Szóval akkor most helyzet van, mától bezártak az iskolák, otthonról dolgozik, aki tud és mindenki ül a fenekén. Ez nem kis változást okoz majd az életünkben, de – szükség van rá. Viszont az okos ember azt is tudja, hogy ennek egyszer vége lesz, és akkor újra kell kezdeni mindent, ott, ahol abbahagytuk. Hát, ez azért nem lesz olyan egyszerű.

Hát, nem könnyű feladat pont most március 15-i írást elkövetni. Máskor sem könnyű, mármint abban az esetben, ha gondolunk is közben valamire, eszünkbe jut valami erről a dátumról, mert ha nem, akkor viszont gyerekjáték: „március ma azt üzeni”, „a márciusi ifjak ma … lennének” (ízlés szerint bárkik, tessék behelyettesíteni), „Kossuth és Széchenyi”, „a lánglelkű Petőfi”.

Ugyebár, most mindenki be fog zárkózni, az ő háza az ő vára lesz, mintha csak britek volnánk, ami még nem lenne baj, mi úgy-ahogy még meg tudjuk tenni, Olaszország vagy India már nehezebben lenne képes erre, hiszen ott a fél életüket az utcán töltik az emberek. Nálunk lesz home office, home school, mindent felköltöztetünk a netre.

Tetszik tudni, mi az a veszélyhelyzet és a rendkívüli jogrend? Az ember azt hinné, hogy ennek van szabatos jogi meghatározása (van is), de a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy azt a helyzetet és jogi környezetet nevezzük így, amelyben a világon mindenkinek vigyáznia kell arra, hogy ne beszéljen marhaságokat, ne terjesszen rémhíreket, kivéve Orbán Viktort.

(Fotó: MTVA)

Ahogy a jó zágoni Mikes Kelemen mondta volt: „Mert amitől tartottunk, abban torkig estünk. Ki veszen ki abból?” És most nem a járványra utalok, abból kiszed majd minket az orvostudomány, hanem a veszélyhelyzetre és a rendkívüli jogrendre, mert abból csak a kormány vehetne majd ki, ha akarna, de ki tudja, mennyire fog akarni – az utólagos gazdasági és társadalmi következményekre pedig bele se gondolok.

Két dolgot kell folyamatosan felhánytorgatnunk a koronavírus-járvány (és mellesleg: minden egyéb) kapcsán itt, Hunniában. Az egyik, hogy előbb lesz végünk a tulajdon hülyeségünk miatt, mint bármiféle betegségtől, a másik, hogy nem kell mindent egyéni előny vagy haszon szerzésére felhasználni, legyen az anyagi vagy politikai. Undorító is, baj is lehet belőle.

Újfent mondom, mindig mondom: nem a koronavírus fog minket sírba tenni, hanem az a rengeteg eszünk meg az a nagyon jó szívünk, e kettő, semmi más. Ahogy az ember reggel körbenéz a hírek között, felméri a szaporulatot, mint a számadó juhász, el sem bírja dönteni, okosabbak vagyunk-e vagy jó lelkűbbek, de hogy párunk nincs a világon, az biztos.

A hír rövid és látszólag érdektelen: főként mert nem a koronavírusról szól (fél napokat keresgél az ember, míg ilyenre bukkan mostanság), hanem a rendszerváltásról. A kormány múzeumot akar létrehozni az emlékére, vagy ha rosszmájú akarok lenni, múzeumba küldené a rendszerváltást. Hát, körülbelül ez is az utolsó stáció ahhoz, hogy úgy járjon, mint 1848 forradalma és szabadságharca.

Ilyen bizony, kérem, showbusiness az élet, és a közönség azt hiszi, hogy nincs fontosabb a shownál. Ugyanis ha nem ezt hinné, nem közönség volna. Akkor lássuk, mi minden kerül elénk a mai reggelen így vírus idején, pletykák, álhírek és hülyeségek viharzó tengerén, politikától keletre, pániktól nyugatra, a Korona felségvizein?

Azért így, álmos szombat reggeleken jobb lenne felhasználónak lenni, mint újságcsinálónak. Én például nem mindig vagyok biztos abban, mit is kéne írnom, a Felhasználó még abban is biztos, mit kéne gondolnom, sőt, mi a véleményem. Abban pláne, mennyiért az, ami, és miért volna ennek a pénznek nála a helye – különben azért, mert minden pénznek nála a helye és kész.