Szokták nekem mondogatni, miszerint nem irigyelnek, mert sok nehéz, kellemetlen, sőt, néha undorító szöveget kell elolvasnom a munkámhoz. Időnek múlásával hozzászokik az ember, kérem, ritkán panaszkodom, de azt hiszem, ma megteszem: régen találkoztam annyira nehezen emészthető beszéddel, mint amit május 30-án tartott Orbán Viktor egy könyvbemutatón.

(Fotó: Index)

Tegnap különleges világnap lehetett, mert annyi marhaság történt, hogy nem győz válogatni közöttük az ember. Ilyen esetben érdemes azt nézni, mivel foglalkoztak már más kollégák, lapok, és ha akad olyasmi, ami ebben a hülyeségzivatarban elkerülte a figyelmüket, azt kell elővenni: jelentem, akad. De nem is akármilyen őrület.

A Facebook gépesíti a jóslást.

Aki szereti a hírt és a véres hurkát, egyiket se nézze meg, hogyan csinálják. Mert többet nem fog kérni belőlük. Nem is tudom, mi a rosszabb: ha valamivel túl sokat vagy túl keveset foglalkozik a sajtó, mert az megállapíthatatlan, igazából mivel mennyit kéne. Most bemutatok egy példát, ami egy épp szárnyra kelő álszenzációról szól, amiről lefogadom, hogy nagyot repül majd.

Meneküljön ki merre lát, vagy legalábbis tessék felvenni a barna nadrágokat, a magyar kormány meg- és feltalálta a csodafegyvert. Időnként ez előfordul, aztán mutogatják, büszkélkednek vele, beszélnek róla sokat, de nyilvánosan el nem sütik, mert már a lőtéren is vagy csütörtököt mond, vagy szétdurran. Most épp Megafon.hu-nak hívják.

Hát igen, igen, eljött a reformok ideje, van amit még csak javasolnak, van, ami már faktum, egyik szőke, másik barna, harmadik meg csodaszép, olyan boldogan és jól szervezetten fogunk élni, mint eddig még soha, tán még belé is bolondulunk a fene nagy jólétbe. Csak gratulálni tudok a kormánynak, hogy sikerült maga köré koncentrálnia a magyar géniuszokat.

Hát Béláim, ezt sikerült alaposan túltolni. És nem csak a Bélák tolták túl, hanem a Johnnyk, Igorok, Changok, elég sokan tolták ezt a kocsmát, míg végül sikerült rátolni a kabátra: aki látta a Legényanya című filmet, annak nem kell magyaráznom, miről beszélek, aki nem annak álljon itt egy rövid bejátszás, hogy érthetővé tegyem kicsiny célzásomat.

Így hívják ezt az én legújabb kis barátomat. Moba. Enyhén exhibicionista, mindenhová odaírja a nevét, sajnos főleg fájlok kiterjesztésébe, mindenhol hagy egy levélkét, és mindent kódol, hogy nélküle tapodtat se tehessen az ember: de hát mit várok egy ifjú, ám annál életerősebb zsarolóvírustól? Járhattam volna sokkal rosszabbul is.

Az amerikai segítség, mint tudjuk, órákon belül megérkezik, már 1956 októbere óta úton van, közben megkerülte párszor a Földet, átszaladt a Holdra is gyalog, de jön, mindenképpen jön most már. Hát, ahogy elnézem, ki leszünk vele segítve... nyilván nem azt a katonai segítséget várná most az ember, ami akkor el sem indult, most a sajtószabadságunk szorulna támogatásra – de ez a segítség se lesz különb az elődjénél.

A házibuli folytatódik, próbáljuk követni a sűrűsödő eseményeket, de ha lehet, anélkül kéne, hogy brazil szappanopera legyen az Index körül zajló folyamat leírásából – ugyanis olyan szereplők nevét kéne megjegyezze az olvasó, akikkel eddig még sosem találkozott, optimális esetben ezentúl sem fog, csak éppen ők bonyolítják a szálakat.

Abban, hogy mi az igazság az Index körül, leginkább maga az Index volna illetékes, azonban a szerkesztőség a tegnap esti vészjelzés óta hallgat, és erre minden bizonnyal jó oka van. A magam részéről elég sok lapot lőttek már ki alólam, van tapasztalatom ilyen ügyekben, tehát a saját következtetéseimet és véleményemet fogom bemutatni – aztán meglátjuk, mennyi köze lesz a bekövetkező eseményekhez.