Szerva itt, csere ott, sosem fog véget érni ez a teniszmérkőzés, pedig én már nagyon unom, de nincs mit tenni: le kell ütni a labdát. Stefka István újabb, mérföldkőnek is tekinthető írásban közölte elképzeléseit, ezúttal nem másról, mint Göncz Árpádról, volt köztársasági elnökünkről. Elképzeléseket írok, mert ezek a fantazmagóriák emlékek nem lehetnek.

Egyelőre az már biztos, hogy háború lesz az álnok Hollandiával, ősi ellentét feszül a mi szent hazánk és az ő tengerfenékről kiszivattyúzott alföldjük között. Annyi ilyen kinevezett ellenségünk volt már, most miért ne legyenek ők is azok? Az, hogy eddig nem volt velük semmi bajunk, ne zavarja a közönséget, most majd lesz elég.

Előre jelezném, hogy a részvét legrosszabb formája, mikor olyasmiket adunk az elhunyt szájába, amiket sosem mondott, tegyük ezt akár szándékosan, akár tájékozatlanságból. Ez a helyzet a minap tragikus hirtelenséggel, fájdalmasan fiatalon elhunyt Bogdán Lászlóval kapcsolatban is: mindenképpen többet érne egy kis tisztelet és méltóság, mint a most terjedő hazudozás.

Érdekes hír borzolja az idegeket tegnap óta, és szokás szerint mindenki a saját szája íze szerint értelmezi, ki azt mondja, ennél nagyobb marhaságot rég hallott, ki meg hasra esve imádja a kormányt a zseniális ötletért, mely szerint lehetővé kéne tenni a fontosabb vidéki városok elérhetőségét kisrepülőkkel. Pontosabban: legalább kisrepülőkkel.

(Adorján János gépe, a Libelle, magyarul Szitakötő)

Péntek van, a belföldi erőkből kifogyott a lendület az egész heti harcban, tegnap még bömböltek az ágyúk, ma csendesen pihegnek a seregek, a kormánymédia dealerei Ibizára repültek, áruért vagy üdülni, senki sem tudja. Ma nem folytatódott a lövészárok-háború Trianonért, a Pesti Srácok is csak bágyadtan jegyzi meg, miszerint „jobboldalinak lenni szexi” – ránk is fér pár nap uborkaszezon.

Nincs más megoldás, folytatni kell a mi magyar kulturális forradalmunk krónikáját, mert a konfliktus pillanatig sem csitul, olyan ez, mint a marxi osztályharc: állandó, még fegyverszünet sincs benne. Ma reggel újabb csatának lehettünk tanúi, az örökké kitartó Szakács Árpád és Karsai László között. Melynek, szokás szerint, nincs értékelhető eredménye, nem is lehet.

Lassan már nem lehet egyebet írni a szellemi életről, mint haditudósítást, bevallottan folyik a kultúrharc, ráadásul úgy, hogy mivel ellenség voltaképpen nincs, hát kineveznek különböző embereket annak. Bárki, szó szerint bárki ébredhet arra, hogy rátaláltak valamilyen véleményére és a kormánysajtó épp „leleplezi” őt, mondhatni „forradalmi tömegbírálatot” gyakorol.

Divatos ostobaság összekeverni a járványügyet a politikával, holott az egyiknek kevés köze van a másikhoz, hiszen a koronavírus nem politizál. A járványról szóló híreknek viszont már lehet politikai jelentőségük, épp ezért érdemes őket némi fenntartással kezelni – nem árt ellenőrizni az információkat, mert sok bolhából válik elefánt a sajtóban és elefántból is lett már bolha nem egyszer.

Ül az ember, és néz. Kifelé a fejéből, és nem igazán érti: ilyen dolog van? Szándékosan nevezem dolognak, mert magyarul sok kifejezés volna rá, de hát egyik sem tűrné a betűt. Azt írja a Magyar Nemzet, ráadásul a „Magyarságkutató Intézet” által szignálva, hogy emlékezzünk meg a – tessék kapaszkodni – „Martinovics-féle államellenes szervezkedés felszámolójáról”.

Orientalistából legalább tizenötmillió él Magyarországon, ugyanis a tízmillió adott, de a felük saját magával sem ért egyet, őstörténészből a minapi Kásler-bejelentés óta olyan harmincmillió lehet. Akkor nézzünk bele egy kicsit tisztázó célzattal: mit is jelent az, hogy az Árpád-ház a filogenetikai vizsgálatok alapján Baskírából vagy Baktriából származik?

(A képen: ősmagyar érem Baktriából, Eukratides satrapa idejéből, Kr. e. 171–145-ből, rovásírott görög felirattal)