy meg kell magyarázza valaki más tévedését egy elég bonyolult, de nagyon fontos ügyben. A legjobb az lenne, ha maga az érintett magyarázkodna, de az nem fog, mert úgy gondolja, hogy igaza van.

Témahiányra nem panaszkodhatunk mostanság, így aztán válogatni kell, el kell dönteni, mivel foglalkozzon az ember a sok lehetőség közül. Izgalmas lenne elővenni a kazahsztáni eseményeket, csak az messze van, talán máshol, máskor írok róla, nézzük azonban, mi a helyzet a Petőfi-musical ügyében. Gurulmadártani szempontok figyelembe vételével.

Az ember nézegeti a napi híreket különböző lapokban így reggelente, ugrál véleménybuborékból véleménybuborékba, sóvárog valami konkrét információ után, de az ritka, mint a fehér holló – van helyette ezer vélelem és prófécia, átok, verbális lincselés, álhír és konteó. Így év elején azért elég sok a jóslat is.

Nem tudja a magyar ember hová tenni Kínát, illetve inkább az a baj, hogy nagyon is tudja, pártállástól függően már be is skatulyázta vagy ázsiai, sárga veszedelemnek, világhódító rémnek, vagy ha kormánypárti, nagy és gazdag barátunknak, aki számolatlanul adja nekünk a pénzt, mert olyan sikeresen átvertük és annyira behízelegtük magunkat nála.